Magyar folyóirat-kultúra az emigrációban

magyar_emi

Forrás: Sziveri-füzetek I. Szerk.: Ladányi István–Pintér Viktória, Sziveri János Intézet–Gondolat Kiadó, Veszprém–Budapest, 2015. 201-248.

András Sándor

A nyugati magyar irodalmi élet: folyóiratok, összejövetelek, olvasók-hallgatók

1.

Borbándi Gyula egy általános érzést fejezett ki 1996-os Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben 1985-1995 című könyve előszavának első mondatában: „Amikor tíz évvel ezelőtt megjelent A magyar emigráció életrajza 1945-1985 című könyvem, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy folytatására az én életemben sor kerülhet.” Borbándi Gyula könyvei – ő volt évtizedeken át az egyik legjelentősebb nyugati magyar folyóirat, a müncheni Új Látóhatár főszerkesztője – kitűnőek, és sokat lehet megtudni belőlük. Ő tavaly halt meg, 1996-os könyve megjelenése után tizennyolc évvel, de ha a téma ma is téma, ő nem nagyon sokat tehetett volna hozzá egy új könyvben.

Említem ezt, hogy jelezzem: a nyugati magyar irodalom egy lezárult korszakhoz tartozik, bár utórezgései valószínűleg akkor is hatnak, amikor valaki észre se veszi. Erről a lezárult korszakról írta könyvében Borbándi, a maga tárgyilagos modorában: „Irodalmi élet, annak hagyományos és megszokott formáiban, nem létezett, hiszen az írók szétszórtan, egymástól nagy távolságban éltek és csak arra nyílott lehetőség, hogy a legjobb esetben évente egyszer-kétszer, valamely értelmiségi konferencián találkozzanak.” (249)

Borbándi Gyula könyveit egyértelműen dicsérni és ajánlani akarom: akit érdekel ez a téma, nála sokat olvashat, sok tényanyagot és nevet ismerhet meg és helyezhet el. Az állapotokról is sokat olvashat. Azt hiszem, maga se vette észre, hogy amikor megállapította az éppen idézetteket, nem összegezte, amiről maga különböző összefüggésekben, egymástól elválasztott fejezetekben írt. Téli halott ágak hangulatát kelthette, pedig azokon az ágakon voltak levelek és virágok is, be is porozták egymást. Én viszont éppen az elevenséget, az életet szeretném hangsúlyozni, talán eltúlozni (a megszépítő messzeséggel és a fiatalkor emlékezetben rejlő energiáival).

A feladatom, címül ilyesmit kaptam, hogy a nyugati magyar folyóiratokról, csoportokról, könyvkiadásról mondjak valamit. Akárhogy gondolkodtam el erről, két dolgon megakadtam. Az egyik, hogy listákat évszámokat, helymegjelöléseket felolvasni unalmas lehet a hallgatóknak, ezekről amúgy is sokkal jobban értesülhetnek Borbándi Gyula könyvéből. A másik kissé felborzolta kedélyemet, hogy mi az irodalmi élet, ha nem tartozik minden bele, amiről beszélnem illenék itt. Ott volt persze a kitétel, hogy „annak hagyományos és megszokott formáiban”. Ha egy korszak korszak, miért ne lehetne benne különleges körülmények között egy különleges és sajátos formája az irodalmi életnek.

Ezért eldöntöttem, ebben az egy kérdésben újítok, különválasztom a nyugati magyar irodalmat és a nyugati magyar irodalmi életet, azt állítom róla, hogy volt, igyekszem jelezni, milyen volt, és miért nézték le egyesek Magyarhonban, miért nézte el maga Borbándi is, akit tényleg barátilag ismertem, és igen nagyra tartok. Talán, gondoltam, mert az ember gyakran bohó, ha reménykedni kezd, talán a nyugati magyar irodalmi élet halálának 25. évfordulóján, ezeken a veszprémi napokon, változik a megítélés, ami amúgy is sokkal fontosabb, mint a poszthumusz ünneplés halotti beszédei az elhunyt érdemeiről. Mi több, megtörténhet a pompázatos felismerés, hogy a nyugati magyar irodalom kifejezés jelentése és ténye is változik, ha felismerjük a kifejezés ambivalenciáját.

Nemcsak arra gondolok, amit említettem, és amiről beszélni fogok, hogy a nyugati magyar irodalom és a nyugati magyar irodalmi élet két külön dolog, az egyik a leírt művek és törmelékek együttese, a másik az a bonyolult és szövevényes életkörnyezet, amelyikben azok a művek létrejöttek, mind a papíron, mind az olvasókban.  Ha ugyanis ezt figyelembe vesszük, kiderülhet, hogy a nyugati magyar irodalom csak abban az értelemben szűnt meg, amennyiben a nyugati irodalmi élet, vagyis már nem keletkeztek új nyugati magyar művek. A megalkotott művek csak akkor halnak meg, metaforikusan, ha nem olvassa őket és nem törődik velük senki. Ezt felismerve talán könnyebb lesz törődni vele, a nyugati magyar irodalomnak mondott művek egészével.

Hadd tegyem hozzá, aláhúzottan, hogy Nyugaton továbbra is keletkeznek  magyar irodalmi művel, de csak úgy, ahogyan angol művek keletkeznek Franciaországban, vagy németek Párizsban, a Provánszban, vagy akár  Kaliforniában. A nyugati magyar irodalmi élet egy különleges életforma volt, különleges művek keletkeztek benne: egy archipelágó, magyarabb szóval szigetcsoport, amit addig lehet dédelgetni, amíg valakit érdekel úgy, mint például a magyar felvilágosodás költészete.

Van még néhány és jeles Nyugaton élő magyar író, de ezek is ingáznak, vagyis idejük egy részét Párizsban, Londonban, vagy Amerikában töltik, másik részét Magyarországon, gyakran ritmikusan váltogatva a két helyet és környezetet. Aki még él, mind idős, és az 1956-os menekültek közé tartozik. Fiatalabb írók, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években, vagy akár 1989 után mentek volna Nyugatra és ott továbbvinnék a nyugati irodalmi életet, tulajdonképpen nincsenek. Volt néhány író és írónő aki egy időre csatlakozott, de hamarosan felhagyott legalább is a publikálással és a találkozókon részvétellel. Az irodalmi fórumok szinte mind megszűntek, magyarul mindenki Magyarországon publikál, és az országot körülvevő országok magyar kisebbségek folyóirataiban, könyvkiadóinál publikál, előadótermeikben olvas fel.

Maga a nyugati magyar irodalom alkotóihoz tartoznak persze az 1945 után Nyugatra menekült írók is, de maga a „nyugati magyar irodalom” elnevezés rájuk sokáig csak annyiban vonatkozott, amennyiben ők is bekapcsolódtak az 1956 után keletkezett nyugati magyar irodalmi életbe, ami egy bonyolult, írókból, kiadókból, és olvasókból, felolvasókból, irodalmi estekből találkozásokból, irodalmi pletykálásból és többnapos összejövetelekből kuszálódó eleven kapcsolatrendszer; ha tetszik, gyökérzet, amiből bokrok és fák nőnek, lombosodnak, és termik alkotásaikat. Az eleven szón azt értem, hogy a kiadóknak pénzre, vevőkre és adományokra van szükségük; az íróknak arra, hogy találkozzanak egymással és legalább olykor-olykor olvasóikkal, illetve felolvasások esetében, hallgatóikkal. Továbbá szükségesek az irodalmi élethez olyan olvasók is, akik tájékozódnak és tájékoztatnak kritikák, levelezés, no és élőszó révén, hogy mit érdemes, vagy nem érdemes olvasni, milyen könyvekre és folyóiratokra  hasznos figyelni, vannak-e események: felolvasások és találkozók, amelyekre érdekes lehet elmenni.

Volt, aki az ilyen irodalmi életből visszahúzódott, mint például a San Diegoban élő Márai Sándor; csak ritka publikálással hallatott magáról. Ehhez a tényhez tartozik persze az a körülmény, hogy műveinek jelentős részét Magyarországon írta, Nyugaton írt regényei, ellentétben a Naplóival, sokak számára máig ismeretlenek „a” Márai tehát inkább csak a magyar, mint a nyugati magyar irodalomhoz tartozik.

Diametrikus ellenpéldája Cs. Szabó László, vagy Szabó Zoltán. Csé, ahogyan maga is dedikálta olykor könyveit, igen tevékeny és éltető része volt a ténylegesen csak 1956 után keletkezett nyugati irodalmi életnek. Magyarországi munkássága és tevékenysége ismert volt ugyan, bár bőven elhallgatták, de azt mintegy elevenen tartotta, hogy írásai elhangzottak a BBC adásában, sokat publikált olykor haza is bejutó, vagy külföldön elolvasott folyóiratokban, és igen sokfelé hívták meg Nyugaton előadásra, felolvasásra, és kérték tanácsát a különféle szervezetekben. Róla senki se írta Magyarországon epés elégtétellel, mint Szabó Zoltánról tették, hogy az emigrációban elapadt a tehetsége.

Szabó Zoltán is majdnem diametrikus ellenpéldája Márainak. Magyarországon élő olvasók számára elsősorban 1949 , sőt 1945 előtti könyveivel, a Tardi helyzettel, a Cifra nyomorúság-gal és a Szerelmes földrajzzal volt és maradt ismert, holott annak idején is sokkal többet és lényegeset írt. A nyugati irodalmi életnek ő volt az egyik legtevékenyebb mozgatója. A Szabad Európa Rádiónak kiemelt munkatársa volt, mint Márai, de egyúttal egyike annak a néhány embernek, aki létrehozta az akkor még Látóhatár című és az első párizsi kőnyomatos szám után Münchenben megjelenő folyóiratot. Főmunkatársa maradt akkor is, amikor az Új Látóhatárrá változott. Londonban, ahol egy ideig egyik szerkesztője volt az Irodalmi Ujságnak, könyvsorozatot indított Könyves Céh névvel, ő adta ki egyebek közt az akkor börtönbe zárt Déry novelláit és, Harmadik út címmel, Bibó írásainak válogatását 1960-ban. Őt is sokan hívták meg sokfelé előadásokra Európa nyugati felén. Saját könyve csak élete legvégén jelent meg, inkább dacból, mint hiúságból, mert csak akkor kapott ajánlatot (a Protestáns Szabadegyetemtől) egy, majd még egy könyv kiadására. Inkább dacból, mint hiúságból, mondom, mert mindenki mástól eltérően nem volt hajlandó saját könyve kiadását maga fizetni. (Erről még szót ejtek.)

2.

Milyen volt hát a nyugati magyar irodalmi élet?

Először is: VOLT, csak másféle, mint Magyarországon, vagy akár Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban, és még Kárpátalján is. A másféleség megítélésére alkalmas mérőszerszámot, tudtommal, eddig még nem talált ki senki, ezért felvetésemet inkább csak jelzésnek szántam arra, hogy az irodalmi élet sokféle lehet, ahogyan a vérszegénységnek is sok fokozatai lehetnek. A nyugati magyar irodalmi élet szerintem nem volt túl vérszegény, csak szpazmodikus, mint a hol erősebb, hol gyengébb vissza-visszatérő köhögés-köhécselés, és mint a búvópatakként fel-felbuggyanó a jókedv. Kétségtelen, a nyugati magyar irodalmi élet nem volt olyan túlhajszolt és a részvevők számára annyira hír- és pénzvágy-doppingolt, ahogyan ma is, elsősorban Budapesten, kisebb mértékben egész Magyarországon.

Ha úgy tetszik vidékiesebb, ráérősebb volt, csak a nyugati vidék mind jellegében, mind hozzáférhetőségében nagyon elütött a magyarországitól. Több hatalmas, sokféle és soknyelvű kontinensen terült el, és a vidékiesebb, ráérősebb életforma is ­csak az irodalmi életre gondolok ­egészen másféle volt. 1957-ben már a kontinenseken és óceánokon, és egyre inkább, végül szinte csakis repülővel lehetett átkelni, a telefonok jól működtek, és addigra már ikervonalak nélkül, szintén egyre olcsóbban. A nagyobb nyugihoz törésmentesen illet a jóval gyorsabb és könnyebb utazás és a kommunikáció, még az ösztöndíjas és autóstoppal vándorló egyetemisták is jobban éltek, mint Magyarországon, mert a jólét nemcsak magánvagyontól függött, hanem a közberendezkedés minőségétől is.

