Tóth Krisztina: Akvárium

Forrás: Tempevölgy 2014/1.

letöltés (1)

Éltető Erzsébet

Hófehérke és az üvegkoporsó

Tóth Krisztina Akvárium Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

Visszafordíthatatlan sorstragédiák, vakvágányon futó, elrontott életek. Tóth Krisztina első regénye egy újabb, ugyanakkor már a korábbi műveknél is megtapasztalt lenyomata annak a súlyos terhét magán cipelő valóságnak, mely legmélyén mereven fekszik üvegkoporsójában a modern kori Hófehérke: mindazok a női arcok és álarcok mögött rejtőző tekintetek, melyek csak egy pusztuló, levegőtlen, zárt világ üvegfalain belül képesek létezni…

Ez a regény már évek óta meg akart születni. Legalábbis ez látszik Tóth Krisztina írói munkásságából: a 2006-ban kiadott Vonalkód novellái már egységbe kívánkoznak a különböző alcímekben közös kifejezésként előforduló vonal motívum megismétlődésével, majd későbbi, szintén rövidprózákat tartalmazó Hazaviszlek, jó? című könyvének szövegvilágával még inkább elmozdult az írónő a nagyepika felé. Az Akvárium előtti novelláskötet, a Pixel már olyan regényelemeket tartalmaz, melyek joggal vethetik fel a rövidtörténetek egységként való olvasásának lehetőségét, ahol a kötet minden egyes novellája egy-egy testrész motívumának a kibontásával él, arról nem beszélve, hogy a  szereplők is gyakran ismétlődnek, visszatérnek bizonyos történeteknél.

Az írónő korábbi munkásságából ismert prózagyűjteményei, a terjedelmileg rövidebb, kurtább történetek ily módon már az Akvárium előképének tekinthetők. A folytonosságot jelzi az is, hogy az életek ebben a műben is észrevétlenül szaladnak el egymás mellett, akárcsak a korábbi szövegeknél, noha itt elvileg egyetlen összefüggő történetről van szó. Nincs találkozási pont, mi összekötné az egyre hanyatló kapcsolatokat, soha nem kerül sor a szereplők önmagukkal való szembesítésére, mindenhol hiány és pusztulás követi csak a tévutakon bolyongó, kiüresedett hősök mindennapjait.

Talán nem csodálkozunk azon, hogy Tóth Krisztina a regény felépítésének a folyamatát a képzőművészeti alkotás megkonstruálásával hozza párhuzamba. „A jó regényt úgy kell felépíteni, mint egy szobrot” – hangzott el az írónő kijelentése a Veszprémben rendszeresen megrendezésre kerülő Trialógusok 2013. novemberi irodalmi estjén. Ahogy azt Tóth Krisztina elmondta, számára alapvető fontosságú az a szilárd tartás, mely megakadályozza a szöveg szerkezeti széthullását. A korábbi rövidprózáknál mindez még problémásnak tűnhetett: épp csak belecsöppentünk egy-egy lét pillanatnyi állapotába, de a rövid terjedelem nem engedte feltérképezni egy-egy sorstörténet teljességét. A szövegek hirtelen lezárása, majd egy teljesen új élet, új sors ugyanolyan rövid bemutatása a hiányt és a széthullottság érzetét kelthette az olvasóban. Azonban, úgy látszik, a hangulatokra, érzéki benyomásokra nagy hangsúlyt fektető, általában melankolikus, néhol iróniával fűszerezett nyelv által kivetülő léthelyzetek, s az ezeket bemutató megelőző szövegek mostanra mégis összeértek egymással, megszületve egy olyan regényben, amely immár a folytonosság teljességével mutatja meg a különböző sorsminták alakulását. Egy olyan regénnyé bontott mesének lehetünk szemtanúi az Akvárium olvasásakor, ahol a szereplők megállíthatatlanul zuhannak saját tragédiájuk szakadékába, s mire bekövetkezne a felismerés, addigra már rég kiüresedett, érzések nélküli figurává válnak.

