Nemes Z. Márió – Kritikai beszélgetések

A Híd Kör és a Sziveri János Intézet közös kritikai beszélgetése Nemes Z. Márió költészetéről

kis_roka_csaba_trafo_2014_jan_1

Pintér Viktória: Egy rendhagyó bevezetővel készültem. A hercegprímás elsírja magát című kötet és Nemes Z. Márió-költészet margójára szánom a Szerves hulladék kiáltvány néhány részletét. Az a zóna, ahol az egymástól elütő dolgokból egyetlen egész lesz. A hibrid zóna. / Tenyéssz magadnak művet, neveld nagyra, hogy egész városokat kergessen őrületbe és fiatal lányokat zabáljon pikkelyes tinédzserbuliján.  / A szutyok zsigeri esztétikai minőség. / Ez egy kétnemű esztétika, illetve három. Mínusz egy, ha a seggmanóknak kedvezek, de szülhetek replikánst is, miután Hajas Tiborral közösültem. / nem kell a szépségflastrom, nem kell emberábrázolás, nem kell az ember. Véres márványt okádok. / Pornográf nemzet szeretnék lenni, libidómban idegen létformák utaznak ezer éve. Elveszetten a klasszikus tömegsírban a rossz igazságot keresem, hogy mutánsaimmal együtt megtérhessünk keltető odúinkba, ahol egész nap szól a fekete rokokó. De nem fogunk álmodni, hiszen nincsen a tudatunk alatt semmi, csak a medúzaszerű szépség alkonyán mocsárba ragadt kentaur, amint a lóra szállás nehézségeiről mesél.

Berényi Emőke: A Biotrash Manifesto egy avantgárd gesztus, és egyáltalán Nemes Z. Máriónak az egész költészete teljesen experimentális líra. Szerintem érdemes a hagyományos olvasói horizontoktól eltávolodva szemügyre venni. Amikor nézegettem a neten kritikákat a Hercegprímásról, megnéztem a hozzászólásokat is. Olyanok voltak például, hogy ha ez a kortárs költészet, akkor köszönöm szépen, én nem kérek belőle. Ezeket a verseket olvasva változik maga az olvasó, a befogadó is. Ha úgy tetszik, akkor egy külön fajt kell létrehoznunk Nemes Z. Márió-olvasó néven.

Patócs László: Én az interjúk felől közelítettem meg Nemes Z. Márió költészetét, személyiségét. Valamelyik interjú kiemeli azt, hogy az egyik kedvenc filmes szakembere H. R. Giger. Ő készítette az Alien-filmek teljes látványvilágát. Nagyon ismert képzőművészről és jeles díszlettervezőről van szó. Azért hoztam fel ezt, mert Nemes Z. Márió is egy ugyanolyan idegen költészetet tudott létrehozni a magyar lírahagyományban, mint amilyen idegen abban a filmtetralógiában maga az idegen faj.

Dancsó Andrea: Emőke említette, hogy nem mindenkinek tetszett ez a kötet. Úgy gondolom, hogy  Nemes Z. Márió önmagában egy ilyen megosztó személyiség. Ez az ő poétikájának egyik alapeleme. Te az avantgárdhoz kötötted, én inkább szubkultúrának gondolom, ami valakinek tetszik, valakinek nem.

PV: Szerintem nagyon érdekes abban, amit mondotok, hogy mi az, amire Nemes Z. Márió rá tud csatlakozni. Hazai avantgárd kultúrából ugyanis, ami továbbfejlődött, az inkább a vizuális-nyelv. És éppen ezért a Máriónak van egy nagyon erős értelmezői munkássága. Kicsit túlmetaforizálva, úgy határoztam meg magamnak, hogy Nemes Z. Márió saját magába ágyazza be Nemes Z. Máriót. Van tehát egy érdekes önmegtámogató mozgás. Patócs László utalt rá, hogy az interjúkból készült. Jelenleg szerintem az interjúk sokkal érdekesebbek, mint a kritikák. Nemes Z. egy nagyon aktív értelmezői mezőt működtet, hogy el tudja magát helyezni abba a térbe, amit irodalomnak nevezünk. Ugyanakkor Berényi Emőke utalt az előbb frappánsan a Nemes Z. Máriót olvasó fajra. Hisz maga az olvasás is egyfajta rákapcsolódásnak, élősködésnek tekinthető ebben a lírai univerzumban.