Arra, hogy a repülőgépek már az ötvenes évek végétől megfizethető utazási eszközökké váltak, példa lehet az enyém. Amikor oxfordi diplomámat megszerezve 1961 nyarán először mentem Amerikába tanítani, a hajóút és a repülőút szinte teljesen ugyanannyiba került, ha jól emlékszem 300 font körüli volt; az én hajóutam óriáshajón két és fél napig tartott, a repülőút hat óra lett volna. De minden holmimat vittem, és a hajón nem kellett külön fizetni érte, a repülőn viszont sokat kellett volna.

A repülőgéputazást egyébként szimbolikusnak is gondolom, bár ma már észrevehetetlen közhely. Hozzá illeszkedett a magyarországinál jóval gyorsabb vonat ­ ez sajnos még közel sem közhely ­ és a távolsági busz, az autóstoppolás, a, hadd ismételjem, könnyű és fokozatosan egyre olcsóbb telefonálás, ami a távbeszélést elég hamar olyan természetessé tette, mint a helyi beszélgetést. Amikor állásba került az ember, autót vett, és az autó nagyon segített a kapcsolattartásban.

A találkozások persze így is jóval ritkábban fordultak elő, mint a budapesti irodalmi életben, viszont sokkal emlékezetesebbekké váltak; volt elő- és utórezgés, mint a kisebb vagy nagyobb földrengéseknél. És mivel a találkozásokra, a kétszemélyesekre épp úgy, mint a nagy konferenciákra és összejövetelekre fel kellett pszichikailag is, anyagilag is, és munkahelyfüggően is készülni, másféle töltetű is volt az együttlét érzése meg a hatása, nemcsak nagyobb. Egy kicsit ilyen lehetett Berzsenyi, Kölcsey, Kazinczy idején, jó irodalmi élet volt az, és jóval lassúbb a miénknél. Munkahelyfüggőt is mondok, hiszen mindannyiunknak meg kell élnünk. Ez természetes volt, magától értetődő.

T.S.Eliot banktisztviselő volt, Gottfried Benn orvos, Williams Carlos Williams is orvos; és voltak, akik a vagyonukból éltek, mint Burroughs vagy James Laughlin, költő és a New Direction könyvek messzemenően saját pénzét költő kiadója. Egy most megjelent (2015) március 6.-i recenzió róla a Times Literary Supplementben így fejeződik be: „ő volt felelős, inkább, mint bárki más, az irodalmi modernizmus besáncolódásáért.” Ezzel közel sem azt kívánom mondani, hogy Nyugaton az írók java nem írásból élt meg, hanem azt, hogy sokan nem voltak, és ez nem volt fontos. Ma sem kérdés, ki miből él. A nyugati magyar irodalmi életben sem volt erről szó. Viszont nálunk nem volt kérdés, ki fizet könyveiért. Borbándit idézem.

„Az emigráns irodalom alkotó és szervező egyéniségei az idők múlásával mind meggyőzőbben és következetesebben hangoztatták, hogy ez az irodalom a hazaitól és a kisebbségitől eltérő feltételekkel és saját intézményrendszerrel működik, tehát önálló, senkinek nincs alárendelve és mivel önmagát tartja el, senkinek nincs kiszolgáltatva. A függetlenségét a többi között az is alátámasztja, hogy a szerzők az esetek túlnyomó többségében maguk teremtették elő könyveik kinyomtatásának költségeit. Verseikért, elbeszéléseikért, tanulmányaikért és cikkeikért honoráriumot az anyagiakban szegény folyóiratoktól nem kaptak, a szerkesztők még a lapkészítéssel járó fizikai munkát is maguk végezték. Senki sem parancsolt nekik. Azt tették, amit jónak és helyesnek láttak. Némely mecénás legfeljebb az egyéni és közösségi terheken enyhített, de lapokat vagy folyóiratokat nem tartott el.” (248)

Erről ugyan itthon nemigen tudtak a kritikusok és az írók, arról viszont, hogy kint dolgozni kellett, arról igen. És ennek volt is kellemetlen következménye, már ami a nyugati magyar írókat illeti.

Nem az írásból éltünk, nem honoráriumokból, előlegekből; nem a magyarul írást ösztönző díjak, pályázatok révén utaztunk; egyszóval: mindenekelőtt dolgoznunk kellett. Ez nem illett ahhoz a kritikus-lelkülethez, amelyik szerint Nyugaton nem volt, nem lehetett igazán magyar irodalmi élet, csak valamiféle satnya irodalom keletkezhetett, hiszen nem is maradhatott elegendő idő, ráadásul magyar nyelven. Az írás és a publikálás magánszórakozásnak tűnhetett, dilettáns hobbinak, és volt író, aki így vélekedett. Ahogyan volt olyan jeles kritikus, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem foglalkozik a nyugati magyar irodalommal, „az egy egészen más világ”.

Mi lehettünk tehát a másvilági árnyak, akik csak akkor szólaltak meg, ha valaki vérrel kente meg az ajkunkat, és hozzá hallucinálta, amit a Hadészből megidézett Akhilleusz  mondott Odüsszeusznak: inkább lenne szolga a fönti világon, mint herceg az Alvilágban. Mi persze fordítva gondoltuk: inkább vagyunk szolgák Nyugaton, mint szájkosaras hercegek a honban. Bizony, az egyetértés, aminek mesterei vagyunk, működhetett így is.

3.

Borbándi Gyula idézett könyvében tizennégy „értelmiségi kört” sorol fel, nyolc folyóiratot, öt „hírlapot” és ezekhez sorolva utolsóként: „rádiót”. Könyve nem a nyugati magyar irodalomról, hanem a nyugati magyarokról szól 1985 és 1995 között (hadd tegyem hozzá zárójelben, hogy a svájci Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadásában, az utolsó oldalon felsorolva találhatók a szponzorok). A rövid szövegből nem derülhet ki, hogy a rádiók közül nemcsak a sugárzott idő tekintetében emelkedett ki, a nyugati magyar irodalmi élettel együtt megszűnő Szabad Európa Rádió, ahol Borbándi évtizedeken át dolgozott. A Szabad Európa Rádiót azért is ki kell emelni, mert jelentős része volt a nyugati irodalmi életnek. Sok „külsős” író recenzióit, írásait közölte. Magam is be-bedolgoztam, különösen abban az évben, amikor (német ösztöndíjjal) a Müncheni Egyetemen tanultam. Közel sem csak azokkal lehettem együtt, akikkel megállapodtunk, milyen könyvet, nemcsak magyart, recenzáljak. 1958-tól jártam Münchenbe, elég rendszeresen, később sokszor laktam, nyáron hosszasabban, Bikich Gábornál, nagyszerű költő volt, sajnos keveset írt; ő is a Magyar Osztályon dolgozott, de bemondóként. Az egészen másféle, de szintén kitűnő költő, Csokits János szintén nem szerkesztett a rádiónál, angolra fordított a budapesti rádió adásaiból. Mindketten kiváltak a Látóhatárból, amikor az Horváth Béla és Vámos Imre Magyarországra távozása miatt Új Látóhatár lett.

A nyugati magyar irodalmi élet, mint bármilyen magyar élet, befogadta, illetve előállította a rossz dolgokat, a vitákon túlmenő konfliktusokat is, ebben az esetben nem először és nem utoljára. A konfliktus nem politikai volt, inkább személyes és gazdasági, az irodalmi élet része, de nem irodalmi ügy. Megemlítem legalább ezt az egyet, mert ha nem jelezném, hogy voltak indulatok, harcok, ütközések, nem lenne hihető, hogy az irodalmi életről igyekszem mondani valamit. Molnár József, akinek a nyomdájában készült később az Új Látóhatár és sok magyar könyv, sokszor tárgyaltuk az éppen esedékest egy talponállóban kolbászevés közben, előtte és utána. Szerintem ez is része volt az irodalmi életnek. Az is, hogy Ferdinandy Gyurkával egyszer összetalálkoztam Párizsban, Porto Ricóból jött, éppen a Szabad Európának recenzált két Mészöly-könyvet, nekem adta őket, mondván neki nem kell, utazik tovább, már nem tudom hova, talán Görögországba.

Párizsban élt elég sok magyar barát és ismerős, ott jelent meg ­ az első londoni évek után ­ a Méray Tibor szerkesztette és istápolta Irodalmi Ujság, az egyik legjelentősebb nyugati magyar újság-folyóirat, (az istápoláson, egyebek között, azt értem, hogy ő vitte le az anyagot egy vidéki nyomdába, tördelte be és rendezte sajtó alá). Alig volt nyugati magyar író, aki nem jelent volna meg benne. Párisban jelent meg 1978-tól Kende Péter szerkesztésében a Magyar füzetek, de ez nem irodalmi sorozat volt. És már a hatvanas évek elejétőloda tartozott a már említett Magyar Műhely, a két íróval-nyomdásszal-szerkesztővel, Papp Tiborral és Nagy Pállal; a harmadik szerkesztő, Bujdosó Alpár Bécsben lakott, és mérnök volt nem nyomdász; és gondtalanul hidalták át a Bécs és Páris közti távolságot. Ez is része volt a nyugati magyar irodalmi életnek.

Nekem különben az első magyar székhely ­Oxfordon kívül, ahova 32-en érkeztünk, úgy lettünk „az oxfordiak”, ­London volt, ahol a korábbi menekültekből csak néhány, de nagy kisugárzású ember fogadott be: mindenek előtt Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Révai András. Csé a BBC-nél dolgozott, felesége a nagyszerű Bözsi a Szabad Európánál, ahogyan Szabó Zoltán is, nos és ha nevek, személyek kerülnek szóba, a Szabad Európánál mindenkinek segítő. mindenféle segítségre kapható, örök-dohányos mélyhangú Gruber Márta. Ők voltak a korábbi és jóval idősebb menekültek, ezért is említem őket, nekik mi voltunk, 56-osok a felmentő sereg, nekünk pedig a megmentő hadtáp, fedezék, barátok környezete és egy mindenfelé szétsugárzó kis, de kvint esszenciális magyar világ. Az újonnan érkeztek közt is sokan voltak, kis idővel később még többen lettünk, és valakinél mindig lehetett aludni, valahol mindig lehetett enni ­ az idősek nagyvonalúsága a vendéglőkben is életre szóló maradt; és olvasni, beszélgetni, hülyéskedni mindenütt lehetett.

Oxford csak 80 kilométerre van Londontól, de amikor Amerikából repültem vissza, mindig mintha tegnap találkoztunk volna. Miután Szabó Zoltán és felesége átköltöztek Richmondból Franciországba, a bretagne-i Josselinbe, Siklós Pistáéknál szálltam meg a St. James’ Mansionban, vagy Czigányéknál a Temple Fortune Lane-en, akik nemcsak író-költő barátok voltak, hanem a londoni Szepsi Csombor Kör alapító-párosa. Nehéz lenne elmondani, mi mindent csinált ez a kör, havi összejöveteleket a lengyel klubban, irodalmi esteket, Magyarországról is, de bárhonnan érkező íróknak, költőknek, de kritikusoknak és irodalomtörténészeknek is. Könyveket adtak ki, elég sokat az idők során, teljes függetlenségben, tagság nélkül, de címlistával, barátok segítségével. Köztük volt Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is, aki a Hades nevű kávézóban alapított hetente összeülő író-társaságot. Ettől teljesen függetlenül Washingtonban Csicsery-Rónai István vezetésével Ábrahám András patológus és jómagam alapítottunk egy hetente összeülő társaságot a Rondo nevű étteremben, ahova nagyon sokan jöttek el rendszeresen, de mindig akadtak új emberek, akik valahogyan hallottak erről a körről. Washingtonban több társaság működött. Az American-Hungarian Cultural Center nevű klub, rendszeres havi összejöveteleket tartott, mindig más-más tagnál, és meghívott előadó vendéggel. Taraszovics Sándor házában pedig rendszertelenül, de gyakran találkozó társaság gyűlt össze. Sokan voltak nála vendégek Magyarországról, gyakran írók, ahogyan a klub vezetőjénél-titkárjánál, Hám Tiboréknál is, (ott ismertem meg például Mészöly Miklóst), és nemcsak írók. Emellett, ha csak Washingtont említem, voltak összejövetelek az erdélyi Győrffy házaspárnál is; Ilona létrehozott egy Kulturális Alapítványt Erdélyért, hozzá is jöttek írók, nála ismertem meg például Markó Bélát. Én ezt mind belesorolnám a nyugati irodalmi életbe, Csicseri-Rónay Istvánnak könyvkiadója is volt, az Occidental Press, amit 1990 után magával hozott Magyarországra, haláláig folytatva kiadói tevékenységét. Barátja volt a Teleki Társaság egykori titkára, a Magyarországról Washingtonba is látogató Göncz Árpád, aki Hám Tiborék vendége volt.

