Íróportrék: Bereményi Géza

Page1

Spirálfüzetem – egy moderátor feljegyzései

szerző: Józsa Márta

Az író-olvasó találkozó előtt szóltak a tanárok, hogy a találkozó napján ünneplőben kell jönni az iskolába, ami értelemszerűen a sötétkék rakott szoknyát, fehér blúzt és a pionírnyakkendőt jelentette, annak összes tartozékával együtt. Beültünk a díszterembe, akkor jött az író vagy a költő bácsi (a költő bácsi talán jobb volt, rövidebbek voltak a szövegei), felolvasott, majd megkérdezte, hogy kinek van kérdése. Akkor jelentkeztek mindazok, akiknek a tanító néni javasolt egy-egy kérdést, nekem például mindig jelentkeznem kellett, mert jó tanuló voltam, és szépen sorban feltettük őket. Nagyjából ezeket kérdeztük minden író és költő bácsitól (nénire csak egyre emlékszem): mit alkotott mostanában?; miért fontos, hogy a gyerekek olvassanak? hogyan mintázta meg a főhős alakját?; mi műveinek az eszmei mondanivalója?;  min dolgozik most? Író-olvasó találkozókon szocializálódtam gyerekként is, mint generációm nagy része. Ettől nemigen különböztek a felnőtt író-olvasó, később közönségtalálkozónak nevezett rendezvények sem. Mindennek oka olvasatomban az volt, hogy a közép-kelet- európai kultúrákban az író mandarin-szerepe nagy gonddal őrzött toposz volt, meglehet, mindmáig az. Tudjuk: az író ír, lehetőleg egy puritán, apró szobában, kirojtosodott pulóverben, nem árt, ha éhezik és fázik, az ihlet végett. Tulajdonképpen az író antiszociális, kivételt képeztek a dekadens világok letűnt írói, akik kávéházakban éjszakáztak. A költők lehettek ugyan kicsit mondénok, szerelmi drámák beleférhettek a képbe, de csak pletykaszinten, ez semmiképpen sem képezhette a kanonikus közbeszéd tárgyát. Emlékiratokban később felbukkanhattak arra vonatkozó legendák, miszerint az író is ember, mindenféle történt vele, mindenfélét elkövetett, voltak emberi gyengeségeik. Ezek az emlékiratok többnyire sikerkönyvekké váltak, ami arra enged következtetni, hogy az értő közönségnek még az a rétege is kíváncsi az íróra, mint megszólítható, megismerhető emberre, aki fejét csóválja azt olvasván, hogy mondjuk Nemes Nagy Ágnes képes volt versbe foglalni önnön körmének lakkozását.

A könyvkiadás ’80-as évek végén, ’90-es évek elején kipottyant a piacra. A kezdeti konjunktúra után – szinte mindent vittek akkoriban az olvasók, azt remélve, hogy remekművek hada maradt évtizedeken keresztül íróasztalfiókban (amúgy nemigen) – a kiadóknak is meg kellett ismerkedniük a marketing fogalmával. Kiderült: többnyire azok a könyvek válnak jól eladhatóvá, amelyeknek szerzője jól kommunikál, szívesen szóba áll az olvasóval, nem derogál leülni velük akár egy sörre. Lassan, de azért kialakult a közönségtalálkozóknak egy rendszere, ritmusa, és közben felértékelődött a kérdező-partnerség műfaja is. Annál is inkább, hogy sok szerző is szívesen és jól beszélget egy másik szerzővel, eleve kipottyantva az eszmei mondanivalóra vonatkozó bugyuta álkérdések sorát.  Az irodalmi estek műsorrá váltak, a műsorok vezetői pedig egyre inkább érzik, hogy versenyhelyzet van, sem a közönséggel, sem a szerzővel nem lehet azt megtenni, hogy ne érezze jól magát egy-egy irodalmi esten.