Éltető Erzsébet: Mondtad az előbb ezt a vizualitást. Én egyszer olvastam végig egyben az összes Nemes Z. Márió-művet. És ezt éreztem, hogy nagyon vizuálisak ezek a szövegek. Ahogyan ez a képiség megjelent a fejemben, el tudtam volna képzelni ezeket a műveket egy képzőművészeti alkotással párhuzamosan. Mindig volt egy ábrázolt kép, amit mellé tudtam helyezni.

PL: Ahogy ezt a vizualitást említetted, én ahhoz hozzátenném, hogy úgy is elképzelhetjük a Nemes Z.- költészetet, hogy ebből a vizuális avantgárd művészetből teremti meg a nyelvét, poétikáit, hagyományait. Én úgy hiszem, hogy itt talán nem szószoros képleírásokról lehetne beszélni.

ÉE: Nekem szürreális képek jelentek meg. Nem volt az, hogy a sorok mögé látok vagy értelmezek, hanem egy konkrét kép volt, amit láttam.

BE: Ilyen szempontból érdekes a borító is. Ez Kis Róka Csaba munkája. Kis Róka Csaba mellett Nemes Z. Márió nagyon sokat dolgozik együtt Szőllősi Gézával, Györffy Lászlóval és teljesen jól látható, hogy az ő képzőművészeti világuk rányomja a bélyegét a költészetére is. Másrészt ott a nagyon aktív kutatói tevékenysége is. Tudjuk, hogy nemrégiben doktorált, és most az ELTE-n óraadó tanár. Felmerül a kérdés, – pláne mikor A preparáció jegyében című kötetét olvasom, amit rá lehet olvasni a verseire is, – hogy mennyire lehet érdekes valakinek ez a fajta világ, főleg aki nem bölcsészvégzettségű, vagy nincs egyfajta bölcsészeti érdeklődése. Tehát, hogy mennyire érthető olyasvalaki számára, aki ilyen tekintetben outsider.

ÉE: Kiírtam magamnak egy verscímet a Bauxit kötetből: Az emberábrázolás nehézségei. Ez a verscím kifejezi az egész célját a Nemes Z. Márió-költészetnek. Tulajdonképpen, hogy mennyire nehéz ábrázolni valamit. De nemcsak az embert, mert ugye az ember is vagy darabokra van szétszedve, vagy éppen összemosódik. És ugyanígy a férfi-nő, ember-állat, ember-világ nehézségeit ezzel a nyelvvel próbálja kifejezni. Amit nem tudunk elmondani…

DA: Még a bölcsészek közül se sokan vannak, akik jártasak ebben a kultúrában. Meglepődtem, hogy ennek a szubkultúrának mennyire kidolgozott szakirodalma van, amire Nemes Z. hivatkozik, illetve A preparáció jegyében ezt a magyar nyelvre is átülteti.

BE: Utánanéztem az interneten a bizarro irányzatnak. Ez az, amiről én is szólnék pár szót. Tehát ez a testből kiinduló, sokkesztétikára alapozó, és az egyik értelmezője szerint, a „hányva röhögni” típusú történeteket megfogalmazó morbid univerzum az, ami ezekből a versekből számomra legalábbis kiolvasható. Ezt a nagyon abszurd humort és groteszk világot úgy lehet talán a leginkább értelmezni, hogyha elfogadjuk, hogy ez egy ilyen bizarr világ, hogy nem föltétlenül kell érteni itt az összefüggéseket és nagy szerkezetekben gondolkodni.

