Borbély Szilárd: Nincstelenek

Forrás: Tempevölgy 2014/1.

37d0dc24ac9c351c8749571c7f55035b

Győrfi Anna

Már elment a Mesijás

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram, Budapest–Pozsony, 2013.

Borbély Szilárd Nincstelenek című kötetét olvasva az a gondolat merült fel bennem, hogy a kötet címe mennyire erősen meghatározza az olvasást és az értelmezést. Az olvasóban felmerül a kérdés, hogy kik azok a nincstelenek, akiket a cím említ. A szöveg nem foglal állást, sokkal inkább állapotokat ábrázol egy faluban, ahol mindenki nincstelen, ám van, aki még inkább.

A kötet egy falu (a fülszövegben GPS-koordináták által is meghatározott település) és egy család életébe enged bepillantást egy gyermek szemszögéből az 1960-as és ’70-es években. Nem szociográfia, sokkal mélyebb annál. Emlékek, élmények és traumák feldolgozása, amelynek sajátos hangvételét szenvtelensége, tárgyilagossága, hidegsége adja. Nem célja a megbotránkoztatás, a sajnáltatás, pusztán a bemutatás, felidézés. A cím által sugallt hiány áthatja a kötetet, olyan korszakot és helyszínt állít a középpontba, ahol ez maga az élet, a hiány határoz meg mindent. Legyen ez nevek hiánya, pénzhiány, a zsidó boltos leltárában mutatkozó hiány, vagy a legfőbb, a lelki szegénység, az emberség hiánya.

A regény felépítése emlékekre bontható, mozaikszerű, a kis részekből áll csak össze az egész, de az egyes emlékek novellaszerűen külön-külön is értelmezhetők. Nem mindig lineáris szerkezetű, vannak visszatérő motívumok, egy-egy emlék egy másikat hoz a felszínre, a kapocs a kettő között általában egy prímszám, a gyermek ezekhez köti emlékeit. A kötet első lapján felsorolt prímszámok megjelennek a kötetben is, jelentéssel töltődnek fel, emlék kötődik hozzájuk. A gyermek által fontosnak talált tények mindegyike prímszámhoz köthető, például a családtagok életkora közötti eltérés, a faluban töltött évek száma vagy a családtagok száma: a legkisebb gyermek elvesztése a család (ideiglenes) széthullásához vezet, már nem oszthatatlanok, hiszen négyen vannak. A prímszám kapcsán megjelenik az egy kérdése, amivel minden prímszám osztható. Az egy értelmezése többször is felmerül családi körben vallási vonatkozásban, Istenként, illetve Messiásként. „»Istent hívják az Örökkévalónak«, mondja. „»Aki soha nem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.« A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel sem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.«, mondja anyám.”

Az elbeszélői hang tárgyilagos leírása kívülállóságot, a többiektől való eltérést mutat be, felosztja az életét a családjára és a rajtuk kívül állókra. Ugyanakkor családjába sem tud teljesen beilleszkedni, legtöbb hasonlóságot a kötetben Mesijásként említett cigánnyal mutat. Ez a kirekesztettség nyelvileg realizálódik, eleinte a gyermek beszédképtelensége miatt, hiszen életkora és fogai hiánya miatt nem képes a tökéletes artikulációra, csakúgy, mint Mesijás. Ugyanakkor a beszéd alapján való megkülönböztetés tudatos is, erre utal az, hogy bizonyos szavakat másképp mondanak: „Mi úgy mondjuk…”. Az viszont számomra nem derül ki, hogy csak családi szinten tapasztalható ez az eltérés, vagy pedig a nyelvjárás sajátosságára utal, ami eltér a köznyelvtől. Ennek kérdésességét a különböző idegen szavak beemelése is elősegíti: „Brant egyen meg”. A köznyelvtől való eltérést erősíti a folyamatos káromkodás is, ami végigkíséri a művet, a durva nyelvhasználat éppúgy jellemző a családtagokra, mint a falubeliekre. A bensőséges kapcsolatok hiányát is tükrözi, nincs meg már az anya – gyermek kötődés sem: „Én szartalak, a szarom vagy.”

