Kemény István

Íróportrék 2016. szeptember 20. Fotó: Mayer Liza

Szávai Dorottya: Kemény Istvánt nem szükséges bemutatni formális módon, de ha szükséges, én akkor sem fogom, hanem megpróbálok vele beszélgetni Amiről lehet… ugye ez a címe Petrire utalva, Bartis Attilával közös hangsúlyosan nem interjúkötetüknek, hanem beszélgető könyvüknek. Két alkotó beszélgető könyvéről van szó. Napokban azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet feltenni egy szerzőnek olyan kérdéseket, amiket nem tettek fel neki 82-szer. Arra jutottam, hogy nincs más megoldás, minthogy a kezdeteknél kezdjük. Olvastak-e verset neked gyerekkorodban?

Kemény István: Olvastak. Viszonylag rendszeresen, de nem volt egy versmániás család. Hogyha az átlag ilyen lenne, akkor elég nagy becsülete lenne az irodalomnak. Gyerekverset olvastak, hogyha Weöres Sándort is annak számítjuk. De egy komoly vers, ami csak úgy vers vers: Arany-balladák például, és egy-két Ady. Valószínűleg jóval több verset olvastak fel nekünk, de ezekre emlékszem. És akkor volt még Baudelaire az Egy dög, erre valószínűleg azért emlékszem, mert kicsit kicsi voltam még hozzá.

SZ.D.: Ehhez kötnéd azt, hogy elkezdtél verset írni?

K.I.: Nem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudtam-e már írni akkor, amikor ez volt.

SZ.D.: Nagyon érdekes ez a Baudelaire-hatás. Erre a beszélgetésre készülve találkoztam valakivel a rólad szóló kritikákban, ha jól emlékszem Térey János emlegette Baudelaire-t az Élőbeszéd kapcsán, amin én nagyon meglepődtem, de akkor valószínűleg rátapintott valamire. Mikori az első versed?

K.I.: Ez attól is függ, mit tekintünk első versnek. Mert valószínűleg mindenki – legalábbis a saját gyerekeimről tudom, – hogy két-három éves korában mindenkinek van egy-két verse. Aztán eljön az idő, amikor le is írja az illető. Nekem ilyen volt nyolc vagy kilenc évesen, ekkor írtam két verset. Komolynak szánt vers, az megint egy újabb határ, de ez is így van a legtöbb emberrel, mert az emberek 10 %-a van beoltva maximum versek ellen. Szóval ez úgy van, hogy valaki kamaszkorában megír egy-két verset, ami már felnőtt versnek van szánva. Nekem is megvolt ez. De előfordul emberekkel, például Weöres Sándorral, vagy Arthur Rimbaud-val, hogy ezek a kamaszversei olyanok is, amilyennek szánták őket. Az enyémek nem olyanok voltak. És akkor van az a dolog, amikor az ember tényleg verseket akar írni, és akkor folytatja. Írja egyiket a másik után, és valamelyikre azt tudja mondani, ez sikerült. Ezt már nem tudom, hogy másnál hogy megy. Nekem így zajlott, hogy az egyikre azt mondtam, hogy ez tulajdonképpen megfelel annak, ami lenni akar ez a vers. Ez nagyon érdekes dolog, hogy mitől jó egy vers. Minden versnek megvannak a maga törvényszerűségei.
p9200005

Sz.D.:  A Bartis-könyvben emlegeted, hogy a családodban több potenciális regényíró is volt. Ez szerintem egy nagyon fontos metafora, ami sok mindent megmagyaráz és hozzáférhetővé tesz az életművedben, a regényedet is. (Kedves Ismeretlen) Erről, ha beszélnél egy kicsit, aztán a kamaszkori indulásról, hogy hogyan kerültél be az irodalmi életbe? Kik voltak, akik mentorálltak?

K.I.: Lehet, hogy sokan nem tudják, hogy Sárvár nemcsak egy város, hanem van egy irodalmi jelentősége is. Most már lassan negyvenöt éve országos középiskolai versek találkozójának a színhelye, és ezt minden évben meghirdetik. Ez egy nagyon fontos terep a fiatal íróknak, mondhatni egy ilyen beavatási élmény. Ez nekem is megvolt 1979-ben, és ugyanúgy meg tud lenni 2016-ban. Tulajdonképpen összejön a pályázati anyagból kiválogatott ötven, vagy hatvan próza, vers és tanulmány és az íróik megismerkednek egymással. Ez azzal is párosul, hogy az ember rájön, nem egyedül hülye. Sárvár, nekem is ilyen alapélményem volt.  A 80-as években az akkoriak alakítottak egy kört, soha nem volt neve ennek: a kör. Mindig jöttek az új sárváriak is, és jöttek mások is. Tóth Krisztina, Vörös István, Kun Árpád, Bartis Attila, Térey János. Bartis és Térey se volt soha Sárváron, viszont jöttek a körbe. Szóval, elég sokunknak ez volt a kiinduló pont, ahonnét bekapcsolódtunk a nagy irodalmi életbe.