DA: Annak ellenére, hogy a versek többsége groteszk képeket jelenít meg szürreálisan, a verseknek nincs logikája, nem logikusak a gondolatmenetek. Mégis itt látszik, hogy valahogy másként akar gondolkodni, és ezek a versek meg vannak szerkesztve. Nemcsak összefüggéstelen szavak egymásután, hanem megvan a saját menete.

Géczi János: Úgy gondolom, hogy két nevet meg kell idéznünk Nemes Z. Márió esetében. Hajas Tibort, aki a 70-es években elég sok munkát készít Ajkán Jokesz Antallal. Mit csinált Hajas? Saját testét befesti, a festéket önmagára keni, majd a testét pörgeti a vásznon vagy különböző anyagon, és a testéről csinál lenyomatokat. Hajas, amikor beszél az utolsó interjúiban, akkor állandóan a Nádast idézi. Azt mondja, Nádasnak az új testszemlélete, amit a magyar irodalomban képvisel, a testünket nem a kulturális hagyományon keresztül kell szemlélnünk, hanem önmagán, vagyis a biologikum felől. Én azt gondolom, hogy a Nemes Z. egész költészete ilyenfajta testlenyomat, az első élményeket akarja megszerezni a testről.

Tokos Bianka: Nem a személy van a középpontban, hanem annak mindenféle változata és kiterjesztése.

PV: Itt egy nagyon érdekes dolog következik abból, amit Géczi János mondott, amikor azt emelte ki, hogy Hajas Tibor a testéről dolgozik. Nemes Z. -nél ez annyiban ellentmondásos, hogy ő folyamatosan küzd, hogy ezt a tapasztalatot nyelvvé alakítsa. És azt gondolom, hogy itt van egy erős anti-szellemtörténeti perspektíva. A logosszal és a kultúrtörténettel próbál szembemenni, illetve azzal az európai gondolkodással, ami a felvilágosodás óta egy rögzített történetiség felől tudja elgondolni saját magát. És a Hercegprímás pont ezt a korszakot idézi meg, és ebben a korszakban kezdi el, természetileg, történetileg újranépesíteni a Földet, ahonnan például a magyar történelemfelfogás, történetírás elindult. A romantika hagyományai is erőteljesen működnek a szövegben. És az szerintem nem véletlen, hogy nagyon erős retorikai alakzatok bennmaradtak a szövegben.

BE: Én is úgy látom, hogy ugyanúgy, ahogy a képzőművészetnél, akárcsak az esztétikánál erős a hagyományra való reflektálás, akárcsak a romantikában. És itt jön az, amit te mondasz, az anti-szellemtörténet, hogy újraírjuk a magyar történelmet alulnézetből, egy poszthumán alulnézetből. Nyilván itt ez valamiféle visszaírás vagy átírás a romantikus hagyománnyal szembemenően.

PV: Mikor másodszorra olvastam a kötetet, akkor tűnt fel, hogy mennyire erősen hangolt érzelmileg. A melankólia megidézetten ott van filmes hagyományként is, de egy tragikus beszédmód is megjelent. „Inkább sírok, hogy ne maradjak egyedül a bazalt mezőn”. Ebben az érdekes amorf térben mégis megpróbálkozik az érték- és időszembesítéssel. Őrült romantikus gesztusokat tesz.

BE: Azt az egyik kritikában olvastam, és szerintem egészen találó, hogy a társadalmi-politikai harc és ellenállás az éppen a testben, a zsigeriben fog megnyilvánulni. Mert a hatalom működése maga is küzdelem a bioszban.