Elkalandoztam Londonból, tudom, de mi mind kalandoztunk, és mindenütt megtaláltuk azt, amit nyugati magyar irodalmi életnek kell nevezni. Kell, hiszen miért ne lett volna az?

4.

A londoni Szepsi Csombor Kör csak az egyik neves gyülekező hely volt, és annyiban különleges, hogy nem szervezett konferenciákat, csak összejöveteleket, irodalmi esteket, és könyveket adott ki. Talán az egyetlen intézmény volt, amelyik szinte kizárólag az irodalmi élettel foglalkozott. A hollandiai Mikes Kelemen Kör, a párizsi Magyar Műhely, és a Protestáns Szabadegyetem viszont évi konferenciákat szervezett és jelentős volt könyvkiadói tevékenysége is. A Borbándi Gyula felsorolta tizennégy közösség közül, most csak ezt a hármat emelem ki; megjegyezve, hogy a többiek java, mint Ausztriában a Bessenyei Társaság, vagy Svájcban a SMIKK,­ ha gyakran meg is hívott vendég előadókat, ­a saját országon belülről gyűjtötte közösségnek tekinthető közönségét. Ez még az Ohio állambeli Itt-Ott Társaságként induló, majd Magyar Baráti Közösségé változó-bővülő nyári táborról is elmondható; bár Erdélyből és Magyarországról is látogatták olykor elég sokan, köztük írók is, a Közösség maga Amerikában élt, gyakran nagyon messze Ohiotól, a keleti vagy a nyugati parton.

A három kiemelt társaság és intézményközül a Szabadegyetem mindig más-más helyen és más-más országban  megtartott konferenciáira érkezett, és érkezik ma is, a legszélesebb spektrumú részvevő. Mindig vannak meghívott előadók, és mindig meghívott íróval szervezik az irodalmi programot. A társaság a magjában is, nemcsak a nevében protestáns, viszont hangsúlyozottan ökomenikus, programjaiban pedig mindenféle, bár alapjában véve a humán tudományok témáira és a művészetekre, nemcsak az irodalomra nyitott. Nagyon jó részt venni a tanulmányi napokon, egyrészt jól szervezettek, másrészt hihetetlen könnyed, szabad és barátságos az együttlét. Igen jelentős a Szabadegyetem könyvkiadói teljesítménye, elsősorban tanulmányköteteket publikálnak, nálunk jelent meg azonban például Szabó Zoltán két esszé-kötete és külföldön megjelent publicisztikájának gyűjteménye.

A hollandiai Mikes Kelem Kör tagjai nemcsak 1956-osok voltak, a konferenciák azonban 1959-ben kezdődtek, és kezdettől fogva részt vettek benne a környező országokból, és Angliából oda utazó jórészt fiatalabb emberek, elég nagy számban írók és költők. Az előadók is jórészt fiatalabbak voltak, viszont mindig jöttek jeles idősebbek, mint Kerényi Károly, Hankis Elemér, az idősebb írók közül, Cs. Szabó, Mészöly Miklós. Az összejöveteleken sok volt az irodalmi program, felolvasás. ­A nyugati magyar irodalmi élet egyik legfontosabb búcsújáró helye volt.

A Magyar Műhely találkozóinak színhelye 1967-től évenként felváltva a Párzsi mellett Marly-le-Roi, és a Bécs melletti Hadersdorf volt. Ez pusztán irodalmi és művészeti esemény volt, mindenhonnan jöttek főleg írók és költők, de zeneszerzők és képzőművészek is. A mindenhonnan a nyugati országok mellett jelentette Magyarországot, de a környező országokat is, legtöbben talán a Vajdaságból jöttek. A találkozók folytatódtak 1993 és 95 között Keszthelyen. Túlnyomóan, illetve meghatározóan avantgárd társaság gyűlt össze. A Magyar Műhely folyóirat szerkesztői a vizuális költészetnek kötelezték el magukat, de bárki jöhetett a találkozókra és azt olvasta fel, amit akart. Ezek a találkozók igazi ünnepet jelentettek, itt gyűlt össze és keveredett egymással a legtöbb helyről érkező magyar költő, író, művész. A folyóiratot sokan nézték rossz, sőt nagyon rossz szemmel, mert a szerkesztők kiegyeztek a magyar kormányzattal, hogy azt 400 példányban beengedjék az országba.

Megemlítem még a Washingtonban megjelentetett szintén avantgárd Arkánum-ot is, de tulajdonképpen nem azért, hogy haza beszéljek, ugyanis négy szerkesztőjének egyike voltam, ez csak azt jelzi, hogy igazán jól ismertem. Érdekesnek a nyugati magyar irodalmi élet szempontjából tartom, ugyanis eléggé rendhagyó módon sokfelé tartottunk irodalmi estet, egyszer egy kórházban is, ahol valamiért elég sok magyar orvos és ápolónő dolgozott. Mentünk mi, ahova csak meghívtak. Tartottunk estet Torontóban Dósa Csaba lakásban is, ugyancsak New Yorkban Arányi pompázatosan nagy lakóhelyén, sőt egyszer még, szívélyes nagylelkűségükből, Püski Sándorék könyvesboltjában is előadhattuk dolgainkat. Ez arra is példa, hogy az irodalmi életet jóval kevésbé dúlta az emigrációban cseppet se ritka ellenségeskedés, hiszen Sándor bácsitól és az annyira kedves Ilus nénitől igazán távol állt a mi olykor elég vad szövegelésünk. Egyébként, a nyugati magyar irodalmi élet furcsaságaira jó példa, hogy az egyik torontói esten, ahogyan ez sokkal-sokkal később egy éjszakai pálinkázás közben nemesvitai házunkban kiderült, ott volt az aradon megjelenő Irodalmi Jelen erdélyi, akkor Kanadában élő, jelenleg, amennyire tudom, Monakóban lakó tulajdonosa és főszerkesztője, Böszörményi Zoltán is.

 

5.

Borbándi Gyula könyvéből idézem, amit ő maga is idéz. „Czigány Lóránt londoni irodalomtörténész találóan állapította meg, hogy a nyugati magyar irodalomnak az autonómiája volt a legfontosabb ismertetőjegye. Vagyis – mint írta – „az a tény, hogy intézményrendszere nem állami dotáció révén jött létre, s nem is egy ilyen állandó, külső támogatás működteti, hanem önerejéből építkezik. Ebből következik többközpontúsága is: intézményrendszerének nincsen központi csúcsszerve, csupán tágan értelmezett konszenzusra alapuló értékrendje. A nyugati magyar irodalom fő mozgatórugója az az igény, hogy egy, a magyarországitól eltérő, öntörvényű irodalmi tudat kifejezési formát kapjon. Autonómiájának másik, sarkalatos tényezője az olvasók hiánya, mely függetleníti az írót a népszerűség buktatóitól. A Szabó Zoltántól származó aforizmával kifejezve: a nyugati magyar író nem az olvasónak ír, tehát nem az esetleges közönségének, hanem a papírra. Szabó Zoltán ezzel a paradox megfogalmazással természetesen nem azt óhajtotta kategórikusan kinyilvánítani, hogy a nyugati magyar írót nem érdeklik lehetséges olvasói, hanem azt, hogy az író elsősorban és mindenek felett belső kényszer miatt ragad tollat és képes arra, hogy a társadalmi megbecsülés és az olvasói elismerés hiányából eredő külső, negatív stimulust sikeresen leküzdje.” (248.o.)

Ha a nyugati magyar irodalmi élet meg is szűnt 1990 körül, nyugati magyar irodalom van, hiszen keletkezett, különleges volt, és hatékony is, ezt többen tanúsították, bár azt nem tudom, hatékonyságát hogyan lehet mérni. Azt sem tudom, mennyiben hatékony az erdélyi, vajdasági, vagy a felvidéki magyar irodalom, holott ezek is különlegesek, jellegzetesek és jelentősek, azt mondanám, autochtonok a magyar irodalmon belül.

Egy dolgot azonban megkockáztatok. Magyarországon a kritikusok, de az írók java is, sohasem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a nyugati magyar irodalom, illetve az irodalmi élet többközpontú volt. Magyarországon mindvégig Budapest volt az egyetlen centrum, mindenki ehhez igazodott; az volt a legfontosabb, hogy a budapesti kritikusok és írók kit és hogyan fémjeleznek. Az egy- és többcentrumúságnak ezt a kontrasztját, azt hiszem, két dolog erősítette meg. Az egyik az volt, hogy a nyugati magyar irodalom, mint egység, csak Magyarországhoz kapcsolódott, hiszen akik írók voltak vagy lettek, azok az 1956-os forradalom után innen menekültek Nyugatra, és 1945 után, főleg a kommunista hatalomátvétel elől oda emigráló írók is Magyarországról emigráltak, nem az újra elcsatolt területekről, ugyanis a második világháború győzteseinek oldalán végző országokból. (Aki 1944-45-ben menekült, az a visszavonuló frontvonallal tette, és többnyire a majd megmaradt Magyarország területét is elhagyta, úgy került Nyugatra.)

A másik dolog az volt, hogy Budapesten nemigen tudtak, mit kezdeni az újra elcsatolt területeken keletkező magyar irodalommal és irodalmi központokkal sem. Velük kapcsolatban azonban a kontrasztot elhomályosította az országrészek elvesztése miatt érzett szomorúság és gyász, míg különösen az 1956 után menekültek iránti ambivalens érzések ­„jó nekik” és „mi meg itt szenvedünk” ­inkább a zavart erősítették, hogy mit kezdjenek ezekkel a nyugatiakkal. Ehhez, azt hiszem, hozzájárult, hogy a nyugati magyar többközpontúságot nem országrészek és tájak elvesztése okozta.

Úgy gondolom, a közös központtalanság, vagy többközpontúság eredményezhette, hogy az erdélyi-partiumi, a vajdasági és a felvidéki írókkal nyugati összejöveteleken, találkozókon a nyugati írók sokkal jobban megtalálták a hangot; olyan jól, mint a Magyarországon élő határozottan ellenzéki írókkal és művészekkel. A Nyugaton élők emellett a kisebbségi írókkal megosztották a többnyelvűséget is, közös volt egy olyan lelkiállapot, amelyik egy másnyelvű országban és egy másnyelvű irodalommal együttélésből alakulhat ki.

A magyar irodalom, illetve a magyar irodalmi élet egésze ténylegesen többközpontú volt, ehhez mintegy természetesen illett a nyugati magyar irodalmi élet többközpontúsága. Nem tagadom persze, hogy Budapestnek kiemelkedő volt a vonzása, csak azt, hogy az irodalmi élet központja lenne.

 

Balázs Imre József

Szürrealizmusnyomok az Arkánumban

A névválasztás mint opció

A washingtoni Arkánum (1981–1996) az avantgárd/neoavantgárd irodalom fontos folyóirataként vált fokozatosan hivatkozási alappá a magyar irodalom közelmúltját feldolgozó áttekintésekben. A neo- előtag használata jelen tanulmány kontextusában több értelemben is problematizálható: egyrészt az Arkánum köre (András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László, Vitéz György) önmagára nézve az előtag nélküli avantgárd önértelmezést tartotta érvényesnek. Másrészt a szürrealizmus gondolatkörének erőteljes jelenléte a folyóirat több szerzőjénél önmagában is valamiféle folytonosság melletti érv: az Arkánum-csoport a szürrealista mozgalomhoz képest utóidejű ugyan, de a gondolati megalapozást tekintve közvetlenül merít André Breton és a többi szürrealisták munkáiból. A kapcsolódás vállalt, tudatos jellegét magának a folyóiratnak a névválasztása, illetve a névválasztást értelmező, első lapszámban megjelent programcikk is jelzi: „Arkánum: titkos művelet, titkos gyógyír. »La grande ennemie de l’homme est l’opacité« (Breton, Arcane 17). E lappangó kórra a költészet a lappangó orvosság. A szérum töményen hatásosabb, mint hígan; négy költő érdek- és értékszövetségen alapuló együttműködése célravezetőbb, mint a külön-külön publikálás idegen közegben. […] Célunk a tabuszövevény áthasítása, a homály eloszlatása. A kitárt, áttetsző nyelv a közszellemre is kihat, tudatot változtat és formál. E folyamat forrása a teljes szabadsággal és függetlenséggel alkotó ember; ő a titkos műhely s művelet. »Milkweed the sustenance as to enter arcanum« (Pound, Cantos). Az élő világegyetemből, az értelmen túli valóságból szedjük főzetünkhöz a gyógyfüveket s hozzuk létre a determináltból a szabadság részelemeit.”[1] Három szerzőt említ név szerint a felvezető: André Bretont, Ezra Poundot és Zrínyi Miklóst – utóbbit a „szegény az magyar nyelv” idézet kapcsán, ami a megteremtett kontextusban a nyelvi felszabadítás szükségszerűségének diagnózisát fogalmazza meg. Ismeretes, hogy a francia szürrealisták kulcsszavai, technikái és poétikái változtak a csoport fennállásának során, 1924 és 1969 között, Breton szürrealizmusértelmezéseiben ugyanakkor talán éppen az a mozzanat maradt állandó, amit az Arkánum-programcikk is kiemel: hogy valamiképpen, különböző technikákkal az értelmen túli valósághoz próbáltak hozzáférni, és ettől a hozzáféréstől a felszabadulás mozzanatát és állapotát remélték.

