Nemes Z. Márió – kritika

Forrás: Parnasszus 2015/2. (fiatal költészeti szám)

Kulter.hu: “Ilyen a fiatal költészet”

Hibrid paktum – Néhány sorban a Nemes Z.-költészetről

A sokfélét csinálni kell.
(Deleuze – Guattari)

Aztán lenyeled a spermát.
De nem azért, mert finom.
Hanem mert ebből
lehet még valami.
(nmz)

Tenyéssz magadnak művet – írja Nemes Z. Márió a Szerves hulladék kiáltványban. Rögtön érezhető, hogy ez esetben nem a műveljük kertjeinket türelmes candide-i modalitása szervezi az alkotói gondolkodásmódot. Nem is az ültetéstől végigkísért lassú nevelési folyamat, a kerttel kialakított intim viszony, vagy a gond. A tenyésztés máshol történik. Nem érdekli tulajdonképpen az Egy, rögtön a többesítésre tör. Kiindulópontja a kettő. Az alkotás így nem a kert és a kertész között húzódó viszony, hanem a tenyészetben leosztott külön-műveletek láncolata is. Elhamarkodott lenne rögtön az írásom elején hosszas elemzésbe folyni arról, milyen párhuzamokat vonhatunk a mű-művel és a tenyéssz-enyész’ szavakhoz társítható magatartások között. Főleg azért, mert efféle direkciót nem olvasok bele Nemes Z. Márió verseibe, és azért is, mert Nemes Z. látszólag elzárkózik a konkrét nyelvi játékosságból kibontott, automatizmusokba kövült verseléstől. Az viszont sejthető, hogy nem zárkózik el azoktól a teoretikus váltásoktól, amelyek a mű helyét nem a felső kanonikus működésekben, hanem valahol máshol, a kulturális beágyazottság peremvidékein jelölik ki. A különböző entitások vegyítése, az elegyítés Nemes Z. számára a művészi szabadság élménye. A tenyészetben a kísérletezés, a kontrollálhatatlan metamorfózisok, a pároztatás működtethető poézise ugyanúgy helyet kap, mint a tervezett társítás, szerkesztés és struktúrateremtés műveletei. Kialakul tehát egy sajátos terra, ami hívja azokat a definíciós mozgásokat, amelyek elkezdik körülírni, majd kialakítani a fogalmi teret. Ezt nevezi talán Nemes Z. hibrid zónának. A helyet, ahol a tér és szó először találkozik. A helyet, amelynek nincsenek szélei, nincs kiterjedése, hanem átfedésben van. De felmerül a kérdés, hogy a hibriditás fétise valóban a kontrollnélküliség esszenciájával bír-e ebben a költészetben? Nemcsak valamiféle érdekes alternatív paktum ez? Olvasásra nevelés?