A beszéd, a szó meghatározó is, a pletyka miatt rekesztődik ki a család a falu életéből, miszerint az apa egy zsidó férfi gyermeke. A zsidóság, a zsidó lét is nyelvileg meghatározott, a gúnynevek átragasztása a sors átragasztásával is jár, a családnak éppúgy el kell hagynia a falut, mint Mózsi családjának, amikor 1944 tavaszán elhurcolták őket. A gyermek elmeséli, hogy milyen gúnynévvel illették a falubeliek a zsidó gyerekeket (Goga, Majom), majd a történet vége felé testvérével ők kapják meg ezeket. Később ennek oka is kiderül, apjuk valóban Mózsi törvénytelen fia.  Maga a zsidó szó is félelmet ébreszt az apában emiatt: „Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból, hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szégyellni valót.” A zsidó lét kérdése meghatározza a gyermek életét, hiszen nem érti jelentését, éppúgy, mint Kertész Imre regényében Köves Gyuri. „A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de csak egy szó. A zsidó a krumplilevél fonákján a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van. Köröm között szokták összelapítani, mint a tetvet. A zsidó a gyermekláncfű virágja, mi kalakáncnak hívjuk vagy csorbánkának. A zsidó a sárga csillag, amelyről beszélnek, de sohasem láttam.” A gyermek csak a környezet megítélései alapján tud tájékozódni, és ezt pont olyan tárgyilagossággal teszi, mint a Sorstalanság főhőse. Mindkettőjüket zsidóként kezelik, ám nem értik magát a fogalmat, csak rögzíteni tudják a tényeket. Mindkét műben fontos, hogy azokat tartja az elbeszélő zsidónak, akiket csillaggal megjelöltek, ám amíg ez Kertész Imrénél tényleges megjelölés, addig Borbély Szilárd művében egy másik jelentéssel mosódik össze: az anya szerint az visel csillagot a homlokán, aki többre született társainál. A másoktól való különbség lesz mindkét könyvben a kulcs. Kertész így írja ezt a Sorstalanság elején, amikor a zsidó gyerekek megpróbálják megfejteni a szó értelmét. „De őt nem ez, hanem az „értelme” érdekelte. – Elvégre az embernek tudnia kell, miért gyűlölik – vélte. Megvallotta, eleinte semmit se értett az egészből, és roppant fájt látnia, hogy megvetik, „pusztán csak azért, mert zsidó”: akkor érezte először, hogy – mint mondta – valami elválasztja az emberektől, s hogy ő máshová tartozik, mint emezek. Azután gondolkodni kezdett, könyvekben meg beszélgetésekben is megpróbált utánajárni a tárgynak, és így ismerte föl: éppen ezt gyűlölik benne. Az volt ugyanis a nézete, hogy „mi, zsidók mások vagyunk, mint a többiek”, hogy ez a különbség a lényeg, és emiatt gyűlölik a zsidókat az emberek. Azt is említette, mily sajátságos dolog ennek a „különbözőségnek a tudatában” élnie, s hogy hol egyfajta büszkeséget, hol meg inkább valami szégyenfélét érez miatta.” Ugyanez a folyamat játszódik le Borbély elbeszélője esetében is, nem tudja megállapítani, hogy szégyen-e ez a különbözőség. Az anya szerint nem, bár ő társadalmi különbséget keres köztük és a falubeliek között, parasztnak tartja őket, és ehhez méri értelmi képességeiket is. Alakját végig az elvágyódás jellemzi, kitörni abból a közegből, ahová családja miatt került. Emiatt sokszor bünteti gyermekeit azzal, hogy öngyilkosságot akar elkövetni, és őket hibáztatja érte.

A család zsidóként való elítélésének folyamata megegyezik az egymás után megjelenő zsidótörvények tartalmával. Először csak a vallási kritérium jelenik meg, miszerint az apa kíváncsiságból néha megtartja a zsidó ünnepeket és hagyományokat. Később már gyermekeit is zsidónak tartják az ő származása miatt, hiszen az egyik nagyszülőjük zsidó (Mózsi), majd ellehetetlenítik a házasságát, családjától távol, egy másik faluban kell élnie, mert itt származása miatt nem kap munkát. A zsidóként beállított apa önképe is folyamatosan változik, kitagadásakor megpróbálja felvenni a zsidó hitet, ám miután nem ismeri, így erre képtelen, nincs kötődése hozzá, ahogy az eddigi családjához sem. A családi gyökerek fontos szerepet kapnak, meghatározzák a társadalmi státust. Ugyanakkor ez nem hozzáférhető, mert minden családtag más és más történetet mesél el a család származásáról, ám egyikre sincs bizonyíték, csak a puszta szó, az állítás. Ezzel ellentétben a falu összetartozik, szinte egy család. „A Gardák nem rokonaink. A falu nagyobbik része Garda. Mind egyforma. Mi nem olyanok vagyunk. […] A falu régóta a Gardák faluja.”