Sz.D.: A műhelymunkához kapcsolódva, ugyancsak egy megkerülhetetlen kérdés. Mit gondolsz arról, hogy mennyiben tanítható a versírás? És hát, nem fogjuk tudni megkerülni azt sem, hogy a Turista és zarándok már Kemény-iskoláról beszél. Közben meg, ha leteszem mellé a te verseidet, akkor azt mondom, hogy ahogy te írsz, az nagyon nehezen tanítható. Vagyis van egy ilyen ellentmondásosság, egyfelől a hatásod kivételes nagysága a kortárs fiatalabb generációra, másrészről pedig az, hogy epigonjaid egy idő után nagyon nehezen lehetnek, mert mégis csak külön állsz.

K.I.: Valamennyire lehet. Mint ahogy a foci is tanítható. Van, amit meg lehet tanulni, a másik része viszont az az érdekesebb, hogy az embereket a saját verseiken lehet tanítani. Ha ezt tanításnak vesszük és nem konzultációnak. Ha valaki odaadja a versét a másiknak és a másik azt mondja, hogy ez és ez nem jó benne, akkor konzultálunk ,és az lehet valamit segít. Ha ez a másik egy sokat író valaki, és sok verset olvas, akkor az a másik lehet, hogy meg tudja tanítani jó pár dologra. Nagyjából ezt jelentette nekem és a többieknek az Almássy téri Kör. Nagyjából egymást tanítottuk írni. Aztán később elég sok mindenkinek beszéltem a verseimről, és abból elég sokan mondták, hogy tudtak tanulni.

Sz.D.: Te arról vagy híres István, és amit én láttam ebből, az eléggé kivételes, hogy végtelen türelemmel, szeretettel, odafigyeléssel „atyáskodtál”, indítottál el már fiatalon embereket a pályán.

K.I.: Ez talán kicsit túlzás, hogy valakit elindítani a pályán, mert hát elindul mindenki magától. Valamiféle integetést mondanék inkább.

Sz.D.: Van egy pedagógus vénád. Szóval ez a figyelem, odafigyelés ez nagyon nem mindegy. Mit kezdesz te az utánad jövő generációval, visszahatnak ők is rád?

K.I.: Valamilyen szinten egész biztos, ez több tényezős folyamat. Van egy csomó ember, akit tizenéves korában ismertem meg és én voltam mondjuk harminc. És az ő munkájuk nyilván visszahat valamennyire. Akiket pedig most ismerek meg azzal nehéz valamit is kezdeni, mert az ember elmegy minden évben Sárvárra zsűrizni, és ő minden évben egyre idősebb, azok meg pont ugyanannyi idősek. Próbálok képben lenni, de iszonyat nagy hézagok és restanciák vannak. Próbálok olvasni és valahogy követni egész évben, hogy hogy írnak a legfiatalabbak.

Sz. D.: Próbáltam újraolvasni az életművedet, a költőit. És bizonyos hangsúlyok átrendeződnek. Olyan fixa ideám lett most, hogy borzasztó erősen megvezeted az olvasóidat. Ezt mindig is tudtam, de ahogyan visszadobtad ezt a generációs atyalabdát, ez még erősebbé vált. Bartis Attilával jegyzett könyved, az pontosan arról szól, hogy olyan alkotók, akik rendkívül különböző poétikákkal dolgoznak, kialakul köztük egy párbeszéd. Én is hasonlóra gondoltam, amikor a nálad fiatalabb nemzedékkel való kapcsolatodra utaltam. Itt Bartis Attila is azt kérdezi tőled, hogy miért nem vállalod ezt a címkét?

K.I.: Pontosan azért, mert címke. Például sosem bírtam ezt a címkézést. Mihelyst valamit rám mondtak, hogy ez és ez, akkor rögtön ódzkodtam tőle. Ez gyerekkoromtól így volt. Nem egy későbbi fejlemény, és ez van a poétikámban is. Az atyaság meg olyan, hogy tök jó dolog apának lenni, meg egy darabig jó, csak aztán meg átfordul az ellenkezőjébe. És én úgy gondolom, hogy első fokon én vagyok. És még ha ez egy önző szempont is, én elsősorban a verseimet írom, és csak másodlagosan élek irodalmi életet. Tényleg sok mindent olvastam sok mindenkitől, csak amikor szlogen lesz abból, hogy én vagyok az irodalmi apa, akkor egy idő után úgy érzem magam, mint egy apa, aki el van téve valahová.