Ahogy a magyar avantgárd történetében annyi más esetben, ezúttal sem egyirányzatos folyóirat megalapításáról volt szó abban az értelemben, hogy az Arkánum egyetlen művészeti irány mellett kötelezte volna el magát – a modern művészetnek egy általánosabb, szintézisszerű jelenlétéről beszélhetünk inkább a folyóirat esetében. Pound arkánuma is fontos a szerzők/szerkesztők számára, nem csak a Bretoné. A szürrealizmus gondolatköre következésképpen értelmezésemben hangsúlyos, de nem kizárólagos jelenlét a folyóirat lapszámaiban. Az alábbiakban azt kívánom számba venni, hogy milyen vonatkozásban és milyen szerzők révén beszélhetünk szürrealizmusnyomokról a folyóirat tizenkét megjelent lapszámában.

Többarcú jelenlét

A szürrealizmus maga is többarcú képződmény: különböző nézőpontok felől más- és másféleképpen látszott a mozgalomban részt vevők, illetve a kortárs vagy utólagos értelmezők számára is. Ráadásul a szürrealista csoport a többi avantgárd csoportosulásokhoz viszonyítva példátlanul hosszú ideig létezett, így a hangsúlyok és a koncepció nyilvánvalóan változtak az idők folyamán – akkor is állíthatjuk ezt, ha közben úgy véljük, továbbra is érvényesek maradtak a csoport megalakulásakor körvonalazott alapelvek, amelyek magát a szürrealizmus megnevezést indokolják. Néhány korábbi tanulmányomban már kísérletet tettem annak az értelmezési keretnek a felvázolására, amelyben a magyar szürrealizmus története elgondolható.[2] Ezek gondolatmenetéből összefoglalóan most az alábbi két teoretikus, illetve egy történeti jellegű értelmezési javaslatot emelném ki: 1. A szürrealizmust nem „esztétikai” kategóriaként tartom megközelíthetőnek. Szürrealista poétikáról is csupán megszorításokkal, szűk időkategóriákon belül tartom érdemesnek beszélni – a kiterjedt időbeli határok miatt legfeljebb szürrealista poétikákról, eljárásokról beszélhetünk, többes számban. Mindezek a technikák és poétikai jellegzetességek alárendelődnek ugyanis az irányzaton belül magának a szürrealista koncepciónak, nézetrendszernek. Nézetem szerint a „szürrealista kép” csak abban az esetben értelmezhető releváns módon szürrealistaként, ha a szürrealista kontextuson belül, annak koncepciójához kapcsolódóan jelenik meg. A szürrealista kép nem „szép” kíván lenni például, hanem valamiféle sajátos valóságfeltáró/megismerő jelleg társul hozzá. Ugyanaz a képi jellegzetesség különböző kontextusokban más- és másképpen viselkedhet. Következésképpen azokat a műveket tartom relevánsnak a szürrealizmus körében értelmezni, amelyek valamiképpen keresik, vagy akár explicit módon jelzik is a kapcsolódási irányukat a Breton-féle szürrealizmus valamely vonatkozása felé. (Az Arkánum névválasztása, Breton-utalása ilyen szempontból is kiemelkedő fontosságú.) 2. A fentiek következtében egyrészt szűkítendőnek gondolom azoknak a magyar irodalmi műveknek a körét, amelyeket az idők folyamán kapcsolatba hoztak a szürrealizmussal, formai és poétikai jellegzetességek alapján – anélkül azonban, hogy az adott művekben meggyőzően kimutatható lenne az az episztemológiai jellegű törekvés, amely a francia szürrealista csoportra jellemző. A szürrealizmus ideje című könyvében[3] Bori Imre rendkívül tágan kezeli a szürrealizmus fogalmát, az általa javasolt terminushasználat nézetem szerint nem fenntartható. Az olyan jellegű szókapcsolatokat is problematikusnak gondolom a fentiekből kifolyólag, mint a „népi szürrealizmus”, amely bizonyos értelemben rokonítható poétikák és motívumegyezések alapján tételez analógiát, de a szürrealizmus esztétikai-poétikai megközelítése felől lenne csupán fenntartható, hiszen hiányzik ezekből a művekből a kapcsolódás keresése a bretoni elvekhez, elképzelésekhez. 3. Történeti értelemben ugyanakkor tágítandónak gondolom a magyar szürrealizmus vonatkozási körét. A magyar szürrealizmusnak a Dokumentum folyóirat és szerzői köre által fémjelzett első hullámát (Illyés Gyula, Németh Andor, Déry Tibor, Kassák Lajos) követi egy második, ritkábban emlegetett hullám az Európai Iskola csoportja körül, a negyvenes évek második felében (Mezei Árpád, Pán Imre és a csoport képzőművészei). Jelen tanulmány kontextusában ugyanakkor azt is mérlegelendőnek gondolom, hogy Bakucz József esetében felvethető-e egy harmadik szürrealista generáció tételezésének lehetősége, amennyiben a magyar irodalomban épp Bakucz életművében mutatható ki legközvetlenebb módon a Breton-hatás – a saját műveket, illetve Bakucz fordítói munkásságát is figyelembe véve. (Az Oldható hal című Breton-kötet például Bakucz fordításában jelent meg 1997-ben.[4]) Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben egy utólagos kapcsolódásról beszélhetünk csupán, de a szürrealizmus koncepcióját tekintve Mezei Árpád egyidejű kapcsolódása mellett[5] alighanem Bakuczé az, amelyik a legtávolabbra jut az azonosulás és innováció együttállásában. Ezt az összefüggést épp az Arkánumban megjelent, teoretikus jellegű Bakucz-szövegek alapján vizsgálhatjuk leginkább.

A fentebbi szürrealizmusértelmezést figyelembe véve az Arkánum-beli szürrealizmusnyomok öt típusát különböztetem meg.

  1. Bakucz József teoretikus és kevert műfajú szövegeinek jelenléte. Az Arkánum 9-es, Bakucz emlékét idéző lapszámában jelenik meg a Bakucz neo-szürrealista költői iskola című szöveg, amelyben a szerző „harmadik generációs szürrealista”-ként utal önmagára és kortársaira. Ebben a programszövegben felbukkan Bakucz egyik visszatérő gondolata, amelyik az avantgárdok – köztük a szürrealisták – „életbe visszavezetett költészet” reményét fogalmazza újra: „milyen a modern lehetőség arra, hogy a poézis »funkciót« lásson el a mai társadalomban?”[6] Egy olyan társadalmi érvényű, tudományosan is megalapozható felismerést remél (ne feledjük, Bakucz mérnöki végzettségű és mérnöki munkakört betöltő író), amely a poétikai funkciónak releváns helyet talál a mindennapi életben is. Bakucz „módszerének” célkitűzései között szerepel a kortárs természettudományos elméletek integrálása is a szürrealista kiindulópontok felől megfogalmazódó elképzelésekhez: „mind az előzőkben megadott ismeretanyag, mind a felvázolt irány-mutatók birtokában széles, mai tudományos, pszichológiai és teoretikus atomfizikai és kozmogóniai anyag felhasználásával igyekszik megvilágítani az első generációs Szürrealizmus (tehát, még Bretonék) két nagy diktuma: a) Nincs költészet, ha az nem forradalom és b) El kell indulnunk egy új mítosz felé – mai, tehát harmadik generációs szürrealista helyzetét.”[7] Bakucz költészetkoncepciójának részletes vizsgálata (saját verseinek kontextusában) egy további tanulmány feladata lehetne, ezúttal csupán felsorolásszerűen jelzem, hogy mely itt közölt Bakucz-szövegekben lehetne a legrelevánsabb módon szürrealizmusvonatkozások után kutatni: Az ember, a poétikus állat (Arkánum 3 [1983], 40–54); Nobilissima Visione (Arkánum 7 [1989], 66–79); Álmok és víziók (Arkánum 9 [1991], 71–117).
  2. Mezei Árpád cikkei és jelenléte. Mezei az Európai Iskola alapítója és legfontosabb teoretikusa, a második világháború utáni szürrealizmus nemzetközi szinten is jegyzett, elismert, „második generációs” elméletírója. Marcel Jeannal, a párizsi szürrealista csoport tagjával közösen írt francia nyelvű könyvei több kiadást is megértek.[8] Az Arkánum megjelenésének idején Mezei már az Egyesült Államokban él, személyes kapcsolatban áll a szerkesztőség több tagjával, és rendszeresen küld írásokat a lap számára. Vajda Lajosról és Jakovits Józsefről közölt szövegei révén[9] mintegy megteremti az Arkánumban is a második és harmadik generáció közti folytonosságot – az Európai Iskolához köthető képzőművészek így írások témájaként is jelen vannak a lapban. Távolabbról és általánosabban ugyan, de Mezei Árpád további, Arkánumban közölt szövegei is kapcsolódnak a szürrealista diszponibilitáshoz – különösen az alábbiak: A rendszeres művészetelmélet kialakításának kérdéséhez (Arkánum 1 [1981], 92–99); A nonszensz irodalom és a logikatanár (Arkánum 8 [1991], 42–50). Ugyanakkor Baránszky László Mélypróbák címen szemlézi Mezei Árpád és T. A. Phillips The Compleat Art Critic című, művészeti tárgyú könyvét[10] az Arkánum 4-es számában (Arkánum 4 [1984], 106–108).
  3. A Megemésztett apanyák című fordítássorozat. Az ilyen felcímmel közölt fordítás-összeállításokhoz nem fűz ugyan külön magyarázatot a szerkesztőség, de evidensen a vállalt elődökre utal az összefoglaló cím, amely egyébként Bakucz egyik verscímének (Azapanya) a parafrázisa. Az Arkánum 6-os (1988), illetve 8-as (1991) lapszámaiban közölt összeállításokban az alábbi szürrealista szerzők szövegei jelennek meg: André Breton (Napraforgó, Jelenések, Bakucz ford. 77–80); Hans Arp (Csecslehem, A gordiuszi kulcs, Gáspár halott, András Sándor ford., 80–83); Leonora Carrington (A bálikisasszony, Vitéz György ford., 83–85); illetve Tristan Tzara (A hozzávetőleges ember, Bakucz ford., 82–85); Benjamin Péret (Mozgolódnak a csontok, Elmegyek ha akarod, Legutóbbi balszerencsém, Vitéz György ford., 90–92). A teljes kép kedvéért fontos megemlíteni azt is, hogy kik a további „apanyák” a sorozatban: Gertrude Stein, Ezra Pound és William Carlos Williams.
  4. Az Arkánum közli első ízben József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben címmel ismertté vált szövegét.[11] Noha ezt a szöveget József Attila (ön)terápiás célú írásnak szánta, az idők során történtek kísérletek arra, hogy a szerző irodalmi életművébe is beillesszék. Mivel én magam a szürrealizmust nem esztétikai igényekkel fellépő irányzatnak tekintem, a József Attila-szövegnek mint tudatfelszabadító, pszichoanalitikus jellegű szövegnek a közlését programatikus tettnek látom, amely emlékeztet az első generációs szürrealisták tudattalannal kapcsolatos dokumentumokat gyűjtő tevékenységére. Ugyanakkor annak az első lapszámban megfogalmazott igénynek tesz eleget a közlés, miszerint a tabuszövevényt – a nyelvi tabuszövevényt is – át kell hasítani.
  5. A Mítosz tematikájú szám (Arkánum 4 [1984]). Távolról és áttételesen ugyan, de az Arkánum mítosz-összeállítása ugyancsak egybecseng a szürrealisták kutatásaival, akiknek egyik kései törekvése az új mítoszok megalkotása volt. A lapszámban közölt tanulmányok antropológiai, illetve dekonstrukciós nézőpontból vizsgálják a témát amellett, hogy a szépirodalmi anyag ugyancsak evidensen kapcsolódik a témafelvetéshez.

