A Sziveri János Intézet tanácskozása a magyar folyóirat-kultúráról

A Sziveri János Intézet tanácskozása a magyar folyóirat-kultúráról (I.)

A folyóirat mint az irodalmi és társadalmi nyilvánosság tere

Előadók: Losoncz Alpár, Mészáros Sándor

Hozzászólók: Balogh Endre, Csorba Béla, Kollár Árpád, Németh Zoltán, Reményi József Tamás, Szilasi László, Szörényi László

A (kultúr)politika és a folyóirat-kultúra viszonya a társadalmi-politikai átmenet („rendszerváltás”) előtt és a rendszerváltás folyamán. Irodalom és közélet. Az irodalom autonómiájának joga és a közéleti megnyilvánulások kötelezettségének hagyománya

Losoncz Alpár: Nem lehet felejteni a kétségbevonhatatlan tényt, hogy elképesztően szegényebbek lennénk folyóiratok nélkül. Ami a legfontosabb: a modernitás felívelése teljességgel érthetetlen a folyóiratok által gerjesztett dinamizmus nélkül. A folyóiratok a modernitás vízjelei. Ha végiggondoljuk azt, amit modernitásnak szoktunk hívni, akkor valószínűleg nagyon gyorsan különféle folyóiratok fognak eszünkbe jutni: Athenaeum, Logosz, Les Temps Modernes, Aut Aut, Újkor, Új Symposion, Híd, Korunk, Nyugat, Huszadik Század, Magyar Műhely, remélhetőleg nem szükséges folytatni a felsorolást. Nélkülük nem lett volna modernizáció, műveltség, kritika, tudomány, egyszóval mindaz amit modern reflexiónak nevezünk. Hovatovább, iszonyatosan szegényebbek lennénk a folyóiratok által keltett lázadás nélkül. Hajlok arra, hogy a modern folyóiratok igazi történeteit a lázadások fémjelzik. Ezzel magyarázható, hogy a folyóiratok tiltakozást váltottak ki, gyakran megrendszabályozták őket, mert lázadó kultúrát teremtettek. Elevenségük, és a világ folyásával szembeni ellenállásuk, diagnosztikai és prognosztikai teljesítményeik gyakran kikezdte a fennálló társadalmi konszenzust. Társadalmi érzékenységgel léptek fel, mítoszokat romboltak, felvilágosító tevékenységet végeztek, fontos volt számukra a szabadelvűség, értelmezték a valóságot, életben tartották a reflexiót, néha offenzív és robusztus módon, bizony megkérdőjelezve a fennálló világot. Azt sugallták, hogy másképpen is lehetséges megszervezni az életet, tehát, gondolkozzunk el a bennünket meghatározó kényszerekről. Emlékszem, hogy volt egy olyan belgrádi folyóirat, Krugnak hívták egyébként,  amely először azzal váltotta ki az érdeklődést, hogy szakított a szokványos szerkesztői gyakorlattal, nem voltak szerkesztők, azt mondták, hogy minden munkatárs aki hozzájárul a folyóirathoz, egyúttal szerkesztő is. Aztán tologatták a folyóirat megjelenési helyeit az akkori Jugoszláviában felvállalva a központtalanítás gondolatát. Amikor a felelősség értelmezése kapcsán politikai támadások kereszttüzébe kerültek, akkor azt mondták, persze sartre-i fordulattal, hogy a folyóirat azzal foglalkozik amihez nincs semmi köze. Érdekes kísérlet volt. Hiányolom az effajta kísérleteket. Aztán kérdés, hogy mennyire tiszteljük ma a feljebb említett mozzanatokat, vagy éppenséggel csendben, de nevetségesnek tartjuk őket az „ez van”, a különféle alibikkel megtűzdelt beletörődés, nevében. Hogy néhai folyóiratom, mármint az Új Symposion nevében megtaláljuk az „új” fogalmát, nem véletlen, inkább példaszerű a folyóiratok sorsának vonatkozásában. Mert ugyan lehet pálcát törni az új mitologizálása felett, de az új fogalma mégis a fennállóban kereste a réseket, és a másra nyitott. A folyóirat az aktualitást, az időszerűséget jelentette. Egyszerűnek tűnő szavak ezek, ugyanakkor roppant összetettek. Az időszerűség komoly filozófiai probléma, nemrégiben Agamben, eme fontos gondolkodó, elmélkedett a kérdésről, arról szólva, hogy az aktualitás kérdése éppen olyan fontos, mint valaha. Nem véletlen, hogy nagyon derék emberek írtak erről a kérdésről. Borges egyik előadásában eljátszadozott a a divat és a folyóirat közötti finom kis distinkcióval. Azt mondta, hogy a divat pusztán csak követi a változásokat, passzívan reagál a világ sodrására, arra ami történik. Meglehet, kissé leegyszerűsítő mindez. De az igaz, hogy a folyóirat nem csak rögzíti az újnak eme hullámzását, hanem valamiféle álláspontot, távlatot is kialakít a mával kapcsolatban. Egyszóval, mondjuk már mi, pozíciója van, mérlegre tesz, értékel, méri a fennálló mértékeket. Kockáztat. Krleža, a nagy horvát író,  aki folyóiratalapító volt, azt mondta, hogy a folyóirat kevésbé heroikus aktivitás, mintsem megannyi láthatatlan gesztusok összessége. És mindez, folytatta, egy olyan pusztaságban történik, amelyben az emberre nem oroszlánok, hanem emberek leselkednek. Akik hozzájárultak az imént szóba hozott folyóiratok életéhez, úgy hitték, hogy a valóságot érdemes értelmezni, mert van benne valami megérteni való, ami rejtőzködik előlünk, tehát feltárandó. Érdemes, tehát, behatolni a látszatokba, feltenni a kérdést, hogyan lehetséges szubjektivitás egy olyan világban amely amúgy a szabadságra esküszik. Érdemes őrködni a kultúra felett, mert sok minden még eldöntetlen. Érdemes azon munkálkodni, hogy a költői ingénium utat nyerjen, hogy a költő szóvá tegye az esetlegességében megmutatkozó általánost. Érdemes a társadalmat szembeállítani a képmutatásával, látszataival. A folyóirat hozza azt amit a világ még nem sorolt be, nem szelídített meg, ennyiben mindig felforgató jellegű. A folyóirat azoknak a fóruma, akik úgy gondolják, hogy meg kell szakítani a világ folyását. Rákérdez a társadalmi tartalomra. Manapság azonban másfajta a konstelláció. A nevetségességet kockáztatja az aki elkötelezettségről beszél velük kapcsolatban. Ráadásul ideológiailag is gyanús. Szociális érzékenységet gyakorolni meg egyenesen kínos. Mindenesetre nem beszélhetünk a folyóiratokról, ha nem vonatkoztatjuk őket szigorúan a társadalmi viszonyokra. Azt hangsúlyozom, tehát, hogy van társadalomtörténete a folyóirat-kultúra különféle formáinak. Látnunk kell, hogy m&