Az édesanya sajátos magyarázattal szolgál a gyermeknek a kirekesztésükről. Szerinte az kapja a zsidó megbélyegzést, aki kitűnik a falubeliek közül, értelmesebb náluk, azaz „akinek csillag van a homlokán”. Ez ellen a falubeliek a gyerekek butításával küzdenek, valamint különböző babonákkal, például macskát vernek agyon az álmodó gyerek feje mellett. A képek leírása tényszerű és semleges, ezért válnak plasztikussá és rettenetessé, az olvasó csak elítélni tudja a falubelieket. Az állatokkal való kegyetlenkedés visszatérő eleme a regénynek, az elbeszélő többször öl meg véletlenül kiskacsákat vagy csirkéket, később pedig az állatok levágása az ő feladata lesz. Tetteiből azonban hiányzik a tudatos kegyetlenség, ellentétben a falubeliekkel, akik élvezettel vezetik le feszültségüket az állatokon. A kegyetlenség mellett a nemiség és szexualitás folyamatos jelenléte jellemzi még a falubelieket, a férfiak nyilvános vizelése és a nők fogdosása is mindennapos. Az elbeszélő családjánál ez nem jellemző, de amikor a gyerekek meglátják aktus közben szüleiket, a látvány leírása semleges marad.

A cím által előrevetített hiány az alcím esetében is értelmezhető. A „Már elment a Mesijás?” mondat szállóige a faluban. A kérdés már magában foglalja az elszalasztott lehetőséget, lekéstek valamiről, már nem elérhető a számukra, éppúgy, mint a megváltás. A Mesijás nevű cigány az emberek latrináit tisztítja, alakja azonban egyértelműen Jézus-parafrázis. „Egész teste merev. A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Mesijás nem a földön járna, hanem siklana a levegőben. Mintha lábai nem is érintenék a földet. Mesijás egész évben meztéláb jár.” Ártatlanságával és szelídségével kirí a falubeliek közül, semmilyen sértés nem hozza ki sodrából, egyedül akkor sírja el magát, amikor leköpik cigánysága miatt. „Mesijásnak ma volt munkája. Budit mert valahol. Amikor ment hazafelé, a korcsma előtt belekötöttek, mert büdös. Eszükbe jutott a vicc. Egy részeg leköpte. Aztán egy másik is. Senki se védte meg. Röhögtek.” A csirkéket Mesijás nem szereti, mert bántják egymást. Az elbeszélő párhuzamot von a falubeliek és a csirkék között a kiközösítés miatt, leírja egy emlékét, amikor a tyúkok széttépték egy társukat. Ezek alapján (is) párhuzam vonható Mesijás és az elbeszélő közé, az egyik az emberek latrináját tisztítja, míg a másik a tyúkólakat. Borbély összemossa a Messiás alakját Mesijással, a falubeliek nem tudnak különbséget tenni a kettő között, hiszen csak írott alakjuk között van eltérés. A falubeliek megelégszenek Mesijás szolgáltatásával, azaz a latrina kikotrásával, de a család sokkal inkább várja a Messiást, valami csodát, ami megváltoztatja az életüket, vagy legalább értelmet ad neki. Ez az alak a zsidósághoz köthető, Mózsi elüldözésekor is ezzel viccelték meg a családot az éjjeli kopogásoknál. Azonban sem a család, sem pedig az elbeszélő nem tudja pontosan, hogy mihez köthető a Messiás alakja, várásához játék társul csupán, hiszen hitük sem valós. A falubeliek elszalasztották a megváltás lehetőségét, a család pedig nem tudja, hogy pontosan mire vár, ezért a várakozás motívumában is pusztán a megváltás lehetőségének hiánya jelenik meg.

