Lanczkor Gábor: Folyamisten

Lanczkor Gábor: Folyamisten

Lanczkor_Gabor_Folyamisten

Pannonhalmi Szemle 2014/4.

Pintér Viktória

Valószínűsített véletlenek
Lanczkor Gábor: Folyamisten

chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének
(Ovidius)

Kezdetben volt a káosz… Lanczkor Gábor Folyamisten című regényében a káosz nem a világot megelőző, hanem azt folyamatosan újrarendező állandóság. Kész van, ami készül. A struktúra beidegződése ellen a tematikus szétrobbantáson kívül, a regényszerkezet mobil közegével, egy experimentális teret hoz létre. Jelezve, hogy aminek kerete, szegélye, térből elhatárolt formája van, az nem fejeződik be. A szövegfoszlás asszociatív mezsgyéin az olvasónak is folyton át kell alakulnia, újra kell rendezni magát. A kísérlet nem áll meg a textus dimenziójában, túlhajlik, megárad. Az ember és ekképpen az olvasó ember is alapvetően analogikus beállítottságú. Folyamatosan keresi a hasonlóságokat, értelmez, besorol, összefüggéseket gyárt, megért, adaptál. Hasonlóságok alapján teremti meg otthonosságát és viszonyait a világban. De fordítva is írhatnám, különböződésével tolja magát az azonosságok közé. Az analógiák így nem csak igazodási pontokat jelölnek ki, hanem egyfajta ismétlődést is előrevetítenek: a humánum ciklikus önmagára és világra ismerésének (a regény felől értelmezve) illuzórikus vágyát. Ahogy az egyik szereplő szájából elhangzik: „Először van a seb, aztán a sorrend.” (35) A regény egyik legradikálisabb tette az én interpretáló kényszerének megakasztása. A Japán című fejezetben szereplő pap kezébe egy szórólap kerül, amely hangosan hirdeti a következőket: „4. Aki magára okként hat, az már olyan, amilyenné magát alakítani kívánja. (…) 7. Így önmagát (oda-vissza) kölcsönösen meghatározza. (…) 10. Az ember tehát alávetett valakinek, aki legjobban ismeri: önmagának. 11. Tarts önmagadtól.” (21)
A szövegben alapkérdéssé válik solus ipse, a tudat leszűkítő hatalma az érzékelés felett. Ekképpen az álom, a látomás, a tudatmódosító szerek, a tudatalatti állandó jelenléte olyan akcióként foghatók fel, amelyek lehetővé teszik azt, hogy közegükben az érzékelés ne lehessen rögtön interpretáció is. A felfejtési idő ezekben a terekben nemcsak jóval hosszabb, hanem sokszor lehetetlen. Vagy azért, mert a felejtés az éberségi állapotba visszakerülve nagyon hamar elindul, vagy azért, mert az agy nem képes értelmezni a kapott jeleket. Így azok hiánya vagy nem-tudása válhat beszédessé. De az álmokkal tűzdelt szövegtér amiatt is nehézkes az értelmezés számára, mert a „valós” álommunka mindig egy adott személyhez kötődik, így a fiktív álomterek kollektívvé tágítása éppen az álom hívóerejét akasztja meg. Kérdés ezek után, hogy van-e rekonstruálható álomtér, megfogható álomidő? És a regényben megjelenő álmok narratív felfűzése nem lesz-e épp ellentétes a regény megbontó szerkesztési módjaival?
A Folyamisten szövegei polifonikusan futnak egymásra. Megpróbálják kikezdeni azt az alapvető absztraháló aktust, amely a különböző jelenségeket úgy rendezi, hogy azok lineárisan elgondolhatóvá, bejárhatóvá váljanak. Az olvasás során létrejövő analógiák kibújnak az összerendezhetőség alól, s pillanatnyi formájukban önmaguk kérdéseiként is tételeződnek. A Lanczkor-regény ezt az érzetet, az asszociációs tér folyamatos tágításával éri el. A prózá(k)ban kirajzolódó narratív alakzatokat megbomlasztják a lírai betétek, amelyek jóval lazább szövegszerveződése sokkal variábilisabb értelmezői teret képes létrehozni.
