Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok

Forrás: Séd 2015. tavasz

Történelem, konfabuláció, szépirodalom

„… azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket… Úgyhogy megpróbáltam kitalálni a hiányzó részleteket, vagyishogy inkább fiktív történeteket építeni a meglévő kevés valóságos részlet köré. Eljátszottam a gondolattal, hogy mindezt nem is én találom ki, hanem csak rákapcsolódom a történet néhai szereplőinek levegőben rezgő emlékeire…”

Így szól hozzánk Rakovszky Zsuzsa legújabb regényének, a Szilánkoknak narrátora, mintha a következő hatszáz oldal nem más volna, mint konfabuláció, vagy pletyka, mely egyszerűen a „levegőben” van. Ilyen kíméletlen verbális hadüzenet alól pedig senki sem vonhatja ki magát, hiába reklamál Balkay, az egyik főszereplő. Sók magas rangú, látszólag köztiszteletnek örvendő polgára testvérére, Annára förmed, mikor az a már fogalommá vált „százhatvanezerre” utal, melyet állítólag (legalábbis az „emberek azt beszélik” – csúszik ki Anna száján) az Építőbank csődje során sikkasztottak el:

 „Az emberek! De legalább a saját húgomtól elvárhatnám, hogy ne terjesszen alaptalan pletykákat! Sőt, hogy meg se hallgassa őket!”

Nos, ez az, amit az olvasó nem engedhet meg magának, hiszen a Szilánkok a regénynyelv egy rendkívül dinamikus alakzataként éppen hogy a pletykát, ráadásul annak elég rosszindulatú válfaját működteti ügyesen a szövegben.

A történet nem kis terjedelmű és rendkívül összetett, nagyon sok szálon fut, több elbeszélő által és számos narrációtechnikát alkalmaz, így például emlékeket, napló-, levél-, valamint újságrészleteket. Ez a komplexitás más, alternatív olvasatokra is igényt tarthat, mint a történelmi, fejlődés- vagy családregény. Ennek ellenére azt mondanám, hogy egyik séma sem tud kellően szilárd keretet biztosítani ennek az érdekes, az egyikben elvesző, a másikból kicsorduló regénynek.

Hogy a sokatmondó és veszélyesen komoly korszakválasztás ellenére (a regény a XX. sz. első évtizedeinek Magyarországában játszódik) miért nem történelmi regény, azt Szűcs Teri remekül megfogalmazta: a „Szilánkokból ugyanis nem tudunk meg sokat a forradalmak és rendszerváltoztatások belső természetrajzáról, sem az indulatoknak való kollektív vagy egyéni kiszolgáltatottságról; nem értjük meg, épp csak sejthetjük a nemzedékek szembefordulásának feszültségteli dinamikáját” (http://www.revizoronline.com/article.php?id=5127).

Fejlődésregényként nemcsak azért vallana kudarcot, mert a fent említett nemzedékbeli összetűzések nincsenek kellően kiélezve, de e nemzedékek egyénei sem elég önreflexívek ahhoz, hogy biztosítsanak egy ilyen értelmezést. A szereplők jobbára passzív elszenvedői az eseményeknek, akik pedig nagyravágyó forradalmi álmokat dédelgetnek, azokról hamar kiderül, hogy sohasem nőttek fel a feladathoz, tervük dugába dőlésekor pedig inkább tűnnek sértett, infantilis nagyszájúaknak, mint haladó gondolkodású értelmiségieknek. Mellesleg a szöveg már az első oldalakon egyértelmű gúnnyal fordul mindenféle – itt persze kifejezetten ideológián alapuló – fejlődéseszményhez, mely az amúgy is gyönyörű nyelvezettel bíró regényben egy különösen szép szoborallegóriában ölt testet:

„… kétséges volt, hogy csakugyan eleven emberről mintázták volna, inkább valamiféle elvont eszményt látszott megtestesíteni: derékig meztelen volt, duzzadó mell- és karizmokkal, hullámos kőhaját negyven év előtti szél emléke lobogtatta, magas kőhomlokát égnek szegezte, a nyílt és szigorú kő szempár elvben a szebb jövőbe nézett volna, ámbár tekintete irányának meghosszabbításába éppenséggel nem a jövendő esett, hanem a tér túlsó felén az első világháborús emlékmű bajtársa karjai közt összeroskadó bronzkatonája…”

rakovszky_1

A családregényként való olvasatot támogatja a helyszín. A viharos évtizedeket a szereplők a centrummal ellentétben a Nyugat-Magyarország perifériájára szorult kisebb közösségben élik meg, vészelik át. A történet során azonban egy családdal sem ismerkedhetünk meg teljes egészében, csak részleges és nagyban szituációfüggő ábrázolásokkal találkozunk, melyekben éppen az válik nyilvánvalóvá, hogy a regényben egy család sem egységes, viszonyukból pedig csupán annyit ismerünk, amennyi elég ahhoz a szóbeszédhez, melynek vagy tárgyai és szenvedői, vagy kreálói és terjesztői.

Ha a történetet sem az elbeszélő, sem a szereplők nem vallják a magukénak, akkor az mindenkié – közkézen forog, mint a szövetek az asszonyok kezében és közszájon, mint a rossz ízű szóbeszéd, melyet a regény radikális változásokat sürgető, a század eleji rendszerváltás állandó hangulatában (vagy a helyi kocsmaszagban) aszalódó lapok „újságírói” gyakran transzformálnak szöveggé. Rendkívül ügyesen, árnyaltan terelgeti a regény az olvasó asszociációit ebbe az irányba. Egyik főszereplő, Raugh Géza nagynénjének, Margitnak szerény jövedelemforrása a varrás, ruhák és főleg tehetősebb polgárok szöveteinek javítgatása, valamint a cigánykártya, vagyis jövendőmondás, mely szintén a másokról szóló történetszövés egy sajátos, babonás módja. Barsi László, a költői ambíciókkal induló, de kudarcok hatására inkább a radikális lapok számos koholmányának szellemi atyjaként megismert lázongója hatalmas megaláztatásban részesül egy kaszinó előtt. Néhány fiatal ugyanis a tagsága ellenére sem engedi be, sőt szó szerint kihajítják, amiért alaptalan dolgokat terjeszt az újságban egy általuk tisztelt férfiról. A konfliktus elfajulását pont az a kaszinóból éppen kilépő Balkay akadályozza meg, akiről a pletykát megírták. A „szájról-szájra járás” mintapéldája, ahogy a tizenhatodik fejezet ábrázolja a történteket: Eta – aki egy tanútól frissen értesült az incidensről, mellesleg Barsi Etáéknál bérelt szobát – kezdetben érdektelenséget színlelve alig várja, hogy továbbadhassa a hallottakat Erzsébetnek, Balkay lányának.

 „Eta néhány öltés után fölpillantott a készülőfélben lévő angyalról, és diadalmas, sokatmondó mosollyal nézett a vendégére.”

Miközben egy angyalka-díszt varrogat, Eta hitetlenkedve, hogy Erzsébet semmiről sem tud, e készülő angyal mozgatásával gesztikulál a készülő híradáshoz (sőt, míg a számára utálatos Barsiról beszél, az, ahogy a tűt beleszúrja az angyalkába, mint egy voodoobabába, erős visszacsatolás a babonás szokásokra, pl. Margit cigánykártyájára), a dísztárgy tulajdonképpen önmaga, Eta metaforájává válik. Az angyal jelentése ugyanis ’hírnök’, de az ilyen olvasatot a pletyka szó etimológiája is legitimálni látszik: a szláv eredetű plet- tő jelentése ’sző, fon’. Elképzelhető tehát, hogy ha a pletykát tesszük meg a szövegszervezés alapelvének e regényben, azzal lehetőség nyílik egészében megragadni a művet.

Elsődleges narrátor vagy központi szereplő, mely a többiekhez képest prioritást élvezne a szövegben, olyan nincs; a szerző (tulajdon)nevét elhalványító (ld. a kisbetűs borítót), deperszonalizációs  gesztus a szilánkok szó tárgyiasságából szinte személyeket varázsol: szilánkok mint a társadalom egészének töredékein, egyéneken keresztül és rajtuk visszatükröződve láttatva a valóságot; a szituáció és a mondás mikéntje fontosabb a közlés tárgyánál a regényben. Érdekes, provokatív kísérlet történelem, konfabuláció és szépirodalom határán, ahol a pletyka tükrében a történelmi kor, mely kontextusba a regény illeszkedik, inkább provokációnak tűnhet az olvasó szemében, pláne az első világháború kitörésének századik évfordulóján.

Lakatos István

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.