 

Értelmezések összjátéka

 

Összefoglaló módon, a fentiek alapján azt állapíthatjuk meg az Arkánum szürrealizmusképéről, hogy főként a második világháború utáni Breton-féle szürrealizmus Arcane 17 által megjelenített koncepciója válik benne fontossá. Ebben a korszakban a szürrealizmus forradalmi és politikai jellege elsősorban etikai, emberi mivoltot érintő forradalomként gondolható el, amelyik a közvetlen politikai cselekvéstől és a pártpolitikától távol pozicionálja önmagát a húszas-harmincas évek erőteljesen marxista önértelmezései és politikai tapasztalatai után.

A hetvenes-nyolcvanas évek irodalmának kontextusában, részben épp e második generációs szürrealizmushoz való kapcsolódás miatt, az Arkánum „tartalmi avantgárd”-nak látszott a párizsi Magyar Műhely erőteljesebben vizuális megközelítésmódjához, formát és médiumokat dekonstruáló törekvéseihez képest. A „tartalmi avantgárd” szókapcsolatról András Sándor Arkánum-szerkesztő a következőket mondja: „A kifejezés Nagy Palitól, tehát a Magyar Műhely egyik szerkesztőjétől származik, úgy gondoltuk, illik ránk, ezért szoktuk idézni a forrás megjelölésével. Hogy mi a tartalom? Elvben bármi, ami mond, jelent, jelez valamit, attól függetlenül, hogy sérti-e valaki érzékenységét. Politikai és erkölcsi kérdésekben nem cenzúráztuk magunkat, ez magától értetődően azt jelentette, hogy a közreadott alkotásoknak volt tartalmuk, ha feltűnt cenzúrázatlanságuk. Másfelől az írások mitikus, antropológiai és kozmikus témájúak voltak, valóságokra és képzelt valóságokra utaltak, számunkra izgalmas és fontos dolgokra. Érdekeltek bennünket például az agykutatás olyan eredményei, mint a háromra tagolt agy akkoriban felbukkant elmélete […], [amelyik, a bi-cameral mind elképzeléssel együtt] a mítoszok világához nyitott utat, ezért is érdekelt bennünket. Mítoszokat mondok, egyébként, többes számban, nem mitológiát; ez utóbbi olyan, mint a biológia: valamiféle tudományos rendbe rakja a mítoszokat. A mítosz tartalmi dolog – a szó Arisztotelésznek a tragédiáról írt könyvében »cselekményt«, »történetet« jelent – de lehetnek formai, elrendezésbeli részei is. Bakucz például olykor úgy írta-szerkesztette meg versszövegeit, hogy a vers vége visszavezessen a kezdetéhez, beleszövődjék, körkörös legyen, ahogyan az uroborosz, a mitikus kígyó saját farkába harap. A cél mindenképpen az volt, és a»tartalmi« végső fokon erre utal, hogy valami módon meg kellene találni egy olyan mitikus világképet, amelyik illik a jelenhez, figyelembe véve mind a legújabb tudományos felfedezéseket, mind a legrégibb történeteket, és ezek mellett a távol-keleti segédeszközöktől, például a mandalától is inspirálódik.”[12]

Az Arkánumban megjelent egyik Bakucz-előadás ezt a mítoszokra is építő megközelítésmódot, a költészeti funkció természeti jellegének hipotézisét megfogalmazva, a következőképpen konkretizálja: „Induljunk ki tehát abból, hogy a világ: Természet és benne semmi sem természetfölötti – még az ember sem (…). Vagyis: szüntessük meg végre egy sereg egyéb dualisztikus szemlélettel együtt azt a károsan ostoba elképzelést is, hogy felfogóképességünk világában van, ami »természeti« és »nem-természeti«.”[13] Ebben a gondolatmenetében az ember civilizációépítő tevékenysége, komplex cselekvései, eszközkészítő, környezetátalakító tevékenysége, elvont gondolkodása nem eredményez hierarchiát: az ember ebben a koncepcióban nem a természet „fölött” van; az olyan természeti képződményekhez képest, mint az ásványok, növények, állatok, nem tekintendő hierarchikusan magasabb rendűnek.[14] A szürrealisták jellegzetes képi összekapcsolásai, amelyek az emberi, állati, növényi, ásványi szférákat szorosan összetartozónak mutatják, a sajátos költői logika révén erősítik ezt a hipotézist – és ehhez a képi logikához Bakucz költészete is kapcsolódik.

Bakucz kritikai értelemben gondolja el a költészeti funkció természeti/természetes jellegét a kortárs világhoz képest, azt reméli, hogy a költészet visszavezetheti az embert egy olyan összetartozáshoz, amelyet a természetet uralni próbáló „emberi” gesztusok egyébként elfednének. Bakucz, megfordítva egy közkeletű elképzelés logikáját, nem azt a funkciót keresi, amelyet a költészet betölthet a világban, hanem azt a valóságtotalitást, „amelyben a poétikus képesség, a kiszámíthatatlan alkotóképesség valósága értelmet nyer”.[15] Ez a valóságtotalitás lényegében azzal a szürrealitással azonosítható, amelyikkel a realitás nem oppozícióban van, hanem annak egy sajátos esete.

Bakucz voltaképpen arról beszél tehát, hogy a költészet – és a mítoszok –, más intuitív rendszerekkel együtt „a kizárólagosan kettős természetű viselkedési mód” problematikusságára, zsákutcába vezető jellegére figyelmeztetnek kritikai értelemben. Egy olyan modellként tekint a költészetre, amelyik a természettudományos kutatások számára nem kivételt képezne, hanem annak logikájába strukturálisan is beépítendő, beépíthető elem.

Az Arkánum második számában megjelent, Atlantisz című Bakucz-kompozíció első mondata ez: „Az utolsó felfedezetlen kontinens az ember számára az ember.”[16] Ettől a problémától indul az Arkánum-négyesfogat egy olyan módszertan kidolgozása felé, amelyben Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, André Breton, a hetvenes-nyolcvanas évek antropológusai és mítoszkutatói, vagy akár Gilles Deleuze munkássága rendszeresen visszatérő utalások hálózatává rendeződnek.

A mítoszokkal való foglalatoskodást is ebben az értelmezési hálóban kell elhelyeznünk, ha az Arkánum koncepcióját próbáljuk jellemezni. Amikor András Sándor Bakucz Nobilissima visione-poémája kapcsán ír értelmezést, a mítoszok pluralitásáról beszél: Bakucz egyszerre kollázs- és montázsszerű poétikája nem egyetlen mítoszt hoz létre, hanem mítoszok konfigurációit készíti el, amelyek folyton átrendeződnek, újabb és újabb alakzatokat mutatnak. „Kaozmikus” hangzás jön így létre, mondja András Sándor egyik visszatérő módon használt jelzőjével.[17] András Sándor egy másik írásának tézise, hogy a mítosz nem a megismerés, hanem a tájékozódás és megélés médiuma.[18] A mítoszok nem rendszert nyújtanak, hanem praktikus történeteket arról, hogy mi veszi körül az embert, és hogyan kell viselkednie. A szürrealisták mítoszkoncepciója, köznapiság-felértékelése is eszünkbe juthat ennek kapcsán. A köznapi, természetes percepció, írja András Sándor, inkább mitikus jellegű, mintsem matematikai-geometriai: „azt látom, hogy »lemegy a Nap«, bárhogyan tudom is, hogy a Föld forog előle el”.[19] A mítoszok következésképpen az ember „természeti” típusú megközelítéséhez nyújtanak fogódzókat, az ember érzékelésére, viselkedésének mozgatórugóira, az azt befolyásoló tényezőkre világítanak rá: „»a mítosz« a bőrünk, és nem tudunk kiugrani a bőrünkből, ami azért mégsem csupán börtönünk”.[20] Megismerés-centrikus megközelítés tehát ez, amely az embert magát próbálja megismerni, elválaszthatatlanul a világtól – valamiképpen a kettőt együtt tűzi ki célul.

Amennyiben a szürrealizmust kizárólag poétikai összetevőkre próbálnánk leegyszerűsíteni, akkor is találhatnánk az Arkánum-lapszámokban olyan szövegeket (Bakucztól, József Attilától, vagy a fordításban közölt Bretontól, Péret-től, Tzarától), amelyek kapcsolódnak az irányzathoz. A fentiekből talán látható az is, hogy amennyiben a szürrealizmust világlátásként, megismerési mechanizmusként is megpróbáljuk elgondolni, akkor e poétikák jelenléte a lapban további téteket nyer, és a szürrealizmus-nyomok jelenléte hangsúlyosabbá válik, illetőleg tágabb keretben értelmezhető.

 

 

Dánél Mónika

Hagyomány kitérő(k)ben

Arkánum (1981–1996)

Kemenes Géfin Lászlónak

1.              

2.             Kérdésfelvetések, kételyek

 

„[A] magyar irodalom a szokásos figyelmetlenséggel fogadja is (be)”

„a mást, mely ugyanaz.”

(Esterházy Péter)

Azon alkotókról és műveikről való beszéd, akiket látható és beláthatatlan okok miatt interpretációs űr „vesz körül”, számos nehézségbe, ellentmondásba ütközik. Szükségszerűen elbizonytalanító hatása van az értelmezés hiányának, és néhány ember „mániájaként” lesz besorolható az interpretációs igyekezet. Joggal adódik a kérdés, hogy valóban egy adott nyelvi értelmezőközösség vaksága „mutatkozik meg” egy-egy ilyen életmű esetében – és ekkor érdemes megvizsgálni eme vakság kontextusait –, vagy maguk a szövegek mikéntje is oka az értelmezések elmaradásának. Ilyen életművek vizsgálatakor tehát szorosan együtt kell hatnia az esztétikai, hatástörténeti, ideológiai, szociokulturális szempontoknak. Nem lehet

eltekinteni a korábbi értelmezések hiányától, paradox módon ez a hiány is irányítani fogja az épp keletkező interpretációkat. Azért kell erre a hiányra figyelni, mert egyrészt megóv attól, hogy „felfedezőkként” az (elfeledett) új illúziójával hitegessük magunkat, másrészt utánajárva az értelmezések elmaradásának olyan – legtöbb esetben nem csupán esztétikai, hanem kultúrpolitikai – összefüggések nyomai sejlenek fel, amelyek ebben a hiányban (és itt körülírásként szerepelhetnek az elhallgattatás, kirekesztés, megtiltás stb.) érhetők tetten.