oacute;dosulnak a folyóirat szerepkörei, pontosabban, hogyan alakulnak megnyilvánulási feltételei, beszédhelyzete: figyelembe véve a felvezető szöveget, amely a rendszerváltozást említi, jó lenne ha e modifikációkat nem a moralizáció felől közelítjük meg. Csak jelzésekkel foglalkozom. Gazdaság, politika, média, e hármasszerkezetet mindenképpen figyelme kell venni, amennyiben a folyóiratok társadalmi meghatározottságát érintjük. Például, a nagy modern folyóiratok olyan korban ténykedtek, amelyben a kultúra és a gazdaság között válaszvonalak húzódtak. Még a szocializmus is arra esküdött, hogy a kettőt szét kell választani, hogy minél erőteljesebb divergencia legyen a kettő között. Ezzel szemben ma azt látjuk, hogy a kultúra és a gazdaság egymásba dőlnek. Egymást erősítik vagy gyengítik, folytonos interferencia van közöttük. Ami azt eredményezi, hogy a gazdaság is kulturalizálódik.  E kulturális tartalmak, amelyeket valamikor az autonómia fogalmával kíséreltek meg körülírni, egyre nehezebb leírni.. Aztán a médiák kapcsán: akárhogy csűrjük csavarjuk, mégiscsak egy technológiai szelektivitásként, nem-semleges közegként vannak jelen. Érdemes követni például, hogy mi történik tulajdonképpen az olvasással manapság. Minden reflexió alapfeltétele a figyelem. A médiákba sűrítődő logika viszont nem utolsó sorban eltolja a figyelemnek a fókuszát, egyre nehezebbé válik az alfabetikus logika követése. Elrabolják a figyelmet, az összepontosítás veszendőbe megy a jelek túltelítettsége okán. A rövidség kedvéért elegendő lesz, ha legalább néhány pillanat erejéig, megengedem magamnak ama fényűzést is, hogy emlékezzek, és rámutassak néhány, remélhetőleg fontos, sajátosságra. Ama  folyóirat amelynek része voltam, szerkesztőként, mármint az Új Symposion, a jugoszláv szocializmus történetének volt a része. Egy olyan kultúrában ténykedett, amelyben a folyóiratok a kulturális reszocializációnak a szerepét töltötték be. A folyóirat nem pusztán néhány véletlenül összesereglett embernek volt a fóruma, akik összegezték alkotásaikat, hanem kollektív aktust feltételezett, azaz kollektív tevékenységi formákat jelölt. A jugoszláv szocializmus, annak nevezem, noha tudom, hogy ez nem pontos kifejezés, rendelkezett egyfajta biopolitikával, azt is befolyásolta, hogy ki sorolódik a fiatalok közé. Hogy ki a fiatal, ez nem biológiai kérdés. Hogy ki tartozik egy nemzedékhez, ez nem biológiai kérdés, mert ha így gondolkodunk, akkor kilúgozzuk azt ami a legfontosabb, nevezetesen az eszmei kohézió szerepét, az igazsághoz fűződő kollektív viszonyulást. Az akkori jugoszláv hatalom  a jövő igézetében fogalmazta meg ideológiai elképzeléseit, azaz a fennállót átmenetként kezelte, ebből következően misztifikálta/glorifikálta a fiatalságot. A nemzedék tehát nem biológiai-pszichológiai kérdés. Könnyedén rámondhatjuk biológiai szemszögből, támaszkodva különféle, noha változékony tudományos mércére, hogy mikor kezdődik és fejeződik be a fiatalság stb. stb. Itt azonban másról van szó, és hadd tegyek itt egy kis kanyart is: emlékszem, hogy 1983-ban, amikor az Új Symposion szerkesztőségét kiebrudalták, találkoztunk Budapesten a Mozgó Világ szerkesztőivel, és megállapítottuk, hogy mennyire másképpen strukturálódik Magyarországon a társadalmi idő, mint nálunk a Vajdaságban. A Mozgó Világ-osok tíz-tizenöt évvel is idősebbek voltak nálunk, és mégis egy fiatalokat megszólító folyóiratot szerkesztettek. Számunkra ez azt jelentette, hogy Magyarországon hosszabb ideig lehet fiatalnak lenni, viszont a Vajdaságban elég gyorsan elég a fiatalság lángja. A másik választott téma a nyelv szerepe lehetne. Sokra tartom az orosz Borisz Groys-nak a gondolatát a szocializmusról: nevezetesen azt, hogy a szocializmus valamiféle lingvisztikai fordulatot hajtott végre, állandóan beszélt, mondta folytonosan azt az igazságpolitikát amit követett. Nem hiszem, hogy ez mindent megragad a szocializmusból, ráadásul Groys azt a nyaktörő tézist képviseli, hogy csupán azon társadalom bírálata lehetséges, amely kommunista jellegű. Mégis valamilyen módon igaz, hogy a szocializmus alaptermészete, hogy nem néma, hanem beszél.  Gondjaim akadnak néha azzal kapcsolatban hogy elmagyarázzam a fiatalabbaknak, hogy mi történt az Új Symposion kapcsán. Nem tartalmi problémáim vannak, mert nem arról van szó, hogy nem tudom elmondani  a tényeket felidézve, hogy ott mi történt, és hogy mit állítottak azok, akik a folyóirat megrendszabályozásában segédkeztek. Hanem érzem azt, hogy a nyelvnek egészen más szerepet rendeltek hozzá akkor, mint ahogy ez most történik: megváltozott a beszédhelyzet, a megnyilvánulási kontextus. Ezt nem lehet lefedni a szokványos ideológiai magyarázatokkal, amelyek a moralizálás okán nem látnak semmit. Emlékszem, hogy  a hatalommal viaskodva hónapokat vitatkoztunk arról, hogy egy szó mit jelent. A többértelműség lehetősége, a szavak önértéke valóban lingvisztikai fordulatot testesített meg. Még a legidioszinkratikusabb nyelvi megnyilvánulás is megsérthette a beszélő ideológia testét, mindig fennállt a nyelvi konfrontáció lehetősége. Úgy érezhettük, hogy a nyelv megelőzi a dolgokat, az ideológia meg nem utolsó sorban nyelvi valóság. Hogy megint csak Groys-ra utaljak: a kapitalizmus néma. Ennyit a társadalmi determinációkról, történelmi távlatban is. A társadalmi meghatározottságot befogó érvet semmiképpen sem szabad leegyszerűsíteni a pénzínség, a fennállás szokványos problémáira, n
evezetesen arra a kérdésre, hogy mennyi pénzeszköz áramlik be a folyóirat kasszájába. Tudom, hogy léteznek intézményes kérdések, ám ezzel hadd foglalkozzanak kultúrpolitikusok. Ha elindulunk ezen az úton, úgyis gyorsan téves terepre fogunk érkezni. Igaz, hogy fontos folyóiratok tűntek el, anélkül, hogy kiteljesítették volna az aktualitásra irányuló mércéket. De az igazi kérdés a reflexió kirojtolódása, a valóságérzékelés hanyatlása, a néhai intencióknak a megszelídülésbe, a visszafogottságba való hol rezignált hol cinikus belehullása. Hogy a történelemnek vége szakadt, ez azzal a meggyőződéssel jár, hogy nincs már itt, a kései kapitalizmusban olyan dolog, ami megértésre szorul, hogy meghaladtuk már a történelemnek ama forgatagát, amely megértést igényel. Bevégeztetett. Maradnak csak a néhai fellendülések-rezgések rezidumai, a nagy kísérletek, a formabontások hagyománytörmelékei, a megértés hiábavalóságára utaló emlékezés. A szubjektum gyötrődése és szenvedése, a reflexió vajúdása ma nem egyéb, mint pszichológiai különcség, objektivitásra számot nem tartó egzotikum. Idioszinkrázia, amelyet valamilyen elsajátított technika formába ráz ugyan, de tét nélkül. Ráadásul ott  a veszély, hogy ez a pszichologizáló kvázi-reflexió unalomba csap át. Kérdés, hogy képesek-e a folyóiratok megjeleníteni a jelenkori társadalomban meglevő konfliktusokat, ha ezeknek nem tulajdonítunk konstitutív jelentőséget. Nincs folyóirat ha nem lehetséges a társadalmi viszonyok problematizációja. Ez a mai permisszív társadalomban in abstracto lehetséges lenne. Ám ma híján vagyunk ama kalandnak amely valamikor a sorok között kereste az igazság megvillanásait, az elrejtett-megmutatkozó jelentéseket kutatta, hogy megértsen. Nincs félelem a szankcióktól, nincs üldöztetés, van azonban széleskörű konformizmus. A folyóiratok jövője függ attól, hogy mi lesz a modernitás itt tárgyalt vonatkozásaival. Csakhogy rosszul áll a kritikai reflexivitás dolga.