Sz.D.: Ejtsünk még szót a generációs kérdésről. A Kedves Ismeretlen című regényed, sokkal inkább megosztotta a kritikát, mint a költészeted. Ezt a regényt is bizonyos értelmezések generációs regényként aposztrofálják. Van-e létjogosultsága ennek a regénynek az esetében generációs kérdésről beszélni? Saját korábbi olvasataimat lekonstruálva, ami mindennél erősebb volt számomra, hogy kívül állsz és elkülönülsz, mint Ady, Baudlaire vagy éppen Kafka. Poétikailag, etikailag, nyelvileg, ez nagyon markáns. Nálad ennek megvoltak a maga manírjai a korai költészetedben, és megvan a nagyon ravaszul és érett retorikáig felépített versnyelve az utolsó köteteidig.

K.I.: Köszönöm annak a három szerzőnek a társaságát. A generációkról azt gondolom a regényem kapcsán, hogy valahogyan belekerült ez a jelző a fülszövegbe, és ez egy nagyon nagy baromság volt. A generáció az olyan, mint az apa, az adott pillanatban ezt valaki elolvassa, már csukja is be a könyvet, hogy ez őt nem érinti. Ilyet nem szabad odaírni fülszövegbe. Ez öngól. A kérdés második fele, ez az elkülönülés, ez ingatagabb, kevésbé tudom a választ. Valamennyire biztos van elkülönülés, de közben meg mindig volt egy másik közeg, amiben benne voltam, hogy mikor leginkább úgy éreztem, hogy valamennyire félreértik, amit csinálok, akkor is volt egy csoport, akik miatt soha sem volt különösebben egyedül maradási élményem. Ez lehet, hogy kívülről nem így nézett ki.

Sz.D.: Nem az egyedüllétre gondoltam, hanem a betagozódásnak való ellenállásra. Ami nagyon érdekes, hogy eljutottál egy alapvetően enigmatikus költői beszédmódtól, egy olyan transzparens –  bár az enigmatikusságot és ezt a titokmítoszt sok szempontból továbbhordozó  – beszédmódig, amely a közélet közegébe tolta bele a költészetedet. Egyszerűbben fogalmazva, az az etikai igénye a költészetednek, az az erőteljes történelmi, sőt tulajdonképpen erőteljes történetfilozófiai irányultság, ami mindig is ott volt benned, az összecsúszott egy aktuálpolitikai és történelmi szituációval, ebből következőleg rendkívül közel kerültél egy sokkal szélesebb befogadó közönséghez, és ennek megfelelően sokkal hevesebb reakciók jöttek a verseidre, tehát közüggyé váltak. Ez imperatívusz volt?

K.I.: Ezt nem lehetett tervezni. Tök jó volt, hogy sokan elolvasták a Búcsúlevél című versemet, de az nem volt jó, hogy egy politikai hozzáállás szerint értelmezték. És akármennyire is érthető volt a vers, attól még totál lehetett csak egyfelől nézni. Vagy hazaáruló, vagy végleg leszámol a hazaszeretettel, körülbelül ez a két hozzáállás volt. Ez egy saját tapasztalatnak is jó volt. Csomó dolog van, témák, amelyek adják magukat, speciel az, hogy tizenvalahány éven keresztül ment ez a politikai cirkusz. És 2010-ben úgy tűnt, hogy se innen, se onnan nem fog ez az életben többet mozdulni.  És egy ilyen hangulatból, kicsit több mint hangulatból írtam ezt a verset akkor.

Sz.D.: Ezek szerint a versnek mégiscsak van adott szituációban hatása. Min dolgozol most?

K.I.: Remélem az ősszel meg fog jelenni egy esszékötetem. Van azért azzal valami összefüggés, hogy a Búcsúlevelet is 2010-ben írtam, mert a ’90-es években eszem ágában nem volt közös dolgokról gondolkodni. Ott volt egy csomó százszor okosabb ember. Tulajdonképpen 2003-4 óta érzem, hogy valahogy nem lehet kimaradni belőle, megtalál ez az egész. És elkezdtem odafigyelni.

Kemény István felolvas: Hipnoterápia

p9200004