Az alapminta, mely pillérként tartja magán az ábrázolni kívánt regényvilág egészét, egy olyan klasszikus történet, melyet mindannyian hallottunk már gyerekkorunkban: a Grimm-mesék egyik közkedvelt alakján, Hófehérkén keresztül érhető el a mű központi magja, még annak ellenére is, hogy a mese csak az utolsó oldalakon válik egyértelművé. Mindaddig csak közvetett módon kapunk utalásokat a kitaszított, árvává lett királykisasszony meséjére. Az akvárium üvegkoporsóvá való átlényegülését éppen az teszi lehetővé, hogy a történet folyamán sorban megmutatja a különböző szereplők mindennapjait, akiknek a lét mindig más és más darabját jelenti e tárgy. Készítőjének, Jóska bácsinak a Benkő doktorék akváriumáról átmásolt létforma kezdetben egy új, egy jobb kor megtapasztalásának a vágya, a változás reménye, mely „születése” pillanatában már eleve pusztulásra lett ítélve: a gittel összetákolt akváriumban szépen „hajladoztak a satnya kis szálak a vízben a kislámpa esti fényénél”. S ahogy a regénybeli idő előrehaladtával sorra halnak meg a szereplők, úgy pusztul el az akvárium élővilága, illetve maga a tárgy szerkezete is. A Jóska bácsi által tulajdonított jelentés, az akvárium mint lehetőségek üvegházának a képe azonban teljesen elhalványodni látszik, amikor a tárgy egy koszos pincelakásba, a Klárimama nevű öregasszonyhoz kerül. Az ízléstelenül öltözködő, rendetlen, idő- és képzavarban szenvedő groteszk figura a regénnyel párhuzamba vont mese tükrében a negatív mesehőst képviseli: „Itt van a farkas, hamm, bekap!”, játssza el egy másik mese, a Piroska és a farkas jellegzetes jelenetét, később pedig a boszorkány attribútumát öltve magára ugyancsak a rontó szerepkörére utal. A regény végén egyértelműen elhangzik a klasszikus mesére való utalás, hogy „jó, ő lesz a gonosz mostoha” az unokájával eljátszott történetben, ahol az addigra már kihalt, koszos, haszontalan lim-lommá vált üvegtest mitikus tulajdonságokkal kezd felruházódni. Ezáltal Klárimama unokája, Vica alakja is azonosulni kezd klasszikus előképével: a kislány ugyanannak az árvaságnak és elhagyatottságának az érzését éli át, mint mesebeli mása. Anyja, Vera súlyos teherként tud csak tekinteni lánya nevelésére. Képtelen megtapasztalni az anyaság érzését, saját lánya nevelését teherként fogja fel, nem érdekli, hogy megváltoztassa egyre hanyatló életét, esélyt sem adva a változásnak. A házasságát, Vera születését, saját megcsalatását, mindent csak hagyott magával megtörténni, mert gyerekként nem volt lehetősége megfelelő mintát látni. Miután Klárimama eldobta magától, nevelőszülőknél élt, Edit nénivel, Jóska bácsival és a néni szellemileg visszamaradott testvérével, Eduval. A család egy körfolyosós, lepusztult ház egyik szűk lakásában, merev, csőlátású gondolkodás és betokosodott klisék között tengette mindennapjait. Nem csoda hát, hogy az alapvető emberi érzések hiányával együtt élő Vera később, szinte kiüresedett bábként nem tud úgy viszonyulni Vicához, mint anya a gyermekéhez, még akkor sem, amikor a kivilágított akvárium üvegfalai mögött megpillantja a megkopasztott, rongyos ruhájú játékbabát. Magánkívül ordít fel és támad rá a csak unokájával játszani akaró Klárimamára, hogy „elmebeteg”, holott éppen akkor történt meg Verában az a tragikus felismerés, hogy egész életét egy négy oldal közé zárt, fullasztóan mély és sötét térben töltötte, ahonnan már lehetetlen kiszabadulni. Az ő akváriuma tetteinek meg nem értett aspektusa, a folytonos homály, a tiszta látás eltakarása az átlátszó üvegen túlira kitekintés helyett.

A regény így egyszerre mutatja be az idegen elsajátításának a lehetetlenségét, ugyanakkor a már elsajátított tudás elidegenítésének a folyamatát is. Vera képtelen elszakadni beszürkült hétköznapjaitól, „meséjének” vége nem lehet a boldog beteljesülés példája, üvegkoporsója örökre lezárul.