Az irodalmi est úgy kezdődik, hogy a moderátor fogja az író könyvét, és elolvassa, kijegyzeteli. Ez történhet sokféleképpen, van, aki a könyvbe firkál, van, aki post iteket ragaszt bele megjegyzésekkel, van, aki cetlikre jegyzetel (magam is ezt tettem korábban, minden Bodor Ádám-kötetem tele van például fecnikkel), újabban pedig spirál füzetekbe jegyzetelek az estek előtt, azóta könnyebb dolgom van. Ezekben a füzetekben minden van amúgy, el is szoktam tenni őket, szinte naplónak lehet őket használni. Most, hogy lapozgatom, látom is, hogy a Kárpátalján forgatott filmemet vágtam, miközben Bereményi Gézát olvastam egy veszprémi irodalmi est moderálására készülvén. Utána pedig Horányi Özsébbel beszélgettem Veiszer Alinda új műsoráról, csak hogy érzékeltessem: az irodalmi estekre való felkészülés egy adott életritmus fontos eseménye a moderátor számára is, fontos, hogy mi érdekli, milyen passzban van. Alapvetően a könyvek a felkészülés forrásai, ami azért is jó, mert egy-egy felkérés után az ember olyan könyveket is a kezébe vesz, amelyek éppen nem szerepeltek az éjjeliszekrényén vagy a bakancslistáján – mondjuk, a sok éve olvasott Legendárium, az előtte csak részleteiben ismert Vadnai Bébi, illetve a még mindig részleteiben ismert – mert el nem készült – önéletírás. Ráadásul olyan szerzőről van szó, aki filmesként is ismert, sőt ismertebb. Több interjúban szerepelt filmesként, mint íróként, költőként. El is mondta, hogy számára azért vonzóbb a film, mert nagyobb ismertséget hoz.  Nos, számomra nem az ismertség okán vonzó egy filmes-író, hanem amiatt, hogy a szövegeiben felbukkanó, filmes szemmel készült leírásokba kapaszkodva lehet a beszélgetést göngyölíteni. És játszani – mondjuk azzal, hogy szinte kötelező megkérdezni: ki az a színésznő, akivel szívesen eljátszatná Vadnai Bébi szerepét. Persze a korrajzok, a szerző kedvenc történelmi időszakai (esetünkben például a 30-as évek), és a számomra tetsző idézetek kimásolása a spirál füzetbe mind-mind hasznos adalék – de nem kötelezően felteendő kérdés. Nekem fontos, hogy ne hasonlítson a beszélgetés a szerző korábbi interjúira (általában éppen ezért elolvasom a vele készült interjúkat), de egy-egy kérdést lopni ér, különösen, ha úgy érzem: ezt én továbbgondoltam, kérdeztem volna. De nem ér feltenni olyan kérdést, amire kívülről tudjuk a választ, teszem azt, Bereményi és Cseh Tamás kapcsolatára. Nos, ezek szerepelnek a spirálfüzetemben, amely nem forgatókönyv, hanem mankó, amibe bármikor bele tudok pillantani. A cél pedig – túl azon az említetten, hogy mind a közönség, mind a szerző, mind pedig, nem is utolsó sorban, én jól érezzem magam – az: tudjunk meg valamennyien olyasmit egy-egy esten, amit eddig nem tudtunk. És ez még a szerzőre is érvényes.

„Mindegy, hol élünk, a történetünk belül zajlik”

szerző: Schreiber Márta
Íróportrék, Veszprém, Pannon Egyetem,
Irodalom-és Kultúratudományi Intézet,
2015. október 14.

Az Íróportrék sorozat októberi vendége Bereményi Géza volt. Fordulatos életéről Józsa Márta televíziós szerkesztő, az Ex Sympsion folyóirat szerkesztője kérdezte.

