Dragomán György: Máglya -kritika

A jelen múltja

Dragomán György Máglya című regénye a Ceauşescu-diktatúra bukása után játszódik, s a regényben egy tizenhárom éves kislány, Emma szemszögén keresztül látjuk ennek az eseménynek a következményeit, egy diktatúra által megnyomorított fiatal élet lehetőségeit a múlttal való állandó szembenézésre és azzal való együttélésre.

A regényben önreflexív módon kiemelt szerepet kap a rögzítés: „Nagymama azt mondja, megértettem a lényeget, vagy mindig is tudtam. A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból. A regény figyelmeztet is; ha nincs rögzítés, az halállal jár, valamint arra is, hogy a hallgatás után nehezebb a beszéd – ezek a kijelentések főleg a Nagymamától, vagyis inkább a múlt történéseinek átélőjétől származnak. Ezek az erős, tényszerű kijelentések fontosak, ám nem ritkán didaktikussá, megmondóvá válnak a regényben.

Az olyan műveken, amelyek valamilyen traumát akarnak feldolgozni vagy legalábbis kísérletet tesznek erre, megfigyelhető, hogy hasonló „kelléktárral” dolgoznak. Ez magában rejti a klisébe való átfordulás veszélyét, ugyanakkor megteremtik ennek a regényvilágnak az otthonosságát is. A Máglya című regényben ilyen a fénykép mint a múlt egy darabjának jelenléte, a nagymamával kötött „vérszerződés”, az új közösségbe való beilleszkedés velejárója, barátok és ellenségek szerzése stb. Ezeknek az eszközöknek a megléte, előtérbe kerülése erősen képszerűen hat, intenzív, éles megvilágításba kerül, ezért olvasás közben néha úgy érezhetjük, mintha filmet néznénk.

A regény nyelvéről a jólneveltség szó jut először eszembe. Talán túlságosan is az: tiszta, áttetsző, részletező ez a nyelv. S pont ennek, a „biztonsági zónában” maradásnak vannak veszélyei: nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy az író milyen határokat húzott maga köré, amelyeket nem kíván átlépni. Az alkotó természetesen mindig kijelöli magának feladatát, azonban törekszik arra, hogy ez titokban maradjon, ne derüljön ki, ne legyen feltűnő.

A regény nyelve szeretne egy ritmusra szert tenni, amely nagyrészt működik is, ám valamikor éppen ez az egyszerű ritmusra törekvés torkollik bonyolultságba; sokszor tagmondat-halmokba botlunk, főnévi igenevek sorakoznak egymás mellett, s ezért mesterkéltté válik a nyelv. A Nagymama vallomásai, gyónásai nem válnak a regényszöveg szerves részévé, inkább megakasztják a szöveget, Emma tudatfolyamát. Nyilvánvalóan Emma története a főszál, amelyben a Nagymama múltja is képviselve van, de néha túl akarja szárnyalni ezt a jelent, bele akar csimpaszkodni abba. Érezhető, hogy a Nagymama dőltbetűvel jelölt megnyilatkozásai nélkül sokkal természetesebbé vált volna a regény nyelve.

dragoman-maglya

A már említett emlékezet más szinten is fontossá válik, a regényszöveg más művekről is „megemlékezik”, más műveket is megidéz, s ennek feltárásának fontosságára maga a szöveg is figyelmeztet: „a saját történet a másikon keresztül érthető meg. A műről először a Harry Potter szövegvilága juthat eszünkbe: mindkét szövegben egy gyermek a főszereplő, aki elvesztette szüleit egy gonosz erő miatt, mindkét szövegben egy új közösségbe kell beilleszkednie a fiataloknak. Mindegyik műben kiemelkedő eszközzé válik a mágia, a varázslás is – s amellett, hogy saját múltjukkal is szembe kell nézniük a gyerekeknek, saját tehetségüket is ki kell bontakoztatniuk. Shakespeare A vihar című műve is kapcsolatba hozható a regénnyel. Ebben a műben is egy „vihar” után vagyunk, itt Prospero szerepét a Nagymama kapja, s még egy Kalibánnal is találkozunk (Nagymama megszólal, azt mondja, húzzam csak, ne féljek. Ez csak egy agyagember, úgy hívják, Földcsontja. A szolgánk lesz, a fáskamránkban fog lakni, azért hívtuk, hogy vigyázzon ránk.) Az „elbeszélés nehézségeire” szinte Ottlik mondatai figyelmeztetnek: „Nagymama nehezen áll fel az ágyról, a komód szélébe kapaszkodik. Rám néz, azt mondja, lehet, hogy így volt, és lehet, hogy nem, de akárhogy is próbálja eldönteni, nem tudja megmondani, melyik az igazság.” A futás igen hangsúlyos motívuma Mészöly Miklós Az atléta halála c. művét idézi fel, ahol a futás a lét szimbólumává válik: „Pali bácsi azt kiáltja, egy kicsit gyorsabban, gyorsítok, aztán azt kiabálja, lassabban, akkor lassítok, aztán megint azt, hogy gyorsabban.” A regény megemlékezik Borbély Szilárd regényéről is: „A prímszámokra akarsz gondolni, eszedbe jut, ahogy Miklós a számok hideg és megcáfolhatatlan igazságáról magyaráz.” Ezeken a szövegemlékezéseken keresztül éppen az emlékezés aktusának közösségi (itt jelen esetben egy megidézett irodalmi szövegvilágon keresztüli) jellegét emeli ki, s válik a regény egyik legfontosabb erényévé. Tehát amellett, hogy érezhetően egy saját nyelvi bázis kiépítésére törekszik, teret ad más „nyelveknek” is.