Szávai Dorottya: Érdekes dolgok hangzottak el, és kibukik belőlem az irodalomtörténész. Viki említette előbb a romantikát, az avantgárdot és a melankóliát, és ezek gyönyörűen összeállnak egy irodalomtörténeti kontextussá. Amikor Nemes Z. indult, ő rögtön testidegen volt a saját generációjában, egy megosztó személyiség. És azon gondolkodtam, amíg beszélgettetek, hogy aki ennyire el akarja rejteni a saját gyökereit egy ilyen posztmodern erényekkel övező, magát abból felépítő korpuszba, akkor elkezdek gondolkozni, hogy de hát hol vannak ezek. Engem azért izgat az a kérdés, mert ő azért együtt mozgott egy olyan háttérrel, ahol ott volt például Kemény István. Ezek érdekes kötődések. Az avantgárd romantikához való viszonya közismert, tehát azt nem mondanám, hogy ez teljesen előzmény nélkül való. Számomra a Nádas is abszolút konstruktív út. De ott van például Parti Nagy Lajos, stb. Nemes Z. nagyon kategorikusan próbálja magát leválasztani, de ezek a források ott vannak, ott mozognak.

Ladányi István: Ez a költészet ügyel arra, vagy úgy építkezik, hogy pontosan az ilyen késztetéseket próbálja meg előzetesen lezárni. Ahogy elindulunk egy olvasás felé, – olyan mintha ezeket előzetesen modellezné, hogy mik lesznek az olvasási módok – valahol megpróbálja őket elvágni. Ez a szavak szintjén megfigyelhető, a szó és a lehetséges referenciák szintjén működik ez az átjárás. Minden szóra oda kell figyelnünk, ha beszélünk Nemes Z. Márióról, mert metaforizálódnak a szavaink. Kivonja őket abból a jelentésből, ami adódna, kivonja a frazeológiai jelentésből is. Tehát, amikor a szavak valamilyen frázis felé megindulnának vagy valamilyen szokásos formában, ott valamiféle vágást csinál, vagy pedig épp ebből építkezik, hogy néhány ilyen lehetőséget hagy mozogni. Bedob egy szót, vagy néhány szóval elkezd játszani. Ezeket egymással kapcsolatba hozza és néhány ilyen hagyományos jelentésből építkező világfoszlány kezd létrejönni, és ezzel a minimális anyaggal dolgozik, nem hagyja az általunk ismert világ referencializálhatóságát. Meghagyja azt a néhány szót valamilyen minimális jelentésszinten, megakadályozva azt, hogy egy világszerű vagy egy kultúraszerű képződményig eljussunk. Bedob egy Haynau-motívumot, és elkezdi használni a Haynauhoz kötődő néhány vonatkozást, de ezek csak ennek a szövegnek a szintjén állják meg a helyüket. A történelmi tudásunkat elmetszi, mielőtt használatba hozhatnánk. Nyilván nem tudjuk teljesen kiiktatni, mert a Haynau az jelenti a Haynaut, de az életrajzi Haynau és a történelmi Haynau ebben a szövegben nevetségessé válik, hogyha abba a kulturális vagy történettudományi térbe helyeznénk be a szövegünket, ami automatikusan működik számunkra az iskolai hatások alapján. Tehát játékba hoz valamit és elveszejt valamit.

BE: Ha valami rosszat kellene mondani a Nemes Z.-költészetre, akkor ez a csináltság. Túlzottan is kiszámított, nagyon mesterséges világ.

LI: Én erre nagyon hajlok. Korábban a blöffön gondolkodtam, de ezt kizártam, mert látszik, hogy nem erről van szó.

BE: Az értekező NZM. megfertőzi a lírikus NZM-t.

LI: És már használod is az ő fogalmait, ezzel mintegy el is zárja más dialogikumnak a jelentkezési lehetőségeit.

SZD: Továbbra is fenntartom, hogy nem mindegy, hogy mit cincál szét.

LI: Próbálkozgattam ilyen gondolattal, mintha valamilyen másik evolúciós mechanizmus indult volna be valamikor a múltban, tehát egy olyan jövőről, jelenről vagy múltról beszél, amely nem ennek a kultúrának a konkrét múltja, de rendelkezik esetleg valamilyen tulajdonságokkal, a számunkra ismert kultúrából. Más kondíciók, más evolúciós és kulturális mechanizmusok jutottak volna szóhoz, valahol sokkal régebben, valaki másokkal. És erre tekintünk mi rá a mi kultúránkból és ennek a kultúrának a fix voltát – ami számomra pozitív – nagyon jól megmutatja. Ami van, azt szükségszerűnek érezzük, ezt azért kezeli ez a szövegvilág. És, hogy ez nem szükségszerűen ilyen, hanem feltételek sora révén alakult ilyenné a kultúra. Én azt gondolom, ezzel lehet valamit kezdeni.