 

Németh Zoltán: Pozitív irányban próbálom tágítani a folyóirat-kultúra kapcsán felmerült kérdéseket, olyan irányba, amelyre a két előadó nem tért ki, méghozzá az internetkultúra szerepére. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis arról, hogy a kultúrában az elmúlt másfél évtizedben olyan fokú demokratizálódás és relativizálódás történt, amely alapjaiban változtatta meg a szépirodalom képét és lehetőségeit. Ha tehát a folyóirat-kultúráról próbálunk értekezni, akkor feltétlenül szembe kell nézni azokkal az új mediális jelenségekkel, amelyek például a honlapok és blogok megjelenése nyomán jöttek létre, azzal, hogy az utóbbi évtizedben folyóiratok kerülnek fel az internetre, azzal, hogy kifejezetten online folyóiratok jelentkeznek. Ez a demokratizálódás, mint már utaltam rá, relativizálódást is jelent. Az irodalom.lap.hu oldalon az írói honlapok alcím alatt például ugyanabban az oszlopban, felsorolásban volt található Nádas Péter és egy bizonyos, verseit szerelmes versekre, nőnapi versekre, Valentin napi versekre, elgondolkodtató versekre stb. beosztó Arany Viktor (azóta mindkét szerző neve kikerült erről a helyről). Úgy gondolom, a 60-as, 70-es években elképzelhetetlen volt, hogy bárhol is egymás mellé, egy sorba kerüljön két ilyen kaliberű alkotó neve. Másrészt viszont a szerzői honlapok és blogok mégiscsak olyan önálló mediális létet jelentenek az irodalom számára, olyan autonómiát, amelyek az ideológiai kényszereket, mintegy autonóm vagy underground irodalmiságot képviselve, ki tudják védeni. Ez már egy másfajta irodalmi kultúra, mint a 60-as, 70-es, 80-as években volt, amely kifejezetten lapalapításként tudta csak elképzelni önmagát. Nagyon sok olyan nemzedék van, a Nappali háztól mondjuk Sárkányfűig, amelyek lapok mentén jöttek létre, s az irodalmi folyóirat alapításához természetesen anyagi ráfordítás szükséges. Egy blogot vagy egy honlapot az anyagi ráfordításnak a minimumával is létre lehet hozni. Jól mutatja, hogy az olyan komoly, önmagukat magas irodalmi, papíralapú folyóiratokként elképzelő felületeknek is, mint például a Bárka vagy a Tiszatáj, már van online változatuk, amely nem tökéletes hasonmásként képviseli a papíron megjelenő folyóiratot, tehát már a hagyományos folyóiratok önreprezentációja sem mellőzheti az újfajta medialitás lehetőségeit. Ha összehasonlítjuk, hogy mennyien olvassák mondjuk a Bárka Online-t vagy a Tiszatáj Online-t, illetve ezek paperback változatát, a netes felület magasan lekörözi a nem netes változatot. Ebből a jelenségből kimondottan a rövid formák profitálnak, véleményem szerint ez a költészetnek akár új lehetőségeket is teremthet, mert rövid, gyorsan elolvasható tartalmat nyújt. Regényt, hosszabb elbeszélést vagy tanulmányt nem nagyon olvasnak netes felületen. De a rövid, napi kritikának a szerepét például szinte teljesen átvette a netes felület napjainkban. Gondoljunk csak ennek kapcsán a Telep-csoport megjelenésére, amely elképzelhetetlen lett volna az új média eszközei nélkül – itt nemcsak versekkel, de kommentek formájában olvasható kritikai reflexiókkal is találkozhatott az olvasó. Említhetnénk Bajtai András és Sirokai Mátyás blogját, a Lelkigyakorlatokat, amelynek „célja a világirodalom olyan magyar nyelvre lefordított verseinek újrafelfedezése és összegyűjtése, amelyekben a költészet mágikus és utaztató ereje nyilvánul meg.” Nagypál István Bochnia néven futó blogja szintén világirodalmi irányultságú. Úgy gondolom, az internetes közlés által újfajta autonómia jelent meg, amely kivédheti az államhatalom felől érkező ideológiai vezérlést. Azt is lehet mondani, hogy a harmincon aluliak nemzedékei kifejezetten mediális felületen képzelik el magukat. Érdekes eseménye volt színház, irodalom és internet összekapcsolásának az a módja is, amely Miskolcon valósult meg, ahol a Miskolci Nemzeti színház és a Műút folyóirat közös,  Határtalan napok című rendezvényéről, felolvasásairól élő online közvetítést kaphatott a nem jelenlévő közönség, s a felvétel a folyóirat online archívumába is bekerült. Azok a szempontok tehát, amelyek itt felvetődtek, az új média lehetőségei felől tehát más megvilágításba is kerülnek.  

Reményi József Tamás: Egy folyóiratnak nemzedékcsináló műhelyként vagy egy nemzedék önmagát igazoló fórumaként volt mindig is jelentősége. Tehát nemcsak a ’69-es lillafüredi találkozó fiatal írói gondolták úgy, hogy lapot kell kapniuk, hanem a ’90-es évek elején szabadsághoz jutó nemzedékek is. Igaza van Mészáros Sándornak, hogy amikor ilyen típusú felhajtó erő nincs egy lap mögött, akkor az a lap – mondjuk így – hivatallá válik, meglehet, színvonalas hivatallá. Nagyon jellemző napjainkban, hogy a nyomtatott magyar folyóirat-kultúrának jellegzetes mutatványa már nem is a tematikus szám, hanem az antologikus, könyvszerű szerkesztés. Szerintem ez félreértése a folyóirat funkciójának, mert a folyóirat az fórum. És ha a folyóirat nem fórum, akkor nem folyóirat. Lehet szép dolgokat csinálni, lehet ünnepi számokat készíteni, ha éppen 100 éve halt meg valaki… 

A netes folyóirat olyan sebességgel alakuló fórumot tud teremteni és fönntartani, amivel a nyomtatott sajtó nem tud vetélkedni. Ma a legszínvonalasabb nyomtatott lapok is lélegeztető gépre vannak kötve állami dotációval. A nyomtatott folyóirat-irodalom el fog sorvadni, funkcióját máris átvették az irodalmi portálok. Senkit se rettentsen el az a sok gyerekbetegség, ami a váltással együtt jár, hogy tudniillik tőke és belátott igény híján  a neten nincsenek lektorok, korrektorok, olvasószerkesztők stb. stb. Igen, ma a sajtódemokrácia félreértelmezése az, hogy a szövegek gondozatlanul, színvonaltalanul, kontroll nélkül jelenhetnek meg. Azt pedig csak zárójelben teszem hozzá, hogy a sajtószabadság megcsúfolása, ha névtelenül vagy álnéven lehet diskurzusban részt venni. Én azt gondolom, hogy ha valakinek véleménye van, annak személyiségével mögé kell állnia, anélkül nem vélemény a vélemény, csak lebeg a levegőben, mint a gólyafos.

Visszatérve a ’69-es pillanathoz, ahhoz képest, amikor megszületett a politikai döntés, miszerint a fiataloknak lapot kell adni, még tíz év(!) telt el, míg havilapja lett a fiataloknak – addig egy néhány számot megélt időszaki kiadvány, majd később kéthavi lap lett a Mozgó Világ. Mire pedig valójában létrejött, nem nemzedéki lap volt már, hanem gyűjtőlap. Több nemzedéknek és több irányzatnak a gyűjtőlapja. Azért is nagyon fontos erre a fejleményre felhívni a figyelmet, mert ’89-ben például, amikor megalakult a Magyar Napló, azzal a tévképzettel indítottuk, hogy ez a gyűjtőlapság immár politikai felügyelet nélkül folytatható. És ez kétszeresen is tévedésnek bizonyult. Egyrészt ahogy korábban, úgy a ’90-es években is sokkal inkább irányzatokra volt szükség. Irányzatok szerint szerveződő lapokra, amik egymással vannak diskurzusban. Másrészt 1990 után a kulturális színtér  tragikus módon szétesett, politikai okokból. Az előzmények máig feltáratlanok: milyen kapcsolatrendszere volt a ’70-es, ’80-as években a legalitás határvonalán éppen hogy innen levő műhelyeknek és a legalitás határán éppen hogy átlépett szellemi erőknek. Tehát a kezdődő szamizdatnak, az ellenállásnak, az ellenzéki értelmiségnek és a karanténban kifejlesztett, de ellenzékivé váló, még a legalitás határán innen levő csoportoknak. Ennek a két társaságnak a konfliktusai, az együttműködése, a munkamegosztása mind-mind feltárásra várnak. Éppen az említett határsávban érhető jól tetten az aczéli kulturális politika mechanizmusa, manipulációs technikája, s legalább ennyire fontos látni, hogy a rendszerváltás utáni rémisztően gyors polarizáció is ide vezethető vissza. A 90-es évek magyar kulturális életében robbanásszerűen indult be az ellenségképzés. Aczélék félelme az volt, hogy az irányzatok óhatatlanul politikai csatornákká válnak, ez volt a szocialista politika legfőbb aggodalma, ezért nem kaphatott lapot több nemzedék, több irányzat. A ’90-es évektől kezdve fordítva működik a dolog, gyakorlatilag egy politikai háborúban fölcsinált kulturális intézmény- és „érték”-rendszer alakult ki. Ha korábban minden irodalmi produkció politikává vált, ma azt lehet mondani, hogy minden érdektelenségbe fúl, ami nem tud a politika által átlelkesülni. Minden nemzedék abban bízott, hogy az utánunk jövők már érintetlenek lesznek. Mindig vannak nagyon tisztességes zászlóvivők, akik megpróbálnak tiszta lappal indulni, és bizony ritkán van sikerük.