A fülszöveg felhívja a figyelmet arra, hogy a regényben létrejövő transzformációk továbbfolytatódnak egy másik médium közegében, a zenéében. Soundtracks for a Novel című album már a borítódesignnal is jelzi kötődését a regényhez. Az album borítója a regény borítójának inverze. A zenék, akárcsak a regény, küzdenek a fogalmi behatárolhatóság ellen, kísérletiségük az asszociációs bázis további stimulációjaként hat. A könyv írója itt zeneszerzőként, íróként és játékosként egyaránt bevonódik. A zene megoldja a könyv formai meghatározottságát is, felszámolja a kereteket, mondhatni meder nélkülivé teszi a szövegfolyamot.
A regény és a zene egyik legfontosabb mozgatója a véletlen. A véletlen nem tudatosan generálható jelenség, így kikényszeríti az érzékelés és a megismerés közti hasadék felismerését. A szövegrészletekben hasonló alapelemekből összeállított történetek indulnak egymás mellett, különböző térben és időben. A regény első részében szereplő pap, Gellei János véletlenül majdnem belehajt egy másik autóba. Később egy másik térben, más szereplőkkel megismétlődik az eset. „A következő kereszteződésben egy balra kanyarodó autó élesen bevágott Peter elé, a fiú befékezett, Esther is nagyot fékezett, aztán Peter ordítva küldte el az anyjába a zöld Volvo sofőrjét.” (133) Tulajdonképpen az előbbi eseménysor végkimenetelében bekövetkező változás zárja le a regényt. Az utolsó oldalon Ságvári László haláláról tudósít a szöveg: „Ságvári László 2005. április 7-én, másfél héttel az Esther Greenwooddal való első és egyetlen találkozást követően halt meg egy londoni mentőautóban, miután a Mare Street egyik mellékutcájában kerékpározva nem kapta meg az elsőbbséget egy sötétkék Toyota Corollától, melyet egy pakisztáni állampolgárságú férfi vezetett.” (311) A világ így olyan eseménytérként íródik bele a regénybe, ahol az egymás mellett futó történetek találkozása és végkimenetele még ismétlődésükben sem biztos, csupán valószínű. A véletlen olyan időérzetet iktat a térbe, amellyel így vagy úgy, de kezdeni kell valamit. Ian Stewart meghatározását követve a regényben a véletlent a szövegstruktúrák összerendezhetőségének energiájaként értem, vagyis olyan erőként, amely a struktúra bizonytalanságát kihasználva új kötéseket tud létrehozni. „A véletlenszerűség abban nyilvánul meg, hogy az ismert determinisztikus törvények ellenére sem tudjuk egy kaotikus rendszer viselkedését hosszútávon előrejelezni, mert a kaotikus mozgás önmagát sohasem ismétlő, aperiodikus mozgás.” Az aperiodikus (szöveg)mozgás a regény egyik fő erénye. A regény saját idejét folyamatosan halasztja, töri, forgatja. Mutatja problémáját az idővel. Kultuszt akar, folyamkultuszt. „Mint ünnepet, úgy megtartani a vadon / Természetet, a folyóhoz, a tengerhez, / Tóhoz levonulni üres fejjel, bódultan, / Csak egyszer az évben, üres kézzel, / Együtt – nem is ateisták, csak vallástalanok.” Ugyanakkor az ismétlés szerkezetet ad, a szerkezet intézményesül, automatizálódik. Egy kultuszban a folyton újramondott történetek az élet ritmikus berendezhetőségét szolgálják. A regény történetei azonban nem törekednek kizárólagosságra. Például