Ami számomra megbontja a kötet egységét és struktúráját, az az, hogy az utolsó pár emlék már nem az eddigi elbeszélői nyelven íródott. A gyermeknyelvre jellemző tőmondatok helyett, amelyek az ítélet nélküli rögzítést tették lehetővé, megváltozik, összetett mondatokat kezd használni az immár felnőtt narrátor. A nyomasztó hangulatú, magába szippantó mű elveszíti ezen tulajdonságait, számomra túl nyílttá és erőltetetté válik a bekeretezni való alaprajz metaforája, amely hiteltelenül ábrázolná a faluban eltöltött tizenhárom évet. Ahogy a szövegbe nem illőnek találom azt is, ahogy a végén megkérdőjelezi azt a szabadságot az elbeszélő, amely pusztán az igénytelenségben és az ideiglenességben jelentkezik.

A kötet erőssége a nyelvezetében van, az ítélet, ítélkezés nélküli tényekben és állításokban, a szenvtelen rögzítésben, ami még egy zoofil jelenetet is érzelemmentesen ábrázol, az olvasóra bízva a megbotránkozást. Azzal, hogy mindezt egy gyermek szemszögéből írja, még erősebbé teszi az adott képeket, hiszen nem kell értelmeznie őket, a befogadó saját maga dönti el, hogyan viszonyul az adott jelenethez. Az, hogy kiemeli a fülszövegben, hogy a helyszín valós, valamint életrajzi vonatkozású is a könyv (például a szerző gyermekkori képe kerül a fülszövegbe), elmossa a határvonalat fikció és valóság között, ami folyamatosan arra készteti az olvasót, hogy azon gondolkodjon, mi lehet igaz, és mi pusztán kitaláció.

Borbély Szilárd kötete olyan problémákat mutat be, amelyek mindig aktuálisak, a mélyszegénység mellett a lelki szegénységet, a szó által való meghatározottságot és ennek emberek életére való hatásait. Az emlékezés fontosságát, valamint azt, hogy mennyire meghatározzák az ember életét, hogy mely emlékek maradtak elevenek, és melyeket felejtett el.

A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

*

Tokos Bianka

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram, Budapest–Pozsony, 2013.

Borbély Szilárd 2013-as Nincstelenek című regényét az eddigi kritikák nem „egyszerű és tiszta” irodalomként definiálják, hanem kortörténetként és szociográfiaként, és a szocioregény műfajába sorolják. „A szabadság hiányának regényeként” (Krusovszky Dénes)[1] is nevezett művet egyenesen kellemetlennek és szorongatónak tartják. Értelmezésemben is hasonló megállapításokra jutottam.

Amiről először érdemes beszélni, az a regény nyelve. Az olvasónak nincs olyan érzése, hogy 2013-ban íródott regényt olvas, inkább a XIX. század végére, a XX. század elejére utazunk vissza, Mikszáth és Móricz „paraszttragédia” nyelvét imitálva. A fiú, aki egyszerre elbeszélője és lakója a falusi világnak, a nyelvi minimalizmus eszközein keresztül szólal meg, az általa használt nyelv feltáró, megmutató, kijelentő jellegű, de ez a nyelv már nem terjed ki arra, hogy értelmezzen, magyarázzon is. Ugyanakkor mégis beavató abban az értelemben, hogy az elbeszélő folyamatosan kétféle nyelvet használ, egyrészt köznyelvet, másrészt a saját falujának nyelvét, szókincsét is megmutatja: „Ha nagyon rosszkedvű, elmegy a kocsmába. Mi korcsmának mondjuk”. A regény kezdeteitől „furcsán” viselkedik ez a nyelv. Mintha direkt nem tudna semmi szépet felmutatni, megmutatni, mert, ha ilyennel találkozunk, az azonnal feloldódik valami rútban, nem odaillőben, például az anya fésülködését lírai hangon kezdi mesélni: ”Anyámnak napközben kontyban van a haja. Ha leereszti, akkor éjszaka lesz. Én szoktam fésülni. Szeretem fésülni. A szarufésű széles rései között siklanak a csillogó szálak.” Ezt az idillikus képet a következő mondatokkal azonban azonnal le is fokozza: „A szarufésűtől undorodom. Leölt állatokra emlékeztet. Mindig fekete kosz van a résekbe ragadva. A zsíros korpa és por rakódik le, az tapad így össze.” Profán és esztétikus együtt szerepeltetése még számtalan esetben előfordul: így fér meg egymás mellett az esthajnalcsillag szép látványa és az öklendezés, vagy Máriának a tyúkhoz való hasonlítása. Ezt a nyelvet pedig folyamatosan „bevonja” a Sartre-tól is ismert és ahhoz hasonló undor, valamint a Móricztól, Thomas Manntól vagy Ottliktól is ismerős sár és hó motívuma is előkerül, azt példázva, hogy ebből a világból nincs menekvés.