A gyűjtőlap ellentmondásossága nagyon erősen rányomta a bélyegét többek között a Mozgóra is. Az Új Sympóra, érdekes módon, kevésbé, mert az Új Sympóval sokkal hamarabb kaptak lapot a fiatalok. A ’80-as évek eleji Mozgó Világ szerkesztőinek a többsége jó pár évvel idősebb volt. Gyakorlatilag a gyermeki karanténban tartott, infantilizált fiatalságnak a borzalma volt, ami a Mozgó Világot ebben az álfiatalságban tartotta. És ez, bizony, a művészetszemlélet radikalizmusát is befolyásolta: irodalmár létemre is úgy gondolom, hogy a Mozgó Világnak a legmodernebb, legavantgárdabb sávja a képzőművészeti rovata volt.  Hangozzék el egy név, Szabados Árpádé, aki nyomorúságos nyomdai körülmények között, ókonzervatív tipográfiai és tördelési képpel, de Schmal Károly borítójával, a maga csomagolópapíros mivoltával együtt egymaga volt képes a maga idejében a modern magyar képzőművészet egyetlen(!) fórumává változtatni a lapot.

Óhatatlanul igaz, hogy egy effajta gyűjtőlapban 1990 előtt sok gyenge, vitatható színvonalú dolgozat jelent meg. De a lap jelentőségét, a fórum mivoltát nem a kikezdhetetlen minősége szavatolta, hanem a benne viruló élet, sok kockázattal. És ez ma is áll: kockázat = élő művészet.

Losoncz Alpár: Ti most itt csak az irodalomról beszéltek, de a folyóirat-kultúra nemcsak az irodalmi folyóiratokat foglalja magába. A társadalomtudományi folyóiratokat, például, messzemenően figyelembe kell venni. Hogyan akarunk beszélni a folyóiratokról ha nem vesszük tekintetbe a Valóságot vagy a Világosságot stb. Más. Két ellentétes tendenciáról kell beszélnünk a folyóiratok kapcsán. Relativizálódás az egyik oldalon, túlszabályozottság a másik oldalon. Azt hiszem, hogy eme két vonatkozás ugyanazon fenomén két oldala. És ez nem magyarországi vonás, de Magyarországot éppúgy érintheti, mint bárki mást. A posztmodernizálódás, és most ismét pontatlan fogalmat használok,  párban járt a relativizálódással, és a viszonylagosító tolerancia formájával. Nem lehet objektíven beszélni a társadalmi állapotokról, az igazságot diktatórikus kategóriának tartják, mindenki fejtse ki privát idioszinkráziáit, legyen autentikus, legyen önmaga. Majd találkozunk valahol. Közben meg minden szabályozott: a tudományos folyóiratokban meghatározzák hogyan írjanak az emberek valamilyen égből származtatott mércék alapján, megannyi folyóiratban nem szabad használni nemcsak az egyes szám, de a többes szám első személyét sem. Érdekes, hogy ezen kornak, amely egyénként hajlandó felértékelni a nyelv szerepét, nem jut eszébe, hogy a nyelvi fegyelmezés nemcsak nyelvi jellegű. Sok helyütt a folyóiratok a társadalmi ellenőrzés nagy csatornái. Beteljesül a modernitás paradoxona: a kinyílt szabadságot állandóan fegyelmezni, ellenőrizni kell.

 

Folyóirat és Vizuális kultúra

Előadó: Szombathy Bálint

Hozzászólók: Fenyvesi Ottó, Géczi János, Mányoki Endre, Németh Zoltán

Szombathy Bálint: Egyéni látószögből az Új Symposionról*

Kissé váratlanul ért a felkérés, hogy előadást tartsak Folyóirat és vizuális kultúra témára. Mégpedig azért, mert idestova tizenkét esztendeje, 2000-ben történt magyarországi áttelepedésem óta nem űzöm régi szakmámat, amely négy évtizedig biztosította számomra a megélhetést és a viszonylagos alkotói függetlenséget az egyéb – mondjuk úgy, pragmatikusabb – emberi tevékenység tartományaitól. Természetesen, az ember nem felejt csak úgy máról-holnapra, mert ha mást nem, legalább forgatja a kínálkozó jelenkori folyóirat termést, és ha legalább egy-két figyelmét felkeltő írásra lel az éppen kezében levő lapban, akkor azt mondhatja, ez már megérte. Kevés országban készül annyi különféle folyóirat, mint nálunk, állapíthatjuk meg még mindig, és ez azt jelenti, az olvasott kultúrának él még a tradíciója, attól eltekintve, hogy a hagyományos olvasás hanyatlásáról hallunk nap mint nap. Sőt, olyan hír is eljutott hozzám, hogy egyetlen állami mecénásunk úgyszintén azt fontolgatja, a jövőben az online folyóiratokat előnyben részesíti a nyomtatottakkal szemben.

      Abból kifolyólag tehát, hogy nem kenyerem többé a folyóirat- és könyvtervezés, mert már csak a Magyar Műhely és saját könyveim maradtak meg számomra, ezúttal kénytelen leszek visszatekinteni a múltamba, mint teszem egyre gyakrabban, ahogy növekszik a mögöttem levő idő. Valamikor nem győztem hangoztatni, mennyivel jobban kedvelem a folyóirat médiumát a könyv médiumától. Rendre akkor hagyta el ajkamat a kijelentés, amikor még magam is szerkesztőségben, szellemi munkaközösségben dolgoztam, másrészt még javában alakulóban és mozgásban volt a művészetem. Azt találtam tudniillik mondani, hogy a folyóiratot előnyben részesítem a könyv ellenében annál a tulajdonságánál fogva, hogy a folyamatot, a szellemi mozgást, a permanens átalakulást közvetíti, nem pedig a megállapodottságot, a lezárt alkotói és teremtői összegzést. Akkor is előnyben részesítem, ha tudom, hogy a hosszú és némiképp vajúdó folyóirat-lét folyamatából az idő sok mindent ki fog rostálni, hiszen a véglegességet és a bizonyosságot statuáló könyveket is megritkítja majd egyszer a történelem. Sokáig izgalmasabb volt tehát számomra folyóiratot, mint könyvet gondozni, mert az elsőnek jelentősen más volt a hangulata, atmoszférája, különösen akkor, ha egy nemzedéki felfogás lendülete is  mögötte állt.

      Amikor 1971-ben, éppen érettségizett szabadkai gimnazistaként Tolnai Ottó elhívott Újvidékre, hogy Maurits Ferenc katonáskodásának másfél esztendejére vegyem át az Új Symposion grafikai szerkesztését, már volt mögöttem némi hiteles szakmai teljesítmény, hiszen az 1968-ban Szabadkán alakult Kosztolányi Dezső Irodalmi Kör irodalmi-kritikai mellékletét szerkesztettem, amely a helyi 7 Nap című hetilapban jelent meg havi rendszerességgel, összesen négy kiadás erejéig. A mellékletnek a Tribün nevet adtuk, és azért volt oly rövid éltű, mert az általa elindított folyamat egy folyóiratban kulminált. Ez volt az Üzenet, amelynek szükségességét mi vetettük fel, eredendően úgy képzelve, hogy nemzedékünknek lesz a szócsöve, ám az idősebb generáció – a helyi politikai garnitúra segédletével – végül is elmanipulálta előlünk. Annyi azonban ma is bizonyos, hogy az Üzenet létrejötte nekünk volt köszönhető, mert közvetetten mi eszméltettük rá az idősebb nemzedéket arra, hogy Szabadkát is megilletné egy havi irodalmi-művészeti folyóirat az újvidéki Híd és Új Symposion ellenében.