Simon Gábor: A testiséghez kapcsolódó intimitás előtt erősen lezár, plusz nagyon látványos a rokokónak az a teljesen egyszeri szituativitása, ami pedig a valóság felé zár le. Működik egy anakronizmus a megtörténő dolgok és aközött, ahogy a befogadó a saját forgatókönyvei, mentális modelljei felől uralni próbálja ezt a világot.  Ez csak akkor lesz sikeres, hogyha elfogadja a rokokó konvencióit és megpróbál azok felől nyúlni a szöveghez. Ha azt tapasztalom, hogy ez már sok, az erős gesztusérték számomra. Nem a klasszikus romantikus sémákat működtetjük olvasás közben, hanem a rokokó felől olvassuk újra.

BE: Ha valóban poétikai eljárásként nézzük a rokokót, akkor azt talán a maszkosságban, a maszk- használatban láthatjuk.

Domján Edit: Mit mond ez a költészet az emberről?

PV: Szerintem pont ez az, hogy nem jut el az ember fogalmáig. Az, hogy vannak figurák, alakok meg szerveződések, az pont arról szól, hogy nem definiálja az embert. Ez egy alternatív világ.

LI: Több alternatív világ. A nyelv, ami rendelkezésünkre áll, az humanoid képződmény, az emberszerű és az emberi kultúra számára egy alap. Most ezt próbálja kisiklatni, megpróbálja lezárni a hagyomány felé visszavezető utakat. A jelentésből lecsippenti a kulturális hozadékot. Ezek a szójátékok: „a találomra kiszúrt lány, hallgat nem ereszt”. Nyilván elkezdi kötni a frazeológiai automatizmus, de látjuk, hogy kiszúrja ezt a jelentést és rátesz egy másikat. Ez az első két sor egy olvasási utasítás is.

TB: Az utolsó vers is az, hogy „undorodom a szájhagyománytól”, tehát attól undorodik, ami folyamatosan egy mondvacsinált történet.

PV: Ráadásul ez egy Marno Jánostól vett idézet.

SZD: Nagyon autoriter ez a hang, erősek a szerzői utasítások. Ez lehet elviselhetetlen egy avatatlan olvasó számára. A poszt/- vagy prehumanitást lehet, hogy nem lehet feloldani, de hogy pontosan azokat a határokat feszegeti, ameddig le lehet bontani azt, hogy ember. Mégiscsak valaki megszólal. Azt keresi, hogy hol vannak azok a már alig-befogadható, legalsó, legszélső határai a humánumnak, ahol meg tud szólalni a vers. Az ember ezt vagy le tudja nyelni vagy nem. Nem kicsi az olvasó mozgástere, csak szokatlan.

LI: Volt az avantgárd, volt a romantika, a rokokó. Ez túl konkrét párhuzam, de jó, hogy dolgozik ezekkel a különböző figurákkal, például középkori alakokkal. Ott még nem arról volt szó, hogy ezek hisznek, vagy nem hisznek, hanem hagyták működni a képzeletet. A középkor eszméletlen gazdag fantáziavilága nem terhes még a rációval. Bármi lehetséges.

SG: Szerintem arról kellene beszélnünk még, hogy micsoda horrorkultúra épül a populáris befogadóknál arra, hogy ezeket a szabadon szárnyaló, képzelt szövegeket ilyen metafizikai vagy transzcendens dimenziókkal töltsük meg. Ezzel tulajdonképpen azt is provokálná – és ebben is kicsit rokokót érzek, hogy ürítsük ki, vagy ne tegyünk mögé egy ilyen egyöntetűen elfogadható transzcendens távlatot, mert egyébként az is egyfajta romantikus konvenció lenne, hogy legyen valami metafizikailag öröklött, és az juttasson el valami általános belátásra az ember kultúrájáról.