Olvasom az invitáló szöveget: „Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező. Szövegein, filmjein generációk nevelkedtek”. Még el sem kezdődött a találkozó, és máris van ok a töprengésre: mit hív elő belőlem ez a két mondat? És máris van ok a magamba nézésre is: bizony-bizony az első, ami történt, hogy megszólaltak bennem Cseh Tamás hangján a dalok, aztán felidéződött néhány filmkocka, és csak ezek után kezdtem végiggondolni, hogy íróként, vagy a zenétől elválasztva, költőként mennyire ismerem – egyáltalán ismerem-e – Bereményi Gézát. És a kíváncsiság: vajon mennyire igaz, hogy „generációk nevelkedtek” a művein? Vajon az én korosztályomon kívül ott lesznek-e a fiatalok az esten? (Ott voltak, zsúfolásig telt a helyiség)
Ezek után nem meglepő, hogy azt vártam, a beszélgetés egyik apropóját, talán a nagyobbik részét is a Cseh Tamással közös életmű fogja adni. És milyen jó, hogy nem így történt… Egy rendkívül színes egyéniséggel találkoztunk, aki közvetlenségével, élőszóban is szinte nyomdakész fogalmazásával, mesélőkedvével végig lekötötte a hallgatóságát. A beszélgetés, melynek gerincét a Vadnai Bébi című regényhez szorosan vagy kevésbé szorosan kapcsolódó kérdések adták, érdekes egyvelege volt a személyes élettörténetnek és a töprengésnek.
Aki egy kicsit is ismeri Bereményi Géza életét és olvasta a 2013-ban megjelent Vadnai Bébit, óhatatlanul elkezdi keresni az önéletrajzi és a valós elemeket a történetben. És valóban, Bereményi megerősítette: soha nem kitalálja az eseményeket, hanem a megtörtént dolgokat, a valóságot írja meg, hiszen az mindig érdekesebb, mint a fikció. A korokat, korszakokat évtizedek szerint különbözteti meg: minden évtized más és más, melyekben az emberek a szeme láttára változnak meg. Minden évtizednek megvan a maga színe, hangulata, világnézete. Ennek a folyamatos változásnak a következtében a szerelem is más, vagy legalábbis máshogy élik meg az emberek a különböző korokban, máshogy békében és máshogy a háborúban. Stendhalt idézve: a kormányformák befolyásolják a szerelmet, és így közvetve azt is, hogy milyenek lesznek a gyerekek.
Bereményi a könyv születéséről elmondta, hogy negyven évig hordozta magában a témát. A hölgy, akiről a címszereplőt formázta, egy barátjának az édesanyja, egy több órás vallomásban mesélte el ennek a fantasztikus „gyűlölet-szerelem”-nek a történetét, mely a korábbi Stendhal gondolatra rímelve, nem is történhetett volna meg más korban (a regény egyik idősíkja és helyszíne a 2. világháború végének Budapestje), és nem is születhetett volna belőle másmilyen ember, mint az identitását kereső Doxa. És ezen a ponton megkerülhetetlen a közönség soraiból érkező kérdés: ki a Vadnai Bébi főszereplője és hol van a könyvben Bereményi? Az író szerint a címszereplő azonos a főszereplővel, és kétségtelen, hogy érzékletes megformáltsága erősíti ezt a nézőpontot. Magam azonban hajlok afelé, hogy a Bereményi által mellékszereplőnek titulált Dobrovitsot, akiben a fiatal írót fedezhetjük fel, legalább annyira fontos szereplőnek tekintsem, mint Vadnai Évát.
A beszélgetést számtalan önéletrajzi mozzanat és történetmesélés színesítette, melyekben természetesen mindig ott volt egy-egy általánosabb érvényű megállapítás is. Hallhattunk a külföldön, Párizsban és az Egyesült Államokban töltött időszakról, és ennek az időszaknak a legfontosabb következtetéséről: „mindegy, hol élünk, a történetünk bennünk zajlik”. Érdekes volt a háborúkról elmondott rövid eszmefuttatás, mely szerint a háborúkban részt vevő embereknek mindig különböző az indíttatásuk, utána mindig külön jönnek rá, hogy miért is harcoltak, de együtt mégis tömegként viselkednek. Nem tudom, hogy igaza van-e / lesz-e abban, nagyon benne élünk még ahhoz, hogy tisztán lássunk, egyértelműen kijelenthessük, hogy a 21. század a vallásháborúk és a nagy kultúrkörök háborújának évszázada. Talán nem véletlen, hogy a rendezvény után távozóban több beszélgetésfoszlányban is ez a gondolat köszönt vissza.
Természetes, hogy a közönséget érdekelték a jövőbeli tervek is, így hallhattunk egy részletet a készülő önéletrajzból is. Nem tudom, a többi résztvevőre hogyan hatott a találkozó. Egy biztos: az én ágyam mellett ott halmozódnak a Bereményi-kötetek és újranézésre várnak a filmek.