Bár nincs kimondva egyértelműen, mégis azt érezzük, a gyermeki, tiszta látás még feloldhatja a tragédiát. A kislány naiv, a világra még nyitott látásának köszönhetően Vica szólamain keresztül kinyithatónak tűnik az akvárium üvegén egy olyan rés, melyen keresztül valahogy mégiscsak megcsillan a remény egy magasabb rendű, jobb létezés világa. „A törpéket nézem. Kiszóróm a fűbe a sapkájukat” – mondja az értetlenül néző anyjának Vica, s valóban, a kislány mintha folyton álomvilágban járna, neki köszönhető, hogy az akvárium köztes szimbólumként kezd funkcionálni a műben, a keserű valóság mellett megjelenítve a remény lehetőségét. Az akvárium üvegkoporsóval való párhuzamba állítása Vera születésénél még csak sejtelmes módon íródik le: Vica koraszülöttsége miatt inkubátorba kerül. Az itt fekvő gyermek alakja kísértetiesen hasonlít a koporsójában alvó királylányra, s később, a mű végén sejtésünk a mese és a regény párhuzamát illetően egyértelműen be is igazolódik: a törpék „hazamentek aludni a Hófehérkéhez” és a „Játsszunk Hófehérkéset!” mondatokban, ahol a már kiürült akvárium magának a játéknak lesz az eszköze. Jól látszik az is, hogy az akvárium mint tárgy egy lehatárolt, zárt, szabályos geometriai formaként egyrészt kifejezi a korlátolt, szűk élettereket, másrészről pedig az álomszerű, víz alatti, sejtelmes és sűrű homályt jeleníti meg. Jelenlét és jelen nem lét kettőssége hozza egyensúlyba ezt a mértanilag tökéletes arányokkal, de mégis bomló szerkezettel bíró világot, aminek láttatása végül az adott szereplő szemén keresztül történő kivetítéstől függ. Az akvárium mint az átjárás közvetítője tehát tulajdonképpen olyan világokat köt össze és egyesít magában regényként, amelyek a valóság oldaláról nézve csak egy rothadó, pusztuló halakkal és szennyvízzel megtöltött mikrovilágot, a tényleges létezés kicsinyített mását vetítik ki, a gyermeki szemszögből, a mesék világából táplálkozva viszont Hófehérke koporsójának képét. Ezen a ponton az eredeti Grimm-mese jelentése is átértelmeződik, a regénybe írt királylány története mindannak a még át nem élt álomnak a szimbólumává válik, melynek funkciója a romlás-elromlás folyamatában éppen a bizakodás felfejtése lenne. Annak a reménye, hogy az önmagába bezárt egyén önmagától töri szét korának és társadalmának jelképes koporsóját, melynek kristályszerű üvegfalából maradt szilánkjain még itt-ott megcsillan az újjászületés egy újjáírt történet tükrén keresztül.

*

Pintér Viktória

Les aquariums du mal

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.

Zöld üvegfényű könyvborításban feslő falak… Hullámzó macskakövek ülnek a talaj mozgásán… A vaskorláton az odavetettség mozdulatát magára ráncoló ruhadarab…  Erre a dermedt állapotra íródik rá Tóth Krisztina első regénye, az akvárium.

A cím önmagában is erős metafora, a regényidő konkretizálódásával (40-es évek végétől 70-es évekig) pedig olyan eleve adott értelmezési súlyokat aggat az olvasóra, hogy a regényben való elmerülés mindenképp szükségszerűvé válik. A kollektív tudatban ’56 és a Rákosi-éra üledéke a mai napig nagyon erős formákkal van jelen. A veszprémi Trialógusok vendégeként Tóth Krisztina is utalt erre az állapotra: „A közhelyek átmennek az embereken. Ugyanazok beszélnek és ugyanazok hallgatnak ’56 kapcsán.” Napjainkban ennek a hallgatásnak és a beszédnek is saját alakzatai vannak. Ez a kor egyszerre lett a retró bájos nosztalgiájának és a meg-nem-emésztettség elfojtott emlékezetének a tégelye. Üvegtigris, Magyar Narancs, Május 1., szalontüdő, Moszkva tér, akvárium stb. különböző lecsapódásai egy elmúlt világnak. A könyv választott kulisszái persze előhívnak bizonyos eszmetörténeti címszavakat, de mindezekkel együtt sem sodorja magát a történelmi regény kategorikus szorításáig.

Az akvárium esetében a kérdés az lesz, hogy hogyan és meddig ragadható meg egy már berendezett, vitrin mögött feszülő lét. A regény fikciós tere a történelmet mint olvasatot eltávolítja a mindennapoktól. A szocialista/kommunista valóságcsinálás nyomasztó alakzatai természetesen nem hiányoznak a regényből, de a szöveg nem misztifikálja magát kollektíven elsajátított nemzeti sorstragédiává.