      Miután az általunk megálmodott Üzenet nem lehetett a miénk, Danyi Magdolnával és Bognár Antallal egyetemben jómagam is Újvidék felé vettem az irányt, élve Tolnai meghívásával, bizalmával. Az Új Symposion maga volt a csoda számomra, ettől szebb nem történhetett velem akkoriban, mint hogy szerkeszthessem. A lap mögött voltak már a mozgalmas hatvanas évek, melyeknek folyamán Tolnai és Maurits egy minden tekintetben európai lapot alkotott meg, amely vizualitásában is hűen tükrözte azt a korszerűséget és másságot – ha úgy akarjuk, formabontó szellemiséget –, amely törzsgárdájának költészeti és prózai törekvéseiben megjelent, magasan kiválva az összmagyar lapok sorából. Tolnaiék felismerték a grafovizuális formázás jelentőségét, aminek különösen kedvezett a lap meglehetősen nagy formátuma, a terebélyes tükörfelület. Felismerték továbbá a folyóiratnak azt a korszerű funkcióját, hogy a könyvvel ellentétben ne csak szövegek tartálya legyen, hanem hogy vizualitásával erősítse az írásokat. Továbbá azt, hogy a képi anyagnak ne csupán illusztratív, nyomdai szóhasználattal luktöltő szerepe legyen, hanem autochton helyet kapjon az oldalakon, egyenrangúan a szövegtestekkel. Annak utána, hogy 1969-ben sor került egy egész ciklus Kassák-képvers és képarchitektúra publikálására, sokakban az a meggyőződés rögzült, hogy a lap valójában a kassáki tipográfia tanítását követi, holott Tolnai többször hangsúlyozta, a minta nem Kassáktól származik, hanem a Delo című belgrádi folyóirattól. Vitathatatlan volt azonban, hogy a kassáki tipográfia és a Delo által kultivált grafikai küllem között erős volt a kötődés, a közös gyökerek ugyanis a századelő európai modernjének és modernizmusának térközeibe vezettek vissza, érzékelhetővé téve a szürrealista montázs és a konstruktivista tipográfia mindenkori korszerűségét.

      Amikor a szerkesztőség tagja lettem, nem sokkal előtte formátumcsere történt, a tükörfelület kisebb lett és a lap füzet jelleget vett fel. Ezt az alapformátumot megtartotta az 1983-as betiltásig. Míg ezt megelőzően, Tolnaiék idején a címoldalon versek, prózák és grafikai művek helyezkedtek el hol különállóan, hol pedig egymás mellett és egyenértékűen, némileg a fejlécet is háttérbe szorítva, most a megnagyított fejléc – Brançusi homokóra replikájával – egyes egyedül terítette be az oldalt. A Danyi-Bognár szerkesztőség idején, 1974-től a homokóra lekerült a borító első oldaláról, átadva helyét egy-egy képzőművészeti alkotásnak. A belívek egy széles főhasábból és egy keskenyebb segédhasábból épültek fel, másfajta grafikai lehetőségeket vetve fel annál, mint amit a magazin formátum nyújtott. Az Új Symposion nem csak kinézetében jelezte, hogy megkülönböztetett figyelmet szentel a képzőművészetnek, hanem rendszeresen közölt ilyen tárgyú tanulmányokat, esszéket és kritikákat is.

      1971-re és 1972-re terjedő szerkesztői ténykedésemre részben a grafovizuális költészet, a kassáki tipográfia és a kortárs képzőművészet nyomta rá bélyegét, de saját alkotói törekvéseimtől sem lehetett független, amely a konceptuális művészet medrében mozgott. Alkalmaztam például oldal lyuggatást, fotográfiai minifüzet beragasztást, a hasonló teresítések sorából azonban számomra a legemlékezetesebb ötlet mindmáig az 1971/75. számban valósult meg, amelynek mindegyik példányába Josip Broz Tito arcmásával ellátott 5 parás névértékű postabélyeget ragasztottunk saját kezűleg. Ilyen és hasonló újításokkal kíséreltem meg kitörni a kétdimenziós hordozó felületről később, a nyolcvanas években is, amikor egy Lukács Györgyöt ábrázoló fotóról külön erre a célra kimunkált nyomdai késsel kivágattam a Lukács mögötti szobaablakot, úgy, hogy csak fa kerete maradt meg.

      A hatvanas évek Új Symposionjának műmelléklet-kínálatát mára jelentős opust maguk mögött tudó helyi alkotók kreálták, úgymint Sáfrány Imre (1928–1980) (1969/51–52. szám), továbbá az első Magyarországra áttelepült vajdasági képzőművész, Benes József (1969/55. szám), valamint a több éven át a grafikai szerkesztés teendőit ellátó Maurits Ferenc. Passuth Krisztina Új törekvések a szentendrei művészetben című szövegét illusztrálandó az 1969/45. szám közölte  Deim Pál, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Gyarmathy Tihamér, Jankovits József, Marosán Gyula, Korniss Dezső, Bálint Endre,Vajda Lajos és Lantos Ferenc alkotásait. A szabadkai Bosch+Bosch csoport 1970-ben mutatkozott be, s ettől kezdve fokozatosan az általa képviselt ideaközpontú művészet szellemisége vált erőteljessé, miután másfél évre átvettem Mauritstól a szerkesztést. A lapban a folyamatos újítás igényének frissességével jelentek meg a kortárs nemzetközi művészet radikális törekvéseit jelző tájékoztató szövegek és reprodukciók. Itt kell megjegyeznem, törekvéseimet elsősorban Tolnai támogatta. Utasi Csaba akkori felelős szerkesztő enyhén konzervatív volt a vizuális kultúra tekintetében, Végel Lászlót pedig egyáltalán nem érintette meg a képzőművészet világa.

      A későbbiekben valamelyest csökkent a lap művészeti radikalizmusa, ami nem csak műmellékleteinek tekintetében, hanem grafikai arculatán is tükröződött. Ebben a konszolidáltabb időszakban a szerkesztést fiatalabb írók-költők irányították a már idézett Danyi-Bognár szerkesztői páros vezetésével, s bár továbbra is Maurits Ferenc munkálkodott a lap formatervén, nem tudta visszahozni a hatvanas évek végét jellemző innovatív koncepciót, amely elsősorban Tolnai nevéhez fűződik. A hetvenes évek közepén bontakozott ki Sebők Zoltán kritikai munkássága, rajta kívül Fenyvesi Ottó és Sziveri János publikált még képzőművészeti tárgyú írásokat. Sziveriék úgyszintén jelentős teret adtak a képzőművészeti témáknak, a lap azonban formatervezésileg kevésbé volt izgalmas, mint Tolnaiék idején.

      A Sziveri vezette szerkesztőség eltávolítását követően az Új Symposion megjelenésének folyamatossága megszakadt, s csak a nyolcvanas évek közepén indult újra, olyan kiforrott művész keze alatt, mint Kerekes László, aki a transzavantgárd, illetve az új képiség első jugoszláviai úttörője volt. A festészetére jellemző új-vadas stílus expresszív gesztusai a lap tördelésére, kinézetére is rányomták bélyegüket, annál is inkább, hogy Kerekes a grafikai elemek nagy részét kézzel vitte a papírformára tördelt oldalakra, mintha csak vászonra dolgozott volna. Az akkori jugoszláv lapkiadásban is egyedülálló egzaltált kerekesi nyomdagrafikai stílust próbáltam kissé visszafogottabban tovább vinni 1985-től. A kerekesi „szabad kezes” formázást – akkori művészeti érdeklődésemnek megfelelően – elektrográfiai effektusokra cseréltem fel, számos esetben megtartva a függőleges helyzetből kimozdított lüktető hasábszerkezetet. A lap a nyolcvanas évek második felében jelentős számú képzőművészeti tárgyú szöveget közölt: egyrészt a jugoszláv és a nemzetközi művészet eseményeit igyekezett követni, másrészt helyet adott a Magyarországon publikálási nehézségekkel szembesülő Hegyi Lóránd korszakos tanulmányainak.