letöltés

A Nemes Z.-kötetek olvasóra vágynak. Olyan olvasóra, aki elfogadja a feltételeket és képes ezeket olvasási kódokként használni. De miközben saját szabadságukat hirdető hibrid szövegek születnek, befogadásukat erős irányítás alatt tartja az alkotó. A lecsupaszított többszörösen áttételes szövegvilág törékeny és kiszámított kódokkal dolgozik, így az olvasó könnyen élhet azzal a gyanúval, hogy valaki vezeti. Az erős teoretikus háló, amely meghúzódik Nemes Z. Márió versei mögött, sokszor nyilvánvalóvá teszi a szövegépítkezést, s így egy idő után pro bono adja az aha-élményt. Lírája hátterében elsősorban egy nagyon erős bázisú magántudás, és nem egy kollektívnek nevezhető tudásanyag áll. Itt, ezen a kialakult szigeten, kérdés, hogy milyen paktumokat is kell kötnie az olvasónak Nemes Z. Márióval és szövegeivel, ahhoz, hogy kapcsolatba kerülhessen a versekkel. A fikciónak egy olyan formájáról van szó, ahol nem a lejeunei horizontból várjuk a hitelességet. Sokkal inkább az a kérdés, el akarjuk-e fogadni lehetségesnek azt a fajta lét- és művészetérzékelést, amit Nemes Z. zsigeri realizmusnak, bizarro irodalomnak, biohorrornak, hibrid zónának nevez. A paktum a továbbiakban kiiktatja a szépirodalom jó-rossz esztétikai dualizmusába belehajszolt értékítéleteket és felajánl egy másik olvasásmódot, amelynek elvileg még nincsenek meg az allegorikus kelepcéi. Én vagyok a szép. /Más nem vagyok, / más nem az. (Szép/Bauxit) Nemes Z. a rögzült (kultúra)olvasási képleteinket rendre kioltja, ezzel egyidőben azonban be is vezeti sajátját. Szövegei nem tesznek fel viszonyrendszerekben kialakuló eldöntendő kérdéseket. Az addig egymást kizáró bináris fogalompárok összecsúsznak, integritásuk az együttben és nem a különben értelmeződik.  Ironikus szövegmozaikokkal folyamatosan újraolvastatja kultúr-automatizmusainkat, elemekre szedi a rögzítettet, megforgatja, újraírja. Az Egészségpark című vers például (A hercegprímás elsírja magát) a betegséget szisztematikusan kizáró, a betegségtől elforduló szépségeszményű társadalmi berendezkedés ellen hangolt. A rózsahimlő megszemélyesítése (Rózsa és Himlő), valamint szétválasztása nyelvileg és fogalmilag is kicsúsztatja a jelenséget saját medréből. Feri és Juli egy hatalmas koca hátán merült a bányatóba, mintha egész életükben erre az egyesülésre vágytak volna, melyet Rózsa és Himlő szopránja kísért a lassan felbomló tájban.

A tenyésztés és hibriditás versgyakorlatai olyan poétikai nyomvonalakat alakítanak ki, melyek felerősítve a nyelv figuralitását, hamar konkretizálják saját szövegviszonyaikat. A hercegprímás elsírja magát című kötet szövegei az elejétől szuggerálják saját elfogadhatóságuk eldöntését. Onnantól fogva, hogy az olvasó döntött, elfogadta ezeket a bizarr szövegvilágokat, az olvasás alakzatai nem egyszeriek, hanem biztonsággal ismételtek lesznek. Nemes Z. logoszellenességével próbálja az olvasói bizonyosság ismétlődésen alapuló érzetét kizökkenteni. Logoszellenes és nem szóellenes. Fontos különbség, ugyanis költészete nem a szóról mond le, hanem a szavakba konzervált, s ezáltal szűkítő értelemtől fordul el. A logosznak és a kultúrtörténetnek próbál szembemenni, illetve annak az európai gondolkodásnak, ami a felvilágosodás óta egy rögzített történetiség felől tudja elgondolni létezését. A Hercegprímás elsírja magát pont azt a korszakot idézi meg, abban a korszakban kezdi el, természetileg, történetileg újraírni a világot, ahol tulajdonképpen a magyar nyelv, nemzet, és haza fogalmai erősen összekapcsolják a történetet, történelmet és identitást. (Persze nem kizárólagos ennek a korszaknak a jelenléte a kötetben, viszont központi színezetét tudatosan ez adja.)  A nyelv és haza együttgondolásának zárványalakzatait, az idegenség-tapasztalat megérzékítésével, valamint a hasonlóságokban formát kapó másság, vagy kísérteties szerepeltetésével robbantja szét. Ehhez szép lassan elkerülhetetlenül megteremtődnek a kötet paradox történeti díszletei is. Kisemmizett világai ugyanis egy időn és téren kívüli, vagy idők és terek keresztmetszetébe fúródó posztapokaliptikus létezésmódként látszódnak. Olyan idővákuumra húzódik a poszt- vagyis az utániság jelzője, amely csak többszörös fikciós áttételként, többszörös absztrakcióként tételeződhet valami rákövetkezéseként. A megelőzöttség és az utolérhetőség kérdése így egyaránt problémássá válik.