Ezeket a szövegeket nem tudom elborzadva befogadni, pedig azt éreztem, hogy a szöveg visszasúgja ezt a fajta működésmódot. Azt a fajta populáris horrorkultúrát is ki akarja forgatni, hogy leülünk a tv elé és borsódzunk egy jót. Viszont utána ugyanúgy megyünk tovább a világba vetett stabil bizalmunkkal.

PV: Ez nem teljesen irodalmi hozzáállás, de én elgondolkodtam azon, hogy az az ember, aki ilyen szinten fogadja be ezt a kultúrát, mint a Nemes Z. Márió befogadóként, annak a lelkével mit kezdenek ezek a médiák. Nemes Z. Márió is mutálódik valamilyen szinten.

Faragó Kornélia: Ahogy az első szöveget nézem, az az érzésem, hogy arról szól ez a kötet, hogy ez a mindenféle kitalált figura, ami ebben benne van, ezeket mi nem értjük. Azt mondtad, hogy nem tudod elképzelni, hogy ezek hogyan férnek meg. De már az első szöveg úgy kezdődik, hogy ezek nagyon is értik a mi világunkat és jól vannak benne. Úgy kezdődik, hogy az építkezésen egy bronzkori Sárát találtak, és azzal folytatódik, hogy nem értették ezt a talányt, ő pedig szépen elindult az éjszakába. Egyszerűen belép a mi világunkba és érti, és mozog benne. A bronzkori nő pedig elindul az éjszakába, mert tudja, hogy valahol a közelben van egy másik térség. Egyszerűen úgy indul meg, mintha ez egy természetes közege lenne ennek az abszurd figurának. Az, hogy megosztó figura, azt azon vettem észre, hogy engem megosztott. Van egy nagyon kedves sorom benne. Arra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól. Ez egy szöveg. És egyszer csak elkezdtem rájönni, hogy azt próbálja megcsinálni, hogy hogyan lehet a kultúrával elutasítani a kultúrát.

LI: A kérdésmódunkat is meghatározza.

FK: Végighallgatja ezt a beszélgetést, és jót röhög.

DA: Én is azt gondolom, hogy felmerült a bronzkor, a középkor, a romantika, a populáris kultúra. Ezekből a világokból ő építkezik, és egy új világot, egy sajátos világot alakít. Ugyanakkor tagadja is. A kiáltvány sem véletlen, az akaratot közvetíti, hogy valaki új dolgot akar csinálni. És a hulladék, illetve fecnikből építkezés inkább ilyen kulturális hulladék. A romokból, amik letűnt kultúrákból megmaradtak, újrahasznosítja a kulturális hulladékokat, azért ilyen darabos. Mint amikor a plasztikákat is újrahasznosítják, akkor összeolvadnak, és egy egészet alkotnak.

BE: Itt rákapcsolódhatunk egy pszichés olvasatra, ugyanis nemcsak a Nemes Z. Márió pszichéje felől lehet ezt nézni, hanem az olvasó pszichéje felől is. Hogy mit engedünk meg magunknak. El tudunk-e képzelni olyan univerzumot, ahol nincs kulturális hagyomány, és tudunk-e ezen szabadon szórakozni.

DA: Vagy legitimizálja-e ez a kiáltvány ezt a költészetet?

ÉE: József Attila-színű krumplifőzelék – erre az összeolvasztásra reflektálva. Mert milyen az? Olyan, hogy mindenféle kultúra és költészet egybeolvad. Még az ösztönösség is. Nemcsak a horrorisztikus oldal, amiről beszéltünk, hanem az embernek a primitív oldala, az ösztön. Ami egyből kijön. Sokszor a szavak is csak egymás mellé pakolva olyanok, mintha ösztönösen feltörtek volna!

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.