      Szerkesztőségünk fontosnak vélte továbbá, hogy egy tárlat keretében bemutassa azokat a jugoszláv, esetenként pedig nemzetközi jelentőségű képzőművészeket, akik a lap történetének bizonyos állomásain a grafikai szerkesztő teendőit látták el, avagy közléseik révén hathatósan befolyásolták az Új Symposion vizuális kultúráját, úgymint Papp Miklóst, Maurits Ferencet, Szombathy Bálintot, Stefán Oszkárt, Baráth Ferencet, Kerekes Lászlót, illetve Sáfrány Imrét, Leonid Šejkát és Bada Tibort. „Az Új Symposion képzőművészeti esztétikájának megalapozásában természetesen nem csak azoknak az alkotóknak van részük, akik közvetlenül, aktivista értelemben kapcsolódtak a laphoz, hanem azoknak is, akik a mozgalmi ténykedést érdektelennek tartva egyéni opusuk erővonalain át keresték a szellemi szálakat művészetünk avantgarde gócpontjával. A tárlat szerzőinek névsora ezt a kettős hatást érzékelteti”, írtam 1985-ben, az újvidéki tárlat katalógusában.

      Ne maradjon említés nélkül, hogy felfedeztük és felkaroltuk Bada Tibort, akinek verses-rajzos füzetet adtunk ki, s önálló bemutatkozást biztosítottunk számára multimediális fesztiválunkon, amelynek zenei programját Kovács Tickmayer István szerkesztette, Újvidékre invitálva többek között Grencsó Istvánt, Dresch Mihályt és Szabados Györgyöt. A két ízben megrendezett fesztivál természetes következménye volt annak a koncepciónak, melynek értelmében kivételes jelentőséget tulajdonítottunk a kortárs multimediális műfajoknak. Az ebben a szellemben készült  tematikus számok közül ezúttal kettőt kell kiemelni: a művészi performansz műfajának elméletével és történetével foglalkozót (1985/8), valamint a fénymásolás művészetének szentelt kiadást (1984/2–4). Ez utóbbi az összmagyar lapkiadásban az első olyan próbálkozás volt, amely az elektrográfia időszerűségére és jelentőségére hívta fel a figyelmet, s ennek megfelelően a folyóirat betördelt oldalainak nyomdai előkészítése is fénymásolón történt.

      1971-ben Bányai János Budapesten járt és beszerezte a MA éppen megjelent hasonmás kiadását, melyet alkalmam volt tanulmányozni, miközben hosszabb írásom is megjelent róla az Új Symposionban. Kassák lapja nagy hatást tett rám, sokat tanultam belőle, és a tanultakat alkalomadtán igyekeztem hasznosítani a lap formázásában. Mindez egybeesett azzal a felfedezői folyamattal, amelyben például Bori Imre ráirányította a magyar olvasóközönséget és az irodalmi szakmát Kassák jelentőségére, akit még 1967-ben bekövetkezett halálát követően is sokáig igyekeztek elhallgatni Magyarországon, elvitatva tőle érdemeit. A kassáki tipográfia visszaigazolta számomra, hogy lehetséges volt már régebben is olyan folyóiratot szerkeszteni, amelyben a képzőművészet, illetve a vizuális kultúra a szokásosnál nagyobb hangsúllyal volt jelen, mint az irodalmi-kritikai lapokban általában, ahol vagy nem vettek róla tudomást, vagy pedig marginális, luktöltő szerepet szántak neki.

      Kassák nem iparos volt, ma divatos idegen szóval élve dizájner, hanem multimediális alkotó, akinél minden összefüggött, egymáshoz kapcsolódott, aki az egyik műfaj által erősítette vagy egészítette ki a másikat, és teremtett ezáltal egy szerves, sokrétűségében is összehajló világot. Az alkalmazott grafikára ezért úgy tekintett, mint a számára mérvadó művészeti poétikák hiteles megvalósíthatóságának egyik lehetséges médiumára, olyan kifejezőformára, amely még a magasabb rendű költészetet vagy prózát szolgálja, de már elindult öntudatra ébredésének útján, tudniillik azon az úton, amely végül is – tanúi lehettünk – szuverén művészetként való elismertetéséhez vezetett. Az ő esete másrészt azért is rendhagyó, mert a saját világképét és művészetfelfogását mások attitűdjére is kivetíthette, hiszen jobbára olyan művek nyomdagrafikai megmunkálását vállalta el, melyeknek szellemisége közel állt hozzá, esetleg hatása alatt is állt.

      Kassák művészete a korabeli európai progresszió szerves részét képezi, így alkotói teljesítményének egészét ennek értelmében kell megközelíteni és értékelni. Amikor a képzőművész Kassák a dadaizmusért vagy a konstruktivizmusért lelkesedik, akkor ez nem csak költeményein, festményein, kollázsain vagy grafikáin mutatkozik meg, hanem nyomdagrafikai munkáin is meghatározó nyomot hagy. Műfajaiban a stílusok egyidejűen vannak jelen, így stílusváltásai is egyidejűleg figyelhetők meg az általa kultivált műfajokban.

      A kassáki műfajok közötti átjárhatóságra jellemző, hogy reklámgrafikáit a „magas művészetből” vezette le, és hasznosított képarchitektúrákként értelmezte őket, vagyis olyan absztrakt mértani alkotásoknak, amelyek reklámszövegek hordozására is alkalmazhatóak. Döntő hatással voltak rá a holland és az orosz konstruktivisták, a Bauhaus művészei, valamint a többi mérvadó avantgárd sejt Berlinben, Hannoverben, Frankfurtban és Hágában. Tipográfiai- és könyvművészete forma és életérzés tekintetében egyaránt szorosan kötődik a haladó európai áramlatokhoz, tőlük kapja kezdeti lendületét, de visszaható is egyben, ennek következtében pedig rövid idő alatt nemzetközi rangra tesz szert, és maga is hatást fejt ki, elsősorban Kelet-Európában. Kassák nevét a harmincas évek elején az európai élvonalban találjuk Karel Teige, Moholy-Nagy László, El Liszickij, Theo van Doesburg és Herbert Bayer társaságában. Ekkoriban több nemzetközi kiállításon szerepel Essenben, Baselben, Amszterdamban, Hágában és Párizsban. Mint kiderül, a csúcsra jutás pillanata ez nála, hiszen ennek utána közel másfél évtizedes szünet áll be alkalmazott grafikai munkásságában, az ötvenes évektől datálódóan viszont már csökken alkotásainak újdonságértéke. Kassák grafikai formatervein át a század első felének európai művészeti radikalizmusa szivárog be a magyar kultúrába. Különösen a jelenkor számítógépes eklekticizmusának viszonylatában bizonyul különálló, markáns értékévé nyomda- és reklámművészetünknek, olyan esztétikát teremtve, amely még ma is életképes, és elemeiben kétségtelenül kitapintható a jelenkori produkcióban.

      A fentiekben ismét csak Kassákhoz kanyarodtam vissza, meg próbálva röviden érzékeltetni, miért volt fontos sokunk számára, és miért megkerülhetetlen a jelenben is. Ha visszatekintünk, láthatjuk, az Új Symposion grafikai szerkesztői is rendre alkotó képzőművészek voltak, nem pedig egyszerű formatervezők, így hát közreműködésükkel hatékonyan szolgálni tudták az adott kor vizuális kultúráját a folyóirat médiumán át. Nem közönséges iparosok voltak tehát, hanem a szerkesztői munkában is teremtő erőt tudtak kifejteni, belevíve személyiségüket és művészetük szemléleti nyomait.

      Az Új Symposion grafovizuális formázásának csúcsidőszakait jellemző szenzibilitás érhető tetten napjainkban a Szabadkán 1993-ban bejegyzett Symposion című folyóirat formatervezésében, valamint a 2004-ben alapított dns „posztalfabetikus” periodika médiumértelmezésében, „melyben a forma erotikája felülírja a konvencionális jelentés fetisizmusát és kivezet az irodalomból, ahogy ismerjük”.