Ahogy a szerző neve és a regény címe kívülről erős tipográfiai elkülönítéssel íródik a borítókép hermetikusságára, úgy húzódik rá az elbeszélés is a regényben ábrázolt korra és szereplőkre. A regényt alkotó három fejezet térbeli és időbeli elrendezése nagyon erős foglalatot húz a szövegtest köré. Az egymást tematikusan keretbe foglaló történetek így formaként is megjelennek. Az első és harmadik fejezetben egy „család” első és harmadik generációjának szereplői, Klárimama és az unoka, Vica tűnnek fel a 70-es évekből. A második fejezet pedig Klárimama örökbeadott lányának, Verának és az őt örökbefogadó családnak az életeseményeit mutatja be a 40-es évek végétől fogva.  Ez a megoldás egyfajta generációs zsilipként is értelmezhető, jelezve, hogy az utódok egymásra következése nem teszi lehetővé a megértést, a hagyomány létstratégiaként való működtetését. A folytonosság nem tud önmagára pillantani.

Az akvárium funkciójából fakadó szerkezeti és motivikus zártság megteremti az elbeszélőnek a külső nézőpont homogén lehetőségét, hiszen egy helyen tartja a lényege szerint szétfolyót, kihasít egy darabka tengert. Az viszont kérdés számomra, hogy ehhez a teremtett akváriumhoz képest hol és mennyi ideig helyezkedik el az elbeszélő. Ez a fajta homogenitás, a kitartott perspektíva, vagyis az elbeszélő viszony változatlansága a korról szólás nosztalgikus esztétikáját is a regény szólamává teszi. „A gazdagok könnyedén viselték a testüket, valahogy hiányzott belőlük a környezetében élő nők igyekezete, ami mindig átütött szánalmas eleganciájukon, mint a fényes anyagokon a verejték.” (148.) Ugyanezt a megszépülő tendenciát idézi a regénytérbe emelt alakok emlékezésben történő újraalkotása is. Az elbeszélő restauráló munkája olykor romantikus gesztusokat mutat. Ilyen például Józsi bácsi bemutatása, aki halála után a peremlét héroszaként üdvözül az elbeszélésben. A megidézett alak profetikus láttatása gerjeszt némi feszültséget az olvasói emlékezet és az ábrázolás között. A narrator aestetica hegemóniáját szerencsésen törik meg a regény szerkezetébe iktatott szünetek, időbeli ugrálások és a narratív snittelések. A szövegtesten, a szövegtestben úszó etapocskák az olvasót egyre több információba avatják be. Ebből fakadóan előfordul, hogy néhány darabka leszakad, figyelmen kívül kerül. Ilyen sehová sem kapcsolódó szövegmorzsának érzem a kalapgyártás abszurdig elvitt jelenetét, Edu Velencei-tavi élményét vagy a szökött artista lelövését.

A formai zártság mellett van az egész regénynek egy tragikus elszakító, lebegtető közege. Ez a lebegés nem a szabadságban feloldódó emberi test képzetét hozza felszínre, nem a boldog ringatózást a megnyugvás tengerén, hanem a gyökértelenségében kapaszkodókat nem találó, egymás mellett sodródó hordalékot. A társadalom vágyott rétegébe való beilleszkedés illuzórikus megnyilvánulásai a fogódzók keresésének tárgyi indexei. A nejloning, festett haj, a paróka, a játékbabára kerülő donorláb inkább válnak a másságot megerősítő jegyekké, mint az azonosság, a beilleszkedés megteremtőivé. Míg ezeknek a létezéseknek nincs semmi extremitása a saját téren belül, addig a kívülről szemlélés, az üvegen át látás épp a különcség jelzőivel ruházza fel a szereplőket. A szereplők oszlásban ábrázolt széttartásai alapvető létállapotaként teszik ki a szemlélés terepének ezt a világot. A borítón megidézett üledékes bomlásvilág az első oldalaktól kezdve jelen van a térben: Az óriási akvárium ködösen gomolygó víz alatti városra hasonlított, föl-le úsztak az algás üveg mögött a guppik. Az algaevő csigák az üvegre tapadtak és közelről úgy néztek ki, mint a szörnyek. A vizet soha senki nem cserélte, a halak között sajátos egyensúly állt be, mint valami élővízben. (…) Voltak kicsik, és mindig lebegett egy-két cafatosan ázó döglött test is, ezekbe a többiek bele-bele csíptek elhaladtukban. (13.)