Az ún. nyugati magyar irodalom recepciója, illetve recepciójának hiánya a fenti összefüggések kitűnő példatáraként funkcionálhat.[21] Korábban más helyütt elemeztem ezen irodalom recepciójának (illetve hiányának) retorikájában megmutatkozó szocializmusbeli kettős kultúrpolitika működését, a tiltástól a bizonyos fokú rehabilitációig.[22] Most sokkal elgondolkodtatóbb kérdés számomra, hogy a cenzúra fokozatos, már a szocializmusban elkezdődött megszűnése után hol helyezkednek el ezen alkotók és műveik a magyar kultúrában. A szocializmus tiltó mechanizmusának[23] kontextusában meglepőnek fog tűnni, de úgy látom, hogy a Kádár-kor végén sokkal inkább a középpontban voltak a nyugati alkotók, mint ma, amikor már nem tiltottak. És itt az intézményrendszerek közül nem csupán az irodalomtörténeti, írott kanonizációra gondolhatunk, hanem rendezvények, írói társaságok, formális és informális kapcsolatok általi jelenlétre is.[24] (Jelen konferencia éppen ebben számít kivételnek.) A kultúra és ezen belül az irodalom(történet) önértésének megváltozásával magyarázható mindez, az egységes, a nemzeti irodalomtörténet-írás alakulásával: egy diktatúra centralizált, egységes, lineáris narrációban elbeszélhetőnek vélt irodalomtörténetéből és a recepcióból a tiltás miatt maradtak ki, amikor viszont bekerülnek, akkorra az irodalomértés változik meg oly módon, hogy már nincs egyetlen „igazi”, ahová be lehetne kerülni. Szilágyi Ákos egy 2005-ös cikkében a magyar irodalom megváltozott helyzetképét vázolja fel, eredetileg (és ez is jelentéssel bírhat) egy másik nyelv, közönség, az orosz olvasók számára.[25] A nemzeti kategóriának mint értelmezési keretnek az átalakulásáról így ír: „Egyszóval a magát nemzeti irodalomként elképzelő és megszervező magyar irodalom mint egységes és egységesítő szemléleti és értelmezési keret, amelyben művek, irányzatok, iskolák, nemzedékek úgy sorakoztak az uralkodó kánonban vagy egymással versengő kánonokban, mint héjban a borsószemek, széthullóban van, s – mindenütt Európában – mindinkább individuális irodalmak sokasága, sok-sok szuverén – egymástól független, egymás mellett létező, egymásra süket vagy éppen egymásra nagyon is figyelő – irodalom, értelmezési keret, szemléleti és értékelési rendszer kezdi felváltani az egységes régit.”[26] A nemzeti ugyanakkor védőburokként is működött, mint írja, történeti összefüggésbe helyezve[27] a nemzeti és individuális váltást, és „a kérdés már nem az, fölszabadulnak-e a nemzetek más nemzetek vagy birodalmak, egyetemes egyházak vagy zsarnoki ideológiai hatalmak gyámsága alól, hanem az, hogy a nemzetállam védettségéből, óvó és fojtogató magzatburkából kiszakadt egyén mit kezd függetlenségével, önállóságával, szabadságával.”[28] Bármit is tegyen az egyén ezzel a szabadsággal, mint írja, az bizonyos, hogy „a gyámság korszaka véget ért”.[29] Szilágyi a kétezres évekre helyezi ezt a korszakváltást, de ha a magyar emigráns irodalomra gondolunk, akkor a nemzetállam védőburkából való kiszakadás jelenségének korábbi változatát figyelhetjük meg. A nyugati magyar irodalom szövegei között egyfelől számos példát találunk arra, ahogyan tematizálják a nemzet „testéről” való leszakadást, függetlenséget, szólás szabadságát, másfelől nosztalgikus viszonyulásra is akad példa. A korabeli befogadás mondhatni csupán erre a nosztalgikus hangnemre volt fogékony, az értelmezés mindenkori alapjaként a hazavágyódást jelölte ki.[30] Az emigrációban keletkezett művek interpretációja, illetve elmaradása pedig annak archeológiája, ahogyan a nemzetállam és kultúrpolitikája e kiszakadást nem tűrte el. Ebben rejlik paradox létük: a nemzeti keretből szakadtak ki, szorultak ki, miközben nemzetiek voltak, és ma, amikor ez a keret átalakulóban van, a létrejövő értelmezések majdnem szükségszerűen ezt a korábbi mulasztást igyekeznek jóvátenni, és éppen ezzel anakronisztikussá is változtatják őket, hiszen egy korábbi ideológia múltjába soroltatnak így be, és az újító avantgárd jellegük válik hangsúlytalanná.

Vagyis éppen attól az újdonság-karakterüktől kasztrálódtak ekképpen a történelmi huzavona miatt, amely „új” megszólalás pontosan a történeti értéküket jelöli, jelölhette volna. Mintegy példásan leképezik főképpen a történeti avantgárdban rejlő ellentmondást, hogy az új is csak tartósként képes hatni.[31] Vagyis innentől kezdve az a kérdés, hogy ebben a tartósítottságban képesek-e megmutatni történeti új-ságukat hozadékként.[32]

Mivel időben szimultán újként való befogadásuk a fenti okok miatt elmaradt, vagy csupán nyugati olvasókra és titkos magyarországi olvasókra korlátozódott, most a hatástörténeti viszonyokban mutatkozhat meg mára történetivé vált újdonságuk. Hatástörténeti összefüggésben mutatkozhatnak meg olyan művek, életművek, amelyek ténylegesen egy adott nyelvterületen belül ráutaltak a későbbi alakulásokra.[33]

3.  „tabuszövevény áthasítása” – Arkánum (1981–1996)

A washingtoni folyóirat André Breton- és Ezra Pound-szöveghelyekre utaló címválasztása is jelzi a folyóirat perspektíváját, az idegen nyelv, kultúra meghatározó jelenlétét, illetve a magyar nyelv, kultúra eme viszonylatban való értelmezettségét. Az idegen nyelvi közegben a saját nyelvre való reflektálás erőteljessé válik, azonban ez nem csupán a megőrzését jelenti, hanem ebből a figyelésből, érzékenységből az anyanyelv folytonos átírása is következik. Kemenes Géfin László a lap egyik szerkesztője a Nyugati magyar költők antológiája korábbi előszavában a „nyelvi-formai újító” szöveg létrejöttét pontosan ezzel a nyelvi tudatossággal hozza összefüggésbe. Ahogyan írja: „A nemzeti tradíció átrendeződése mellett nagy hatással volt legtöbbünk költői fejlődésére az elmúlt száz esztendő nyugati (nem-magyar) irodalma, annak is főként újító egyéniségei. Hozzájuk fűződő viszonyunk természetszerűleg más, mint a legtöbb hazai költőé, hiszen nyelvüket anyanyelvi szinten beszéljük, írjuk és olvassuk; művészetük nem kissé mindig idegen, importált portéka, hanem szerves tartozéka szellemi örökségünknek. Emellett az amerikai, francia, német, angol stb. kortárs irodalom törekvéseit és irányzatait is első kézből ismerjük, akárcsak a filozófia, pszichológia és nyelvészet legfrissebb hajtásait, méghozzá azonnal és ott, amikor és ahol éppen kiserkednek. Műveinken tehát óhatatlanul érződik valami »nem-magyar«; de talán ez a más szín nem üt el rikítóan az alapvetően magyar közegtől, hanem egybeolvad azzal, létrehozván egy új, különleges színárnyalatot, amely árnyalat érdekes módon gazdagíthatja az élő magyar irodalom teljes spektrumát.”[34] A szerkesztő előszavában a „keleti” és „nyugati” irodalom megkülönböztetés latensen a maradi/hagyományos (irodalmi „szenteket” tisztelő) és újító/interkulturális ellentétére épül. Míg a magyarországi irodalomértés nem igyekezett kanonizálni a nyugati magyar irodalmat, addig a nyugatiak viszont újító előőrsként határozták meg önmagukat. Bár problematikus a megkonstruált dichotómia, azt azonban ki kell emelni, hogy a nyugati magyar irodalomnak elsősorban a nyelvhez való viszonyát vizsgálja az előszó írója, tehát a poétikai szempont dominál ezen irodalom önmeghatározásában, és láthatóan olyan elméleti előfeltevések révén, amelyek a magyarországi irodalomértés korabeli hiányosságaira is közvetve rámutathatnak.[35]

Programszerű lapnyitó szövegükben a fenti előszóval összhangban a szerkesztők (András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László, Vitéz György) kiemelik azt a politikai szabadságot, amelyet az emigrációban való lét eredményez, és amely összekapcsolódik a magyar nyelvhez (kultúrához, hagyományhoz) való viszonyulás szabadságával. Tehát mindenek előterébe a nyelv kérdését állítják. A magyar irodalmi nyelv milyenségéről így írnak: „Ezen a nyelven nem lehet bizonyos dolgokat kinyomtatni, sőt leírni sem. Ezt a nyelvet a politikai, prüdériai, nacionalista, vallási cenzúrák és öncenzúrák hályoga, a tekintélytisztelet, a finitizmus, a kisebbrendűségi érzet, az önbecsapás szutykos rétege borítja. A rettegés: mi lesz, ha ezen a nyelven az író azt írja le, ami az eszébe jut? Káosz? Anarchia? Nemzethalál? Vagy tán a kényelmes homály felszakad, fény tör be, s akkor újra érezni kell, gondolkodni, határozni, felelősséget vállalni? Eszmélni? Élni?”[36] Avantgárd jellegű aktivitással, lendülettel fogalmazzák meg célkitűzéseiket. „Célunk a tabuszövevény áthasítása, a homály eloszlatása. A kitárt, áttetsző nyelv a közszellemre is kihat, tudatot változtat és formál. E folyamat forrása a teljes szabadsággal és függetlenséggel alkotó ember; ő a titkos műhely s művelet.”[37] E szöveg modalitása lényegében közelít a Kassák-kiáltványok hangneméhez, és a „dohos és álmosító” művészeteszményt felrázó kassáki aktivizmushoz.[38] Szintén hasonlóság tételezhető a klasszikus avantgárd és a neoavantgárd arkánista változata között a hivatástudat narkotikumként, illetve gyógymódként való értelmezésében. „E lappangó kórra a költészet a lappangó orvosság” – írja a szerkesztő négyes.[39] Érzékelhető tehát a magyar klasszikus avantgárd hagyományhoz való kapcsolódás, ugyanakkor a mozgalmi radikalizmust, amely a kassáki aktivizmusra jellemző volt, itt hangsúlyosan nyelvi problémaként láttatják, a magyar nyelv „felszabadítását” tűzik ki célul. András Sándor avantgárd meghatározása: „Az avantgárd nem előre megy, hanem el; nem előretör, hanem ki”[40] a klasszikus avantgárdtól való eltérésként is olvasható, a kassáki kitörő aktivizmus elől való kitérésként a nyelvre való irányultság révén.

Az Arkánumban közölt szépirodalmi írások, tanulmányok, recenziók és fordítások olyan nyelvújító szemléletet mutatnak, amely a Magyarország határán belül születő korabeli irodalomnak csak egy kis részére volt jellemző. És ezen szövegek megjelenését a lap szerkesztői élénken figyelték, és recenziókkal hívták fel rájuk a figyelmet. (Többek között például Esterházy Péter Termelési-regényére 1981-ben, de ugyanebben a második lapszámban Tolnai Ottó Virágpor című kötetére, illetve a hazai recepcióban mostanában előtérben kerülő Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című könyvére, de a továbbiakban Oravecz Imre, Petri György, Marno János, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Zalán Tibor stb. megjelenő műveire.) Mára a hatástörténet igazolta az Arkánum szerkesztőinek válogatását, a hazai irodalom közegéből recenzióikkal kiemelt alkotások ma a magyar irodalom kitüntetett műveinek számítanak. Ugyanakkor az Arkánum harmadik számában jelent meg először a tabunak számító József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című műve. Ezzel a publikálással mintegy kényszerítették a lap szerkesztői a hazai irodalomtörténetet a hivatalos kiadásra. Dokumentum címmel jegyzet előzi meg a József Attila-szöveget. A történeti kontextus érzékeltetéséhez idézem: „Budapestről juttatták el hozzánk József Attila leghosszabb kiadatlan írását. A kézirat eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeumban található, a másolat, mely több példányban terjed Magyarországon, arról készült. Mivel a kézirat lemásolása engedély nélkül történt, filológiailag megbízhatatlan; erről szöveghű kiadást készíteni meg sem próbáltunk – kizárólag a géphibák kijavítására szorítkoztunk, ezeket sem lehetett megnyugtató módon elvégezni. Hogy mégis a kézirat kiadása mellett döntöttünk, arra több okunk van. E kézirat ismerete nélkül a József Attila életmű csonka. (…) Kiadásunknak tehát ez az elsődleges célja: arra késztetni az illetékeseket, hogy megbízható szöveget rendezzenek sajtó alá. Nem érdemes titkolózni, külföldön már megjelent a teljes szöveg. A legfontosabb ok azonban az, hogy mi nem hisszük, hogy József Attila emberi elesettségének dokumentumai a költő képét akár szemernyit is elhomályosítanák. József Attila nem szorul kozmetikázásra, szemérmes takargatásra.”[41]

Az irodalomtudományi, filozófiai tanulmányok, fordítások révén az Arkánum nem csupán az irodalom posztmodern nyelvi fordulatához járult hozzá, hanem a különféle filozófiai, elméleti irányultságból adódóan (pl. dekonstrukció, feminizmus) az irodalomtudományi nyelv fordulatához is. Tette mindezt a földrajzi határon kívülről, mintegy underground helyzetből.

 

„Devenir femme”

Mert amit a nő kimond, már többé nem azonos azzal, amit mondani akart. Mert különben sem azonosul soha semmivel, inkább „csak” mindenhez közelít. Érint. Tapint.