Fenyvesi Ottó (Folyóirat és vizualitás)Úgy gondolom, hogy az irodalmi és művészeti folyóiratok, periodikák a magyar nyelvterületen kivételesen fontos szerepet töltöttek be a 20. században a nemzeti és kulturális identitás megformálásban. Egy sajátos kulturális jelenséget, a nemzet narratíváit reprezentálták. Ebben a kontextusban az Új Symposion szerencsés csillagzat alatt működött, hiszen külön úton járt, mint az akkori „vasfüggöny mögötti” magyarországi lapok. Más társadalmi körülmények hatottak rá, nyitottabban, befogadóbban viseltetett a korszerű, modern nagyvilági szellemi törekvések iránt. Az Új Symposion esetében a modernség problémája már nem az eredet megőrzésére irányult, hanem sokkal inkább valami újabbnál újabb egyediség felmutatására. A modernség eme ösztönző ereje mélyreható volt a lap életében, az elavult hagyományt felülírta az avantgardista művészi produkció és az azt igazoló aktuális művészeti elmélet.

Az Új Symposion erejét fokozta, hogy a szépirodalmi alkotások mellett, filozófiai, irodalomtörténeti, művészetelméleti, képző-, színház-, zene- és filmművészeti írások is voltak benne. Ez azért volt lehetséges, mert sokfélék voltunk, a lap szerzői közösségét különféle érdeklődésű emberek alkották. De a korszellem is kedvezett „az összetartó folyamatoknak”, a különböző művészeti műfajok konvergenciájának illetve szimbiózisának.

A lap nemcsak tartalmilag nyújtott mást, mint a korabeli magyarországi irodalmi-művészeti folyóiratok, hanem vizuális formája is egyedi volt. A hatvanas években, az elsőtől a hatvannyolcadik számig, a folyóirat szokatlanul nagy formátumban (24×34 cm) jelent meg. Mindegyik lapszám egyedi grafikai terv alapján készült. Mivel az előttem felszólaló (Szombathy Bálint) nem említette név szerint ezeknek a lapszámoknak a grafikai szerkesztőit, hadd soroljam fel őket: Papp Miklós, Baráth Ferenc és Maurits Ferenc. Hiszem, hogy az ő kivételes kreativitásuknak is köszönhető a folyóirat sikere. Szerintem a folyóirat, nem csak kimondottan irodalmi lap volt, hanem egy vonzó, látványos vizuális alkotás is.

A lap túlfokozott vizualitása egybeesett a képek egyre növekvő hatalmával, a kultúrában bekövetkezett úgynevezett „képi fordulattal”, amely szerint világunkat és identitásunkat nemcsak leképezik, hanem egyre inkább alakítják a bennünket körülvevő képek. Talán nem véletlenül értekezett Guy Debord a spektákulum társadalmáról, Michel Foucault pedig a látvány társadalmáról.

A hetvenes években, a Danyi Magdolna által szerkesztett folyóiratban Sziveri János és én képviseltük a „vizuális frakciót”, a „mcluhanizmust”. Elsősorban képzőművészeti jelenségek értelmezésével foglalkoztunk, később csatlakozott hozzánk Sebők Zoltán, aki egy lexikonba is összegyűjtötte a hetvenes évek neoavantgárdjának különféle irányzatait és képviselőit (Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig, 1987, Képes Ifjúság, Újvidék). Sebők Zolival még egy 4-5 fős képzőművészeti csoportot is szervezünk Q névvel, a Slavko Matković és Szombathy Bálint által alapított világhírnévre is szert tett Bosch+Bosch képzőművészeti alakulat mintájára.

A folyóirat 1983-as betiltása után a Sziveri-féle szerkesztőség tagjainak jelentős része bojkottálta a lapot, viszont az 1989-es rehabilitációt már nem vettük komolyan: többen azon az állásponton voltunk, hogy a történelem kerekét nem kell visszaforgatni. Lezárult egy korszak, a továbbiakban mindenki járja a maga útját. Eltávolodtunk az Új Symposiontól, attól a közösségi utópiától, amit jelentett számunkra. Alkotói kíváncsiságunk már más magános utakra, terekre irányult.

Az új, izgalmas lapok indítása és szerkesztése a múltban általában mindig egy új nemzedék nevéhez fűződött. A miutánunk jövő fiatalabb nemzedékek már egy másfajta technológiai világban szocializálódnak, illetve fognak majd élni, más perspektívákat és más preferenciákat fognak alapul venni, s a mi aggodalmainkat, kételyeinket és hobbijainkat illetve lapszerkesztői koncepcióinkat esetleg csak olyan furcsaságként fogják értelmezni, melyek csak korlátozott mértékben érdekes számukra?

 

Németh Zoltán: A rendszerváltás után szinte minden magyarországi folyóirat megújult valamiképpen. Ha másért nem, akkor azért, mert a számítógépes kultúra előkészítési korszaka vette kezdetét, és kénytelen volt valamiképpen felzárkózni. A megváltozott vizuális kultúra olyan látványos projekteket eredményezett, mint például az egykori Nappali ház, az újabb folyóiratok közül a Kalligram és a Műút emelhető ki. Van természetesen ellenpélda, az Élet és Irodalom, az Alföld vagy a Jelenkor sajátos vizuális konzervativizmusukkal mintha az értékállóságot, a kiegyensúlyozottságot, az állandóságot sugallnák. Velük a már említett Kalligram folyóirat állítható szembe, amely tudatos provokációként fogalmazza meg vizuális üzeneteit. A borítóra emelt marokra fogott hímvessző, a koporsóban fekvő Parti Nagy Lajos (a Taxidermia című filmből), a különféle pózokba merevedett meztelen testek megdöbbentő vizuális effektusokkal kényszerítik ki a figyelmet, s utalnak a Kalligram szépirodalmi profiljának provokatív, határsértő irányultságára.

Anyaországi/határon túli folyóiratok, földrajzi terek – kulturális terek, közép-európai beágyazottság

Előadó: András Sándor

Hozzászólók: Bozsik Péter, Csehy Zoltán, Orbán János, Dénes, Penckófer János, Tóth László, Tőzsér Árpád, Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán

András Sándor: A cím olyan hosszú, hogy nem igazán tudom, mit kezdjek vele. Egyrészt, a határon túli és a közép-európai beágyazottság számomra két külön dolog, ráadásul szerintem kelet-európai beágyazottságról kellene. Nehéz megérteni, miért van az, hogy Ausztria Közép-Európa, de Magyarország vagy Szlovákia nem, de így tartják számon. Nem azért, mert Ausztria belóg München alá, és Nyugat-Németország Közép-Európai. Gondolom, az számít, hogy Ausztria nem volt népi demokrácia. A nyugatiak számára Csehország a legnyugatibb, és talán nemcsak azért, mert Prága nyugatabbra van Bécstől, de Csehország is Kelet-Európa. Megjegyezném, hogy a jelenlegi Német Szövetségi Köztársaság egésze Közép-Európa, holott a Német Demokratikus Köztársaság Kelet-Németország volt, és ennek megvannak a jelei ma is. A Frankfurter Allgemeine Zeitungban nemrég felsorolták a leggazdagabb országokat, és Németország közel sincs a lista tetején, mert a volt Kelet-Németországban csak közel egy ötöde az életszínvonal, mint a volt nyugatiban, és ezen több mint húsz éve nem képesek változtatni. Ezért is beszélek kelet-európai beágyazottságról: Tőzsér Árpád Mittel úr verseinek hőse valójában vágy- és álomalak. Másrészt a felkért hozzászólók nálamnál sokkal jobban tudnak saját régiójuk folyóiratairól és saját helyzetükről beszélni mint én. Ezekről nem fogok mondani semmit, legfeljebb megemlítem őket. A Nyugaton megjelent folyóiratokról tudok mondani egyet s mást, és szeretném mindenek előtt felvetni a mi magyar irodalmi folyóirataink problémáját, már ahogy én, Nyugatról is nézve, látom.

Kezdeném azzal, hogy nekünk szerintem több folyóiratunk van, mint bármelyik általam ismert országnak. De ha megnézzük a 19. századot, vagy a 20. század első felét, akkor is hihetetlenül sok, kórosan sok a magyar irodalmi folyóirat. Jó folyóiratokról beszélek, olyanokról is, mint az Enigma, vagy a már sajnos megszűnt Átváltozások. A jó folyóiratokból van túl sok. A jó oldala ennek, hogy a budapesti folyóiratokkal fej-fej mellett állnak a vidéki és az országhatár túlsó oldalán megjelenő magyar lapok. Vagyis annak a megkülönböztetésnek, hogy fővárosi-vidéki, semmi értelme sincs. Az országosnak sincs, hiszen a Híd, a Korunk, a Látó, a Kalligram épp úgy jó és hozzférhető, mint a Kortárs meg a Holmi.