Az olvasó azonban nem „tiszta” áldozatokkal találja magát szembe, hanem azok erkölcsi romlottságával is szembesül: az anya néhány nyugodt pillanatától eltekintve gonoszként mutatkozik meg: „Anyám nem hagyja abba, végigmondja az egészet, kegyetlenül. Néha valamelyikünket megver”. A fiú is ugyanolyan gyűlölettel tekint testvéreire: „Szép vagy, mint a segg szüretkor – így szoktam csúfolni. (…) Gyűlölöm a nővéremet.” A más lények, emberek iránti gyűlölet képes eljutni a gyilkolás gondolatáig is: „Igenis, vegyétek tudomásul, le foglak lűni titeket! Kiviszlek a temetőbe és eltemetlek. Akkor majd nem fogtok rajtam röhögni.”

A regényben megtörténik a szabadság hiányának felismerése és kimondása: „Anyám meg azt mondja, hogy mi még mindig rabok vagyunk.” És megszólal a menekvés vágya is: „El fogunk innen menni, az Isten kivezet.” A gyerekek álmodoznak hegedűről, filctollról, szép ruháról, de esélyünk sincsen arra, hogy bármilyen álmuk megvalósuljon, akár csak a felemelkedésük, kijutásuk ebből a világból, erről a falu gondoskodik; „Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon.” Ebben a világban szükségessé válnak kapaszkodók, amelyek a bizonytalan létállapotban állandóan rendelkezésre állnak, kiszámíthatók – szó szerint: a számok (itt szintén eszünkbe juthat Esterházy Péter, Ottlik, de legfőképpen Musil Törlessje), amelyek minden helyzetre, helyzetben alkalmazhatók: „A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. (…) Amikor hét tojás van, annak örülök. A hetes számot szeretem. Meg a hármat. (…) Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani, mert csak magával osztható. (…) A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy.” A számokon mint biztos pontokon kívül, a kiszolgáltatott helyzetben mindig „lehetőség van” a sétára és hallgatásra: „Megyünk és hallgatunk. Valahová mindig megyünk és közben hallgatunk.” Isten és a hit mindkét oldala megjelenik a műben, s ennek is jellemzője lesz kétoldalúsága, néha ugyan érvényre jut az igaz hit („Isten megszabadít bennünket”), másrészt ennek a világnak csak egy olyan Messiás jut, akinek még saját nyelve sincsen: „Mesijás megáll és mosolyog. Nem mond semmit. Csak áll.”

Ezekből a megállapításokból is feltűnhet, hogy Borbély Szilárd regénye nem az a fajta, ami újraolvasást kíván. Az adott világot világosan tükrözi elbeszélhetőségének nyelve. Már első olvasásra is érthetővé válik minden. Talán túlságosan is.


[1] Krusovszky Dénes: Messiás nélkül. Magyar Narancs, 2013. október 3.

*

Pintér Viktória

A számok érzékenysége
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Kalligram, Budapest, 2013.

Meddig tudom még áltatni magam?

Nem évszakok, már napok sincsenek.