Egy nagyon erős antihegelianus magatartás bontakozik ki ezekből a versekből, amely a szellem és fogalom örökérvényű összekapcsolódását és ennek mindenféle narratív rögzítését kérdőjelezi meg. A szövegekben ott pulzál a múló pillanat megnevezhetetlenségben gyökerező izgalom, a világ hangulatként való észlelése, a múlt és jövő viszonylagossága. Nemes Z. Márió költészete, eltereli olvasóját a tudatfolytonosságon kívüli szökésvonalakra. Meg akarja mutatni, hogy vannak más, izgalmas ornamentikái a létnek. Elveszetten a klasszikus tömegsírban a rossz igazságot keresem, hogy mutánsaimmal együtt megtérhessünk keltető odúinkba, ahol egésznap szól a fekete rokokó. (Szerves hulladék kiáltvány) Az elbizonytalanított létezéssel a nyelvet is elbizonytalanítja. A beszédprodukció legtöbbször problémás. A szereplőknél, A molnár hamuszín kötényben áll / a gödör felett, és kelevény / rezeg a szájában nyelv helyett. (Malom/Bauxit) és a versbeszélőnél egyaránt. Nemcsak az ember és a nyelv közé vet éket, hanem a hang és a hozzákötődő személyiség figuratív-performatív hozzáférhetőségét is gátolja. „A hang gyorsabban öl mint a betű, hiszen a dobhártyát nem lehet olvasni, csak kitörölni” (A csontapa dalai/ A hercegprímás elsírja magát) // „Jussunk élet és fulladás közt a nyelv himlőhelye.” (A tritón haragja/A hercegprímás elsírja magát) Valóságok és megnevezések csúsznak ki a kezdetben volt az ige episzteméje alól. Megszűnnek a megnevezés-megismerés-használat horizontjában kialakuló célfogalmak. A nyelv nem szolgálja ki többet az embert, nem teszi biztossá számára a viszonyok nyelvi rögzítését. A viszony nem ismeri már a nyelvi megismerés távolságát, rögzíthetőségét. Az elegyítés poézise, a mutációk révén a kiszámíthatatlanság emlékezetellenességével lép fel a történetiséggel szemben. A referenciakényszer lekerül a nyelvről. Persze meglehet, hogy az így kiiktatott távolság bizonyos formában épp az olvasó műízlése és a szövegek közé helyeződik át.

A célfogalmak eliminálásával a nyelv képlékennyé válik, amorf kapcsolódásai hamar metaforizálódnak A hercegprímás elsírja magát szövegeiben. A talajból láp lesz, miközben őrzi föld minőségét is, a kőből láva, József Attilából meg főzelékszín. „Nincsenek lépések, mert minden inkább kígyózó anyag és cuppogás akár a főzelékben.” (Arborétum/A hercegprímás elsírja magát) A szökő nyelv, a megnevezés hezitációja képet hív a beszéd elé/mellé. A képiség diffúz, szóelegyítő, újraértelmező ereje kiszolgálja ennek a lírának az elvárásait. Vagyis a látvány többszöri bemenetet biztosít a megnevezéseknek, nem terheli meg a nyelvet. Fordított esetben, a fogalom már rögzített képi ereje épphogy lezárja a megismerés nyelvkereső irányait. Az elgondolhatóság határáig frusztrált nyelv, a fantázia és az alteritás képi sávjaiba szalad. Nemes Z. elméleti írásában (A preparáció jegyében) a képet olyan antropológiai vetületnek tartja, amely mintegy átszűrve magán a létet egy dehumanizált stádiumot rögzít esztétikai produkcióvá. Sőt még ennél is tovább megy és hozzákapcsolja, ahhoz a poszthumán közérzethez és létesüléshez, amely verseiben dominál. A folyamatos másság és metamorfózis idegenséglehetőségeivel magát a létezést irritálja. Ez az irritáció hozza mozgásba azt az alternatív paktumot is, aminek elfogadása nélkül az olvasó nagy valószínűséggel fennakad Nemes Z. Márió bizarr hálóin. A költői irányultság nagyon is tiszta: „amit felneveltünk és kitanítottunk, az épp most döglik jól” // „elég volt az arisztokrata költészetből” S mert én nem undorodom a szájhagyománytól még gondolkodom lepaktáljak-e Nemes Z. Márióval.

Pintér Viktória