(Luce Irigaray)

Az Arkánum szellemi, nyelvi, kulturális nyitottságát az is jól példázza, hogy az összesen 12 számban rendszerességgel jelentek meg női szerzők: Bali Brigitta, Dedinszky Erika, Huszár Éva, Kemenczky Judit, Molnár Katalin, A fordított nő című tizedik számban pedig külföldi női szerzők elméleti írásai olvashatóak. Kis arányban ugyan, de vizuális anyagok is megjelentek egy-egy lapszámban.  A hatodikban Jakovits József grafikái, a hetedikben Lakner László, Nagy Bálint és Rajk László művei, az említett nő-lapszámban Huszár Éva két kollázsa. (Tőle a második lapszámban is jelentek meg kollázsok.)

Röviden Huszár Éva szövegeit és egy kollázsát szeretném felvillantani.

„Egyedül az utat nehezen találtam meg házamhoz” – írja Foglalkozása: háztartásbeli című szövegében.[42] (1981. Falka sakál, tevék, vadmacskák, griffmadarak támadják a mitikus női házat. Mígnem: „Más kígyók, tengerek, hegyek, patakok díszítették a kulisszákat. A ház sem volt többé a régi, moderné vált, de én tovább próbálom vívni Bora harcait különös ellenségeimmel, nehogy megtudják: csak magam vagyok bent egyedül kompúteremmel.”[43]

A különc című szövegének kezdő sorai pedig így hangzanak: „Hétfő reggel ½9-kor elhatároztam, hogy szemeimet ezentúl a markomban fogom tartani. Napokig senki sem vette észre, és nekem is lassan megszokottá vált, mivel így jobban láttam. A senkik úgyis csak a számra meg a mellemre figyelnek, hiszen szerintük a száj-mell a lelki tükör.”[44] A száj-mell szókapcsolat újszerűsége a test a lélek tükre kulturális toposszal egészül ki, és itt a toposz a férfi tekintethez rendelődik, mely tárgyiasító tekintet úgy kap létet, hogy egyúttal meg is semmisül („a senkik”). Már a szem marokban tartása is a test, illetve az érzékelés átrendeződésének tapasztalatát idézik elő az olvasóban. „Lehúztam a napot, hogy egyedül lehessek bolygóimmal. Kezem hirtelen ötfelé kinyílt” – áll később a szövegben.[45] Az öt ujjra kinyíló kéz jelenléte a taktilis érzékelés előtérbe kerüléséről tanúskodik.

Ez a haptikus érzékelési mód válik a kép médiumának meghatározójává Huszár Éva Az öt érzékszerv átrendezése című kollázsa esetében, a szem marokban tartása értelmében. Abban a tapasztalatban részesíti eme kollázs „nézőjét”, hogy miként válik a látás letapogatóvá, érintővé, illetve a kollázst mint médiumot az érintkezés eseményeként viszi színre.

huszar

Huszár Éva: Az öt érzékszerv átrendezése. Arkánum, 1981, 2. szám, 64. oldal

Első ránézésre az érzékszervek kivágottsága, dezorganikussága tűnhet szembe. Szabályos szépségük és csonkaságuk, mindenik megjelenő érzékszerv takarásban is van, vagyis egymásra illesztettségükből adódóan elfedésben. Az összeillesztett érzékszervek egy kézben tartott arc emlékét idézik. Az ujjak érintéséből válik érzékelhetővé a kollázs érintkezésen alapuló logikája, illetve minél hosszabb ideig szemléljük a kollázst, az elemek lebegő önállósága is szembe fog ötleni. Oly finoman vannak egymás közelébe helyezve az érzékszervek képi megfelelői, hogy azt is mondatnánk, hogy az érintkezésük a nézésben történik. Egyszerre lehet térben szoborszerűen látni és síkban érintő felületekként. Az organikusságból kiszabadított érzékszervek a formák mozgékony átalakulásában lebegnek, és láthatóvá válik a száj-mell képi kapcsolat, illetve a szabályos ráncok párhuzama a száj felületén a bőr közelségébe vonzza a néző szemét, vagyis haptikus tekintetét. Mintegy ezt a kapcsolatot erősítheti a szempillák szájráncokra rímelő redőzetei. A szem és száj azon hasonlóságát is kiemelve, hogy önérintő érzékszervek, a kinyitás és becsukódás kettősségével rendelkeznek, ezáltal a megmutatkozás és elfedés kollázs-tapasztalata a test médiumára íródik át/rá. Az antropomorf test elemei a Huszár-kollázs hatására dezantropomorfizálódik, nem csupán a szétszereltség okán, hanem az érzékszervek önműködő (kollázs) mechanizmusa válik érzékelhetővé, illetve a meghatározatlan, de két sík (ég és föld) találkozását mutató háttér hatására akár tájelemekként is láthatók lesznek az emberi érzékszervek. És ekkor kap szerepet a fekete keret (háttér?), melyből a kéz mintegy kitakarja, láthatóvá teszi az elemeket, de amely lentről szabálytalanul növekszik fölfelé. A feketeség szabálytalansága kimozdítja a kollázst a keret szabályos biztonságából, nyugtalanságot áraszt, veszélyezteti a láthatóságot, épp a szem egyik „sarkát” fedi el, és így válik erőteljessé a pupilla feketesége, a szemhéj sötétsége. A száj árnyéka is hangsúlyosabb lesz, áthatolhatatlan zártságot árasztva. A fül és az orr árnyas üregei is a belátás ellenébe mutatnak. Ami viszont érezhetővé válik, az elrendeződésből adódó formák játéka a nyílás és a kimagaslás, kihegyeződés egymásra irányultsága, az érintés hiányában annak felfüggesztett lehetősége. A nézés erotikája.

Magam részéről Huszár Éva érzékszerveket átrendező kollázsát az Arkánum folyóirat szabad szellemének érzéki színreviteleként is értem, az organikus egységből kiszabadított érzékszervek erotikus átrendeződését pedig a nyugati emigráns magyar kultúra mindenkori (feminin?) nyitottságaként.

 

 

 

[1]              ***: Arkánum. Arkánum, 1 (1981), 3.

[2]              Balázs Imre József: Alámerülés az énbe: Idegenség-konstrukciók a magyar szürrealizmusban. Alföld, 2011/1. 99–110; Balázs Imre József: Szemlélettranszfer: az Index Könyvtár mint a szürrealista elképzelések magyarországi megalapozásának kísérlete. Kalligram, 2010/11. 81–86.

[3]              Bori Imre: A szürrealizmus ideje. Forum, Újvidék, 1970.

[4]              André Breton: Oldható hal. Bakucz József fordítása. A jegyzeteket és a kötet illusztrációit Bakucz József készítette. Orpheusz Könyvek, Budapest, 1997.

[5]              Ennek részleteiről lásd Balázs Imre József: Bálint, Bán, Mezei: az 1947-es nemzetközi szürrealista kiállítás néhány magyar vonatkozásáról. Műhely, 2014/3. 12–21.

[6]              Bakucz József: Bakucz neo-szürrealista költői iskola. Arkánum, 9 (1991), 7.

[7]              Uo. 7–8.

[8]              Marcel Jean – Mezei Arpad: Maldoror. Éd. du Pavois, Paris, 1947; Marcel Jean – Mezei Arpad: Genèse de la pensée moderne. Éd. Correa, Paris, 1950; Marcel Jean avec la collaboration d’Arpad Mezei: Histoire de la peinture surréaliste. Seuil, Paris, 1959.

[9]              Mezei Árpád: Vajda Lajos. Arkánum, 2 (1981), 67–81; Mezei Árpád: Jakovits József művészete. Arkánum, 6 (1988), 26–27.

[10]            Arteditorial Company, Toronto, 1982.

[11]            Arkánum, 3 (1983), 4–37.

[12]            Az Arkánum-négyesfogat. Balázs Imre József beszélgetése András Sándorral. Kalligram, 2014/7–8. 99–100.

[13]            Bakucz József: Az ember, a poétikus állat. Arkánum, 3 (1983), 46.

[14]            Vö. uo. 47.

[15]            Vö. uo. 51.

[16]            Bakucz József: Atlantisz. Arkánum, 2 (1981). 86.

[17]            András Sándor: A legnemesebb látomás: mítosz és mítoszok Bakucz József költészetében. In uő: Bretonhídon Atlantiszba. Kalligram, Pozsony, 2010, 60–61.

[18]            András Sándor: A mítosz mint megélés. In uő: Bretonhídon Atlantiszba. 264.

[19]            Uo. 263.

[20]            Uo. 261.

[21]            A szöveg elhangzott a Nyugati magyar diaszpóra című konferencián (Veszprém, Pannon Egyetem, 2015. március 19–28.), és korábban megjelent írásaimból részben módosított szövegrészleteket tartalmaz: az első rész a Nem-nyelv. Bakucz József költészetéről (Prae, 2008/3, 84–93.) című tanulmányom bevezetője, a második rész pedig az Arkánumról írott német szócikk magyar változata (vö. Ungarische avantgarde und neoavantgarde. In: Metzler Lexikon Avantgarde, Metzler Verlag, Hg. Hubert van den Berg – Walter Fähnders, Stuttgart, 2009. S. 343–348.) A harmadik rész most olvasható először. Az újraközlés, reflexiókkal, jegyzetekkel és újabb részekkel való kiegészítés az ún. nyugati magyar irodalom recepciójának alakulását és saját viszonyulásom módosulásait is jelezhetik.   Kemenes Géfin László könyvében nyumirrá nyomódik össze ezen kategória, és ezzel rögtön a nyugati magyar irodalom egyik legfontosabb alakzata, az irónia jut érvényre. A nomádság és vándorság megkülönböztetéséről, Béládi Miklós Vándorének nyugati magyar irodalmi antológia címére utalva, egyszersmind a „hazaiak” szemszögéből látott nyumir-létről ez olvasható: „Bár Kommentátor teljes egyetértésben pozitívan értékelte a már fentebbiekben is mindig különös tisztelettel és megbecsüléssel említett Béládi Miklós a nyugati magyar irodalom »hazatérése« terén betöltött munkásságát, az általa szerkesztett első Budapesten megjelent nyumir-antológia egészéről s különösen címéről – Vándorének –  mélységesen elítélő véleménye volt. »A vándorbottal  a kezében kóborló szegény költőlegény emblémája,« mondta még a nyolcvanas évek elején, »a jó ’hazaiak’ szemében önelégültséggel elegy szánakozást válthat ki, önnön maradásuk igazának tanúbizonyságával nyakon öntve. Mert nekik ezek vagyunk: darumadár fenn az égen, Bodri kutyával szedett sátorfa alatt könnyes-taknyos vágyadozás a kis lokál a Nagy Duma-sujtásos mentében után iminnét Nosztalgia földjéről, hogy aztán annál jobban essék a továbbszendergés a megszűnt honi poézis álomszuszékjában.«” Kemenes Géfin László: Versek Jolantához. Magyar Műhely, Budapest, 2002, 202.

[22]            A tiltást a tiltó oldalról vizsgáltam korábbi írásaimban, de ez bizonyos értelemben ugyanolyan hatékony, motiváló tényezőként működött a nyugati alkotók, a tiltottak esetében, beépült alkotásaikba, illetve „csak azért is”-funkcióvá alakult át. Vö. Dánél Mónika: A közöttiség alakzatai. Magyar neoavantgárd szövegek poétikájáról. Magyar Műhely, 121. szám, 2002/2, 27–55. Kötetben Bengi László–Sz. Molnár Szilvia (szerk.): Kánon és olvasás. Kultúra és közvetítés. I–II kötet, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2002, II. kötet, 73–117.

[23]            E mechanizmus hatékonysága például a lengyel irodalommal való összevetés esetében látszik igazán, ott ugyanis elképzelhetetlen a nemzeti irodalom a XX. századi emigráns szerzők nélkül, Witold Gombrowicz, Czesław Milosz, Sławomir Mrożek nélkül, vagy akár korábban a romantika Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Cyprian Kamil Norwid nélkül. A magyar irodalom vonatkozásában az 1956-os emigráció megítélésében mindvégig fölöttes (irodalmat felülíró) szempont maradt a politikai.