Mindvégig érezzük, hogy a szerző egy nagyobb kompozíció létrehozását jelölte ki feladatául: ez nagyrészt meg is valósult. Emma életének eseményeit követjük nyomon. Mégis felmerül az a kérdés, hogy a néha előforduló motiválatlanság, az egyes történések közötti hirtelen „vágások” (utalva a már említett filmszerűségre) szerkezeti hibák-e vagy direkt szerzői szándék művei, és annak érzékeltetése, hogy Emmával „csak úgy” megtörténnek a dolgok, mint ahogy maga az élet is csak „megtörténik” (pl. az idegen emberről, aki narancsot ad a gyerekeknek, nem derül ki semmi, ennek nem lesz következménye vagy a meztelen nős rajzóra következményeiről sem tudunk meg túl sokat).

A regény ideje a jelenre van beállítódva, minden a jelenben történik. Ez a beállítottság a Szent Ágoston-i időszemlélettel hozható összefüggésbe, aki azt mondja, hogy háromféle idő van: jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag, és ezek a mi érzékelésünkben vannak csak. Anélkül, hogy most az idő filozófiai problémáit helyeznénk előtérbe, Ágoston példája a regény időszemléletét igyekszik alátámasztani. Úgy érezhetjük, hogy Emma „feladata” a múlt életben tartása, a múlt jelenből való szemlélése, jelenvalóvá tétele. Ez főleg az elvesztett szülein keresztüli viszonyán mutatkozik meg, akik szinte szereplővé válnak, annak ellenére, hogy már nem élnek, a kislány állandóan arról beszél, ők mit tennének most a jelenben: „Apa arca jut eszembe, haragosan néz, lecsapja az asztalra a kiivott poharat. Azt mondom, nincs igazság, pont úgy, ahogy Apa mondta volna. Több módon az is nyilvánvalóvá válik, hogy az erőszaknak sincs kizárólagos múltja, hanem a jelen állandó része: az agresszivitás több esetben is megjelenik (rajzóra, Emma és a fényképész konfliktusa, a fiúk verekedése, a történelemóra, Emma saját magának való megsebzése, a regény zárlata stb.) Ám a múlt nézőpontja is előtérbe kerül, mégpedig annak megsemmisítése, máglyán való elégetése: „nincs többet, vége van, ollé-ollé, és a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok.” A máglya egy másik esemény, a varázslás eszközévé is válik abban a jelenetben, amikor ágakra írják kívánságaikat és abból készítenek máglyát. Ugyanezt a kettősséget a szón belül is érzékelhetjük: máglya – mágia hasonló hangzása révén.

A regény egyik legfontosabb kérdése, hogy az ember mit tud kezdeni a hirtelen „rászakadt” szabadsággal, egyáltalán készen áll-e rá. Ez a rajzórás jelenetben nyilvánul meg a legjobban, amikor a rajztanár nem ad feladatot a gyerekeknek, annak ellenére, hogy ők várják, s csupán ketten élnek a „szabadsággal” és rajzolnak maguktól a fehér lapra: „A rajztanár azt mondja, ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, akik szeretnek rajzolni, olyanok, akik maguktól is tudnak dolgozni, nem csak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik (…) Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal. Ezt mutatja az áruházban átélt tapasztalat is, amikor Emmára hirtelen „rászakad” a csokoládéspult és nem tud mit kezdeni ezzel az élménnyel: „édesebb volt mindennél, amit valaha ettem, annyira, hogy fájt tőle a nyelvem (…) ezt az édességet érzem a torkomban, ugyanazt a kibírhatatlan édességet”. A szabadság kérdésköréről a Sorstalanság című regény zárása juthat eszünkbe: a Máglya című regény ott folytatódik, ahol a Sorstalanság véget ér. Ott a szabadsággal végződik a történet, itt pedig azzal kezdődik, ily módon Emma alakjában Köves Gyuri életének lehetséges folytatását is láthatjuk.

Dragomán György műve néhány hibája ellenére kétségtelenül jelentős mű, legfőbb erénye az, hogy szembemegy egy másik nyelvvel, a diktatúra „nyelvével” s igyekszik kiépíteni a sajátját, egy újat, a „még izzó parázsban”.

Dragomán György: Máglya. Magvető Kiadó, Budapest, 2014.

Tokos Bianka