Se csillagok. Morzsák se már.
Tolnai Ottó

A regény előzménytörténete helyett, a kezdet egy Tolnai Ottótól kölcsönzött idézet. Ez a pár sor behangolja Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, a létbevetettség kontrollnélküliségének megérzékített valóságát. Nem, sincs, se, se … Ritmikus dekreáció, a szöveg mégis (sosem is) születik… A sor folytatódik: nincstelenek, vagyis a „van-t” grammatikailag fogvatartó, tagadó cím fosztóképzővel megtoldott változata a magány metafizikai sávjait vetíti előre. A cím sokat mond. Talán kicsit túl sokat is. Ezért az olvasószem elidőz a borítón. Belecsimpaszkodik a nincs-be, a Mesijásba, fennakad a cölöpökön ülő kányákon, majd elveszik a ködben. (Nincstelenek. Már elment a Mesijás?) A könyv önreprezentációja tehát már az olvasást megelőzően is beszédes. A külső borító olyan, mintha valahol a monotónia és a megtörténtség között félúton egy többperces Tarr-jelenetet kapott volna el a fotós. (A borítóterv Hrapka Tibor munkája.) A belső oldalon lévő szövegetapok az elbeszélő hangján adnak útmutatást a regényhez. Arra hívják fel a figyelmet, hogy nemcsak a valóság, hanem a fikció, vagyis a teremtettség birtoklása, birtokolhatósága is problémákat vet fel. A regény a számvilág felhasználásával mutat afelé a pont felé, ahol az egzaktság találkozik a hit kérdésével. Borbély Szilárd egyik interjújában a következőket mondta erről: „Inkább a számokkal való bezárkózásról van szó, s a számok ebben segítenek, hiszen ezek a fantázia első termékei. Általuk tanuljuk meg, hogy mi az elvonatkoztatás: van az asztalon három tányér, de nincs ott a három, csak tányérok vannak. A számok eleve titokzatosak, közöttük a prímszámok a legizgalmasabbak. A számelmélet egy sejtése szerint minden páros szám felbontható két prímszám összegére, és ez olyan szép! A számokkal játszani tud, akinek nincsenek játékai. Nekem pedig nem voltak játékaim.” A számok hol valóságvonatkozások, hol valóság-elvonatkoztatások. Betűvetés/számvetés. „A könyv életrajzi alapú, tehát korlátozott fikció.” – hangzik a magyarázat. A hátsó belső borítón a szerző gyermekkori képe, alatta eddigi munkái.
A regényhez nehéz hozzáférni. A borító lefoglal, a fülszöveg lefoglal, a fekete-fehér szomorú szemű kisfiú lefoglal. Lapozok. Keményborítás. Lapozok. Kiadó. Lapozok. Szerző, csonka cím. Lapozok. Szerző. Teljes cím. Kiadó. Kiadási év. A szöveg már elkezdődött. Valami kívül tart, óvatos megközelítésre int. A regény első oldala is üres, csupán egyetlen számokból álló négyzet van elhelyezve a lap aljára. A piktogram (mint az az olvasás közben, után összeáll) a regény számokkal ábrázolt változata. Ezek a számok az olvasó emlékezetévé is válnak. A számok közti fekete pontok újrahívják a történeteket. Matematika és irodalom találkozása a „nem-vannal” egyaránt formával bír. (A matematikában a nem létezőnek is van alaki értéke.) Magány, ami csak eggyel és önmagával osztható, így válik egzisztenciális képletté. „Megyünk apámmal. Harmincegy év van közöttünk. A harmincegyet csak önmagával lehet osztani. Meg eggyel. Apám ritkán fogja meg a kezem. Számolom a kerítés oszlopokat. Nem szokott megsimogatni. Persze szeretném, ha megsimogatná a fejem. Ha néha magához ölelne. ” (210.) A prímszámok az idegenség és az elbeszélhetőség tapasztalataként egyszerre jelentenek távolságot és az imagináriusban fellelt otthonosságot, menedéket. Ezeknek a számoknak a majdnem mindig következetes használata jó értelemben húzza feszesre a szöveget. A kiszámíthatóság itt nem az olvasói érdeklődést fárasztja el, hanem az elbeszélői hang metronómjaként működő ritmika és képletek, a mondhatóság feltételét adják. A számokkal tulajdonképpen az elhagyható tér kereteit és a birtokolható időt teremti meg.