A bomlás tragédiája elsősorban az, hogy a szétesők nem tudatosítják saját ellehetetlenülésük fázisait. A lassan körvonal nélkülivé váló szereplők állapotainak ábrázolásakor mutatkozik meg, hogy a regény szereplőinek nincsenek igazán eszközeik a nyelvi megnyilvánulásra, önkifejezésre. A nyelv nem képes betölteni sem az egymás közti tényleges kommunikációnak, sem a reflektivitás, a ráébredés értelmező gesztusának közvetítő szerepét. A szereplők kétségbeesett tátogásának csak az őket ábrázoló elbeszélő és a megjelenőt a megjelenítettel együtt érzékelő olvasó van a tudatában. „És ő újra hallgat, pedig tudja a szerepét. Egyszerűen nem jut eszébe semmi, mintha nem lenne nyelve. Az anya nyelve. A nyelve a szájából. Mintha a benti, hirtelen kiszáradó üregből, a szájból eltűnt volna az a hangok formálásához szükséges rugalmas, hosszú húsdarab.” (240.)

Mi is akkor ez az akvárium? Egy darabka tenger – hangzik a válasz többször is. Mindenki számára más-más formában. A szabadság metaforája azonban a kisajátításban (dísz)tárggyá változik. Lehatárolt objektummá, az ott-nem-levő megépített jeleként. Az akvárium különböző térbeli megnyilvánulásai egyre több helyet sajátítanak ki a szövegben. A tárgyi formát nemcsak az elbeszéléstechnika vagy az akvárium történetbeli tényleges szerepeltetése jeleníti meg.  A korszak egyetlen orwelli figyelő szemként  való értelmezése is szinte magától kínálja fel a lakások üvegezett térszerkezetének vitrinként, akváriumként látását. De akvárium a bölcsőde, a busz, az inkubátor, minden, aminek legalább egy oldala lehetővé teszi a megfigyelést. Az akvárium megsokszorozódása egyre élőbbé teszi a formát. Olyannyira élővé, hogy az objektum határai az emberi test tulajdonságaiként lesznek felismerhetők. A testbe szoruló testek képzete, vagyis az organikus közeg, amely nem táptalaja a létezésnek, hanem elfojtója, számomra a regény legizgalmasabb jelentésrétege. Ezekből a humán akváriumokból nem fakad élet, ezeken a helyeken beavatkozás nélkül abortálódik a lét. „Lantos Marika élete első és egyben utolsó gyermekét hozta a világra az előző napon. A nővér, akinek Lali másnap is sok pénzt adott, elpletykálta, hogy Lantos Marika egy, a Szovjetunióban elterjedt injekciós kezelést kapott a terhesség ideje alatt. (…) A kilenc hónap alatt befecskendezett adagoknak azonban az lett a következményük, hogy a magzat csontjai is túl korán megszilárdultak, elvesztették a születéskor szokásos rugalmasságukat.” (269.) Az akváriumban a magzatok vagy elhalnak már a terhesség alatt, vagy az anyák utasítják vissza a szülés életteremtő gesztusát. „Neked is minek kellett megszületni.” (322.) Az elbeszélés ezeken a helyeken nagyon következetesen tükrözi a döntések és események tárgyilagos elfogadását, megélését, a létezésnek és az esemény megélésének egymás mellett elsikló ívét. Már ha lehet íve ezeknek az életeknek…

A tátogó, lebegő szereplők egyszerre foglalatai és foglyai saját életüknek. Ennek legérzékletesebb példája az elszegényedett zsidó értelmiségi, Gabi bácsi halála, aki a perspektíva nélküliség belátása után „kifogja magát” saját tovább már nem vállalható lét-vitrinéből. A hurkolt kötélen lógó tetemből csepegő vizelet az utolsó szagos lecsapódása a gálicos, vállalhatatlan élettérnek. „Végül a kocsmai nyilvános telefonról kihívták a mentőket, és egy rendőr jelenlétében feltörték az ajtót. Teljesen felesleges volt, Gabi bácsi biztosra ment. Mielőtt felkötötte magát, még egy teljes üvegcse digitálisz-tablettát is bevett, ami önmagában is elég lett volna. De nem akart kockáztatni, mindig is a precízmunka híve volt. Rendet hagyott mindenütt, eltekintve az ilyenkor szokásos apró vizelet tócsát.” (274)

 

Aki olvasott már valamit Tóth Krisztinától, vagy hallotta az írónőt beszélni, az tudja, hogy az üveg számára lételem, az alkotás megélésének egyik lehetséges formája. A regény története jó példája annak, hogy aki nem ismeri fel a környezetében az alkotható világ mobilitását, annak az üveg koporsó…

 

 

no images were found

 

További kritikák:

Takács Ferenc: Antilányregény

Farkas Daniella: Halak és emberek

Vass Norbert: Vízjelek

Vilmos Eszter: Akváriumból üvegkoporsó

Toroczkay András: Választalanság

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.