fellazítják Európa együttértelmezését a zsidó-keresztény kultúrtörténettel. A téli napforduló Krisztushoz, ezáltal az európai időszámításhoz kapcsolható vonalát is szétszálazza a Mithrász-kultusz említésével. (A Mithrász-vallás egy évszázadon át a kereszténység mellett az egyik legkomolyabb és legerősebb irányzat.) „Van a mítosznak egy olyan változata, mely szerint Mithrász december 25-én született egy Szűztől, Ő a fény, a Győzhetetlen Nap. (…) Ahogy a Bika meghalt, megszületett az Idő.” (65) A szerkezet ilyen formájú megrepesztése poétikai elvvé változik, amit a szöveg fel is kínál, és Anarchitecturének nevez. Ez a művészeti ág a korábban már létező terek üres helyeit fedezi fel magának, vagyis a konceptuális gondolkodás feltételességére, kikezdhetőségére is utal. „Anarchitecture. Anarchitecture – ízlelgette a magyar lány. – Az anarchizmus építészete? – Nem, nem egészen. Bár végül is igen. Gordon Matta-Clark, egy New York-i képzőművész találta ki a szót valamikor a hetvenes években. Egyrészt arra az eljárásra, ahogyan használaton kívüli épületekhez nyúlt, kivágta egy családi ház négy sarkát, vagy lakatlan bérházak falából és padlójából különböző mintákat.” (195) A forma megbontásának keresése egészen bizarr ötletekbe fordul át. Ami a fenti idézetben még csak téma volt, a következő oldalon brutális csonkolássá alakul. „Esther úgy érezte, hogy szabályszerűen lerészegedett. Így aztán azt is érzéki csalódásként élte meg, amikor a leples bitang a hasába nyúlt, és kiszakította belőle az élettől lüktető méhét.” (196)
A regényszerkezet végtelenül izgalmas, viszont a történetek sokszor maradnak sztoriszerűek, semlegesek. A sok történetszálon futó regények alapproblémája az, hogy kísérletet tegyenek az egy szempontból összerakhatatlan történet valamiféle megalkotására. Itt azonban másról van szó, ezek a történetek nem tartanak egy egész felé, hanem egymás mellett folynak. Sokszor egyetlen történet megvalósulási lehetőségeként olvashatók. Ezzel egy sejtelmes hangulat és egy nagyon intenzív, de sokszor kudarcra ítélt jelentéskreáló mozgás működik a regénytérben. Az utolsó oldalakon egy, az egész regénnyel ellentétes, csomópontokat kijelölő akarat kezd dominálni. Tulajdonképpen az egyik végső etap közlésében Ságvári felől majdnem az egész szöveg összefüggően olvashatóvá válik: „Azon a héten volt a Swans-koncert, amire nem ment el. Másnap viszont kéjesen intenzív álma volt. A rókája segítségével kapta el Esthert a London Fieldsen. Megerőszakolta.” (310) Ekkorra már azt is tudjuk, hogy Ságvári akarja megalapítani a folyamisten vallást, kötődik Szegedhez, és írói ambíciói is vannak.
A regény ki akar csúszni térből és időből. Az ebből fakadó labilitás azonban nem csak a produktív elmozgásokat, de a csúsztatásokat, kevésbé „hiteles” részeket is felszínre dobja. Minden egyszerre van jelen. Az egymás mellett hömpölygő szövegek olvasása közben könnyű zavarba jönni, elbizonytalanodni, alámerülni. Ugyanakkor ott van annak üzenete is, hogy sokszor észre sem vesszük milyen sok közünk is van a másikhoz. Már nem gondoljuk, hogy a pillangó szárnya tornádó is. És különben is, ki az a Folyamisten? Lehet nem is a folyam a lényeg, hanem a hordalék?
(Libri, Budapest, 2014)

*

ANARCHITECHTURE

Soundtracks for a novel

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.