[24]            A „figyelmes” írótársak közül – vállalva a részlegesség kockázatát – Kukorelly Endrét és Esterházy Pétert emelem ki. Kukorelly irodalomtörténeti összefüggéseket tárgyazó, a nyugati magyar szerzőket figyelem középpontjába állító írásával (vö. Kukorelly Endre: 666 999 000: némi szívdobogás, kissé zajos, rendben, tehát: valamit a magyar irodalomról: monológ. 2000, 2000/4. 52–72) és számos rendezvényen élőszóban hangsúlyozta a nyugaton született magyar nyelvű alkotások és integrációjuk fontosságát. Esterházy Péter „a magyar irodalom már-már legendásnak mondható figyelmetlensége” (jobb szó híján) ellenébe ír és jellemez szerzőket, poétikai irányultságokat: „A magyar irodalom szerencsésnek mondhatja magát, mert a történelmi balszerencsék folytán a világ több helyén honos. Vitéz György Kanadából olyat is tud, amit innét nem tudna, és roppant unintelligensek volnánk, ha ezt nem használnánk ki, ezt a mást, a mást, mely ugyanaz. Hogy most csak azokat említsem, akiket az elmúlt két hétben láttam, Tolnai Ottót, ahogy a tatai JAK-táborban megpróbálta szétfecsegni a bácskai rémületet, manó Láng Zsoltot, Kovács András Ferencet, KAF-ot, aki mintha mindent tudna, marosvásárhelyi mindenes, vagy Végel Lászlót, aki innét Újvidékre pillant, onnét meg ide, Balla Zsófit, nyelvből nyelvbe (ja ez így nem jó, nyelvileg).              Mindehhez az kell, hogy ismerjük egymást. A magyar irodalom önfeltárásban nem erős; pedig most, az olvasói figyelem természetes csökkenésével, erre még nagyobb szükség volna. Már nincsenek politikai korlátok, melyek elzárnák előlünk például a nyugati magyarokat, igaz, nincsenek sokan, de akik vannak, azok vannak. Vitéz Györgyöt már említettem (finom, okos, bátor költő, bátor magával és a nyelvvel szemben, szemközt), most végül egyetlen könyvet emelek ki, mert hirtelen annyira bántónak érzem, hogy nem figyelt föl rá az ún. szakmai közvélemény, belehullott ebbe az új kultúrűrbe, pedig éppenséggel nagyon is provokatív mű. Kemenes Géfin László Fehérlófia című regényéről van szó, 1991-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál. Olyan könyv, amelyben egyszerre van jelen Balassi Bálint és Joyce szelleme, az Ómagyar Mária-siralomé vagy Ezra Pound Cantókjáé, a Corvin-köz és a combok rózsa-köze, lelkigyakorlat 55-ben Balatonlellén és favágás Észak-Quebecben. Múltkoriban e helyt azt játszottam, ki miben volna a legjobb, s hogy ölben Juhász Ferenc világirodalom. Akkor megfeledkeztem Kemenes Géfinről. Megpróbálkozik a lehetetlennel: magyarul a testről, őszintén, egyenest, brutálisan. Esterházy Péter: Könyvek között – Bibó, Vitéz, Kemenes Géfin. In Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Budapest, Magvető, 1994, 70.              Más helyütt Mészöly Miklósról írva reflektál(tat) az állandó kitérők, elkanyarodások természet(esség)ére és korlátaira: „Nem, előbb még másról. Két másról. Az egyik a magyar irodalom már-már legendásnak mondható figyelmetlensége – a múltkor ejtettem erről pár szót az ún. nyugati magyar irodalom kapcsán (beh leírtam volna akkor Karátson Endre nevét, de a mondat, az akkori, ritmusa nem engedte; most meg Ferdinandy György neve maradt ki; meg a Bakuczé; akkor most ennek a mondatnak ez a ritmusa, csak kimaradt a Vitéz György).” Esterházy Péter: Mészöly Miklós tündöklése. Élet és Irodalom, 1999. 8. sz.

[25]            Vö. Szilágyi Ákos: Sturm und Drang a legújabb magyar irodalomban. Lettre, 2005/tavasz, 1–4. Állításai abból a szempontból is figyelemreméltóak, hogy egy másik kultúra számára hangzanak el a saját, a magyar irodalomról. És ahogyan láttatja az épp nem a nagy történetekben átfogható (nemzeti) irodalom egységességében érdekelt, hanem e fogódzókat nélkülöző, individuális irodalmakról beszél.

[26]            Szilágyi, i. m. 1.

[27]            Vö. „A nemzeti irodalmaknak mint egységes keretnek az értelmezése irányzatokként, nemzedékenként, korszakonként, kánononként korábban is eltérő volt, de maga a keret –  a nemzet – minden alkotó és áramlat számára éppoly evidens és vitathatatlan volt, ahogyan mondjuk a középkor hajnalán Isten léte, akárhányféleképpen értelmezték is, akárhány eretnekség és egyház lépett is föl a keresztény dogma értelmezési keretének kizárólagos igényével.” Szilágyi, i. m. 2.

[28]            I. m. 3.

[29]            Ezért is lényeges, hogy egy másik kultúra számára hangzanak el eme kijelentések, mert a kulturális közvetítésben érdekelt nyelvhasználat gyakran él az ún. nemzeti specifikumok közvetítésének illúziójával, ami legtöbbször éppen a nemzeti kiüresítését eredményezi, illetve egyetlen specifikumban való rögzülését.

[30]            Lásd ennek kiáltványszerű megfogalmazását Kemenes Géfin László Nyugati magyar költők antológiája elé írt szerkesztői előszavában, ahol a szerző erőteljesen ironizálja a korabeli recepciót, és a nem irodalmi szempontok szerinti megítélését szövegeiknek. „[A] legutóbbi időkig a hazai illetékes fórumok a nyugati magyar irodalomról nem vettek tudomást. Az elmúlt pár évben történt némi javulás e téren, (…) de lényeges változás nem történt. Sőt: akik szóltak rólunk, többnyire értetlenségről, tudatlanságról vagy éppen rosszindulatról tettek tanúságot. Gyorsan betájolták, miféle terepen mozog (helyesebben: szédeleg-tántorog) ez a hazátlan, idegenbeszakadt irodalom; kisült, hogy bizony nem másutt, mint a »nosztalgia földjén«. Hazavágyódó, visszavágyódó, csalódott, útját tévesztett társaság irományai a miénk, melynek minden sora csöpög a honvágytól, kiábrándultságtól. S ez még jobbik eset, mert nemegyszer az is elhangzott, hogy ellenséges, elidegenült, a hazai valóságon »kívülrekedt«, elavult nyugati izmusokat majmoló,  gyökértelen, felelőtlenül szabadszájú gyülevész had vagyunk,  s mint ilyen, írásaink zavarók, sőt ártalmasak.” Kemenes Géfin Lászó: A szerkesztő előszava. In uő: (szerk.): Nyugati magyar költők antológiája 1980. Bern, 8.

[31]            Az avantgárd fogalom történetét vizsgálva Matei Călinescu kiemeli Baudelaire egy naplóbejegyzését, amelyben Baudelaire az avantgárdban rejlő ambiguitást fogalmazza meg elsőként. Baudelaire a militarizmusra, illetve a tömeg/nyáj konformizmusára redukált avantgárd nonkonformizmus ellentmondásosságát érzékeli. És a nonkonformizmus szükségszerű konformizálódásának tényét állapítja meg. Vö. Matei Călinescu: Cinci feţe ale modernităţii. Modernism, avantgardă, decadenţă, kitsch, postmodernism. Polirom, 2005, 114.  Peter Bürger a Theorie der Avantgarde című művében pedig a neoavantgárdot tárgyalja úgy, mint ami a klasszikus avantgárd intézményeket támadó radikalitását intézményesíti, vagyis művészeti hagyománnyá, történeti avantgárddá változtatja. „Új” és „tartós” avantgárd ellenfeszülésének értelmezéséhez lásd még Kulcsár-Szabó Zoltán Az idegenség poétikája?(Az avantgard költészet önreprezentációs alakzatainak kérdéséhez) című tanulmányát. In uő: Metapoétika. Önreprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben. Kalligram, 2007, 221–264.

[32]            Esterházy Péter értelmezi hozadékként ezen szerzők „örök kétlakiságából” fakadó másfajta tekintet, viszony, poétika által keletkező másképp jelenlétüket a magyar kultúrában. Vö. „BL [Baránszky László] elment, kint volt, van, visszajött, itt van, volt. Sokan vannak ebben a most már örök kétlakiságban, s ha a magyar irodalom a szokásos figyelmetlenséggel fogadja is (be) – önmagát, lassan azért látszik a hozadék, látszik a változás és gazdagodás, mely az ún. nyugati magyar irodalom hozadéka; a hozadék, amely ő maga, ki már nincs.          S nemcsak önmagukat hozzák, hanem a nézésüket is, a viszonyaikat is. Mondjuk Kemenes Géfin hozza a régi nyelvhez való viszonyát, Kibédi Varga Áron valami angolosan franciás elméleti nagyvonalúságot, Kabdebó Tamás egy új Dunát, Czigány Lóránt – de abbahagyom, névsort nem jó mondani, névsor az, amelyből valaki (odavaló) kimarad. BL is hozza a cuccát, egy kora keresztény művészettörténeti utalás, melyről valamiért Határ Győző jut az eszünkbe, egy sortördelés, amelyről a Magyar Műhely – és ez mindőjükről mond valamit, innét nézve valami újat. Satöbbi, természetesen.                Ez például a rendszerváltozás tiszta haszna.

                Szóval amikor valaki visszajön, pontosabban ideér, és persze nem is ő, hanem a könyve, akkor hozza ezt az új tekintetet is, azt a mást, amit, igaz, ő képvisel, de ami azáltal is más, hogy nem itt élt. Műfajánál fogva (kritika és siposgyula) erre Sipos Gyula a nagy példa, az ő végre összejött kötete (említsük akkor itt irodalombaráti hálával Wilheim András nevét, aki ezt „összejötte”), amely egyszerre siposi és párizsi (és persze mégis magyar), úgy láthatunk rá szerzőkre, ahogy innét nem tudunk vagy talán nem is lehet.

                Bocsánat a lelki higiéniás kitérőért, apropó magyar: azt hittem, ez nem lesz többet, de világos, mindig lesz: már megint oktatgatnak magyarságból meg hagyománytiszteletből.” Esterházy Péter: Opus magnum (Baránszky László: Kosztolányi húga. Pécs, 1998, Jelenkor). Élet és Irodalom, 1999. 4. sz.

[33]            És ebben a folyamatban az őszinte szerzői megnyilatkozások is segíthetnek. Vö. „De még soha senkinek nem mondtam el (az érintettnek is csak a minap), hogy milyen sokat köszönhetek én Vitéz György Missa Agnostica kötetének. Úgy érzem, hogy A szív segédigéit nem tudtam volna megírni az ő könyvének a segítsége nélkül.” Esterházy Péter: Könyvek között – Bibó, Vitéz, Kemenes Géfin. In: Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Magvető, Budapest, 1994, 70.

[34]            Kemenes Géfin László: Nyugati magyar költők antológiája. 7–8.

[35]            Lásd a tízedik lábjegyzetben beidézett részben a szerzői életrajz, illetve annak tételezett honvágya felőli értelmezés ironikus kifordítását, amelynek alapját Páskándi Géza Nosztalgia földje (1977) című írása képezte.

[36]            Arkánum 1. szám, 3.

[37]            Uo.

[38]            Vö. „Minden vágyunkkal kívánjuk, hogy amint a plakát egy nagyszerű kiegészítője a modern városnak, úgy töltse meg szobánkat egy kívülünk való s minden ipari tárgyat legyűrő élettel a kép, s amint a plakátok előzködnek egymás között a tarka hirdetőoszlopokon, makacs, világdöntő kedvükkel, úgy előzködjenek a képek a mostani dohos és álmosító kiállításokon!”  Kassák Lajos: A plakát és az új festészet. In uő: Válogatott művei I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 836. (Eredetileg: MA, 1916.)

[39]            Vö. „Az élet elviselhetésében csak narkotizálni lehet az embert – ez a narkotikum: az akció s így nekünk, a társadalom legszívében gyökerező költőknek első hivatásuk ezt az akciót minél élesebb ütemben, minél céltudatosabb pont felé mozgatni!” Kassák Lajos: Szintetikus irodalom. In uő: Válogatott művei I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 586. (Eredetileg: MA, 1916.)

[40]            András Sándor: Az avantgarde-ról. Arkánum 1981, 1. szám, 14.

[41]            Dokumentum. Arkánum, 1983, 3. szám,  3.

[42]            Huszár Éva: Foglalkozása: háztartásbeli. Arkánum, 1981, 2. szám, 66.

[43]            Uo.

[44]            Huszár Éva: A különc. Arkánum, 1981, 2. szám, 63.

[45]            Uo.