A számok által koordinált (regény)világ jobbára csak szartenger és sárhalom. Ahol a kielégülés öröme is csak a szőrős lábakon lecsorgó fájdalom, ott maga az élet bűzlik. Zuhognak a mondatok. Agyvelő, verejték, záptojás. Világteremtő gusztus. Ilyen irodalom ez. A kritika áll. Ezen a ponton akad, forog maga körül. Van-e a regénynek „tehermentes” olvasata, olyan olvasata, amely lehetővé teszi az „ez irodalom” megnyugtató, kordában tartható, párbeszédképes jelenlétét, az esztétikai értékítélet létjogosultságát? A kritikai ész nem működik. A regény egy sokkal fáradékonyabb szervet terhel. Lelket kíván. Az olvasás az etikai horizontban folyamatos éberségre kényszerít, kitéve az olvasót olyan testi-lelki impulzusoknak, mint a sírás, öklendezés, megborzongás, feszengés, (a kritikus esetében körömrágás). Persze a reakciók nagyban függnek a személyes ingerküszöböktől, de ha elmaradnak, ebben az esetben az is jelentéssel bír. Ezek az olvasási „tünetek” folyamatosan jelentkeznek, kérdésekké válnak. Aztán, ahogy az lenni szokott a szervezet adaptálódik. Az olvasó egyre ellenállóbb lesz, egyre tovább marad benn folytonosan a szövegben, egyre nehezebb „meghökkenteni”. A szöveg „mutatványaira” várva, az ingerküszöb emelkedésével egyidőben utolér a lelkiismeret-furdalás. Humáninfláció. Ilyen olvasás ez. Az a homogén fájdalom, amit a szöveg közvetít, el lehetetleníti a kritikát. Kérdéssé válik az olvasó irodalmi értelemben vett birtokviszonya a szöveghez. Hol lehet hitelesen részt venni ebben a regényben? A részvétel úgy is értendő mint részvét. A regény egy elzárt életközösséget jelenít meg, saját terek, saját problémák. Az irodalom azonban a saját teret transzformálja, újraírja. Az eddig feltett kérdések abban a kettősségben látszanak megoldódni, amelyet a téma és az elbeszélés közti különbség mutat. A Nincstelenek ábrázolt világa egy archaikus, zárt világ. Az archaikus jelző a regény esetében teljesen levetkőzi azokat a romantikus, értéktelített kategóriákat, amelyeket a múltidézés nosztalgikus törekvései ráaggattak. Az archaikus itt azt az időtlenséget jelenti, amely a zárt közösségek tudatát a szimbólumok és rituálék köré szervezi. A nap természetes ideje, a folytonosság megszakíthatatlanságának tapasztalata, az életet is a lassúság időtlenségében tartotta. Az ábrázoló nyelv széttöri ezt a tapasztalatot. A modernitás időtudata/időillúziója és az egészlegesség élményét csonkoló mondatok hullnak egymásra. A metronóm kattog. Ilyen regény ez. A zárt világot szétfeszíti az idő. A mi-ből kiszakad az én. De az én-ből nem tud kiszakadni a mi. „Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni. Visszük az ebédet. A földhányáson megyünk. Mi úgy hívjuk gorond. Az Ogmand goronda. Erre megyünk, amikor az erdőre megyünk fáért. Néha a Szomoga laposa felé kerülünk, hogy a Kabolóúton mehessünk. Mert az nem olyan sáros. Mi úgy mondjuk, pocsétás.” (9.) A szöveg hánykódik, egyre több minden tör fel, ugyanakkor akárcsak a reflux, vissza is folyik. Sem a regény, sem a szereplők nem tudnak mit kezdeni saját anyagszerűségükkel. Az aszkézis nem vállalt, hanem kapott.
Hagyományos értelemben vett történet nincs. „Amiről hallgatunk az nincs.” (12.) A saját történeteket belülről irtja ez a közeg. Az emlék, a mese, az álom egyéni birtoklása lehetetlen. Közösségi birtoklása pedig azért lehetetlen, mert ez a közösség nem teremtette meg saját elsajátítható alakzatait. Egyszerűen csak ott vannak. Együtt. A kocsma előtt. Az utcán. A házakban. Ugyanazok a nevek. Ugyanazok a napok. Hagyományos egymásra következések rákérdezés nélkül. A másság anomáliaként jelentkezik. Hol van a Mesijás? kérdezi a cím, kérdezik a falu lakói. Rövidül az –s, töltődik a hiátus. A Mesijás neve mögött (most) egy beszédhibás cigány, a falu bolondja. A gyengeelméjű, az a rontott másság, amit a közösség elvisel, a meghaladhatónak gondolt figura, a fel nem ismert ártatlanság. Ilyen megváltó ez. Szart takarít. Nem szól, alulról üríti a mocskot. „Mesijás ilyenkor már guggol a korcsma tövében. A Nagyapám is a Mesijást szokta hívni, amikor gyepmester kell, aki kimeri a budit.” (96.)

 

További kritikák:

Bozsoki Petra: “Benn emberek, künn komondorok”

Szarka Károly: A felboncolt remekmű

Krusovszky Dénes: Se megváltás, se magyarázat

Kritikai Szalon: Az “elveszett nyelv” nyomában

Győrrfy Ákos: Bevezetés a pokolba

Krupp József: “Az emlékeink ne legyenek az emlékeink”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.