A „határon túli” kifejezést egyébként útálom. A határon túlit ugyanis mindig egy országból nézem, és az „anyaország” kifejezést se szívlelhetem, hiszen nincsenek gyerek-országaink, a repülőgép anyahajó viszont nem repülőgép. Ha határokról beszélünk, értenünk kell, hogy minden határnak két oldala van, tehát mindig más-más ország van a határon túl. Ez szerintem nagyon lényeges a folyóiratok szempontjából. Mindegyik más országban szerkesztett folyóirat, ahogy ismerem őket, valahogy érintkezik azzal a másik nyelvvel és kultúrával, amely közepette megjelenik. Általuk bejut a magyar olvasóközönség tudatába sok olyan ismeret és hatás, ami azelőtt nem jutott be. Mi mindannyian elsősorban Nyugatra nézünk, és akkor az angol, a francia, a német irodalomra, és igen keveset tudunk a románról, a szerbről, a szlovákról meg az ukránról. Én például igen keveset tudtam a román irodalomról, a színházból többet, mert láttam Amerikában román rendezésű darabokat, de a filmekről, vagy a román szürrealistákról szinte ismeretem se volt. De arra is gondolok, hogy a Magyarországon kívüli régiókban élők, ki-ki régió szerint, olyan témákat és színeket is beledolgoznak saját szövegeikbe, amelyeket a más régiókban élők nem tesznek, tulajdonképpen nem is tehetnek. Ez pedig a magyar irodalomnak és kultúrának is hasznára válik. 

Vagyis én határokról beszélek, ami nem jelenti, hogy a magyar irodalom nem egységes. Lassan kezdünk leszokni arról, hogy egyetemes magyar irodalomról beszéljünk, hiszen mi más lenne a magyar is. A kifejezésre volt szükség, tudjuk, de ma már nincs szükség. Az országhatárok ugyan nem lettek még pusztán szellemi határok, a szellemi teljesítmények azonban végre csak szellemi határokat ismernek, és ez jó, sok mindennek nem lehet örülni, ennek lehet. Engem tehát az országok kevésbé érdekelnek, mint a tájak és régiók, és úgy gondolom helyes nemzet-régiókról, egy nemzet szellemi régióiról beszélni, akár egybeesnek tájegységekkel, akár nem. A régiók hoznak létre folyóiratokat, mindegyik folyóirat egy-egy szellemi műhely – Mészáros Sándor itt bázisnak mondta –, és a tények bizonyítják, hogy például a Jelenkor Pécs környéki írók műveit publikálnák, csak olyan könyveket recenzálnának.  Hangsúlyozom, hogy a szellemi régiók nem esnek szükségképpen egybe földrajzi régiókkal. Az egykori Mozgó Világ például egy bizonyos fajta műhely volt, bizonyos fajta emberek kerültek oda és csinálták bizonyos olvasók számára.

Felvetem, hogy mindegyik jó folyóiratnak nemcsak közönsége, hanem olvasó közössége van, ez a közösség azokból tevődik ki, akik rendszeresen írnak bele, rendszeresen olvassák, sőt olyanok is, akik csak másod-szájból hallották, mi olvasható bennük. Külalakra is mindegyik magyar irodalmi folyóirat máshogyan néz ki, vagyis már a külalak is jelzi, hogy egy folyóiratnak milyen a profilja, szerkesztőik mit akarnak. És amikor egy folyóirat külalakot változtat, az a jelleg, a profil változását is jelenti, így volt ez régebben a Kalligrammal, a közel múltban a Kortárssal, amikor Ambrus Lajos lett a főszerkesztő és a szerkesztői gárda megfiatalodott. Közösségekről beszélek, nem társadalomról, vagy társadalmi rétegekről. Ahogyan a felekezetek közösségek, a szellemi műhelyek is közösségek, az olvasók épp olyan fontosak, mint a szerzők. Egy-egy ember persze lehet több szellemi közösség tagja, sőt, a fanatikusok kivételével, többfelé érezhet affinitást vagy érdeklődést. Egy közösség nem tagjainak számától függ, azok nem megszámlálhatók, ellentétben a társadalom adófizetésre kényszerített tagjaival.

Az adófizetés említése átvezet a folyóirat-dömping egyik releváns kérdésére. A folyóiratok megjelentetéséhez pénzre van szükség, és legalább is Magyarországon, a pénz javarésze az ország költségvetéséből, kincstárából kerül ki. A költségvetés adókból tevődik össze, a magyarországi adófizetők túlnyomó többsége pedig, megkockáztatom, nem azért adózik, hogy legyen Kortárs, Jelenkor, Élet és Irodalom, és így tovább. A folyóiratok nem az előfizetésekből tartják fönn magukat, és nem is azok, akik az utcán megveszik – sok helyen nem is árulják őket. Az NKA az adókból befolyt összegnek egyébként csak igen kis részéből ad a folyóiratoknak, és a könyvkiadóknak, és ez adomány. Nem kötelessége az államnak, vagyis a központi kormányzatnak, hogy folyóiratokat támogasson, és ezt szerintem jó lenne figyelembe venni. Szerencsésebb országokban hatalmas és apró alapítványok juttatnak pénzt a valójában igen kis számú folyóiratnak, Magyarországon, és azt hiszem a többi környező országban, nincsenek ilyen alapítványok. Mecénások sincsenek, igazi ritkaság volt, hogy a kolozsvári Korunk, úgy tudom, egy müncheni erdélyi úrtól kapott támogatást.

A népi demokrácia kommunista kultúrpolitikáját lehet szidni, de egyfelől nem kell mindent szidni benne, másfelől, ha szidjuk, tegyük azért is, hogy létrehozott egy írószövetséget, vidéki részlegeket, és dotált nekik folyóiratokat. Ilyesmi a Lajtától nyugatra nem volt szokás, ahogyan 1945 előtt Magyarországon se volt. A népi demokrácia ilyen intézményei azonban megöröklődtek az irodalom terén épp úgy, mint egy sor más téren. Mindenki magától értetődőnek vette, hogy folytatódik a központi szubvenció. És tulajdonképpen érthető is, hogy mindenki folytatni akarta a meglévő folyóiratokat, meg nem gondolva, hogy legalább is elvben egy más politikai és gazdasági rendszerben akarta ezt. A közelmúltban is felhördülés követte a hírt, hogy az Életünk szubvencióját megszüntette a megye, és jóra való sóhaj, hogy Szombathely felvállalta, beállt a megye helyére, és a folyóirat továbbra is megjelenhet. A rendszerváltás előtti időkből eredő folyóiratok mellett létrejöttek újak, jók, érdekesek, de ezzel csak nőtt a folyóiratok száma; aránylag ritkán fordult elő, és magam sajnálom is, hogy egyesek, mint a Nappali Ház, vagy az Átváltozások megszűnt, mivel nem kapott központi támogatást, vagy nem eleget. Nem azt mondom, hogy meg kellene szüntetni egy sor folyóiratot, ehhez nincs is hatalma senkinek, csak azt, hogy a közösségnek, és a közösségeknek, nem az államkincstárnak kellene eltartani annyi folyóiratot, amennyire képes.

Az én gondolkodásomban a nemzet is közösség, ugyanis megkülönböztetem a kulturális nemzetet a politikaitól, amelyik egy ország adófizető és kormányokat választó lakosainak összessége. A kulturális nemzet, mint közösség, tagjai nem fizetnek tagdíjat, nem  adóznak, támogatják azt, amihez vonzódnak. (Tulajdonképpen az egyházak is közösségek, az egyházi adó, ahol van, egyféle tagdíj; aki nem fizeti, azt nem csukják le; legfeljebb kiközösítik.) Az irodalom szerintem nemzeti ügy, nem állami ügy, ha ugyanis állami, akkor ténylegesen kormányzati, ezért politikai, a kulturális nemzet tagjainak pedig különféle politikai lojalitásai lehetnek, és vannak is. Én csak egy problémát akartam felvetni, ami nyugati országokban nem található meg, és ami jelentős része a kelet-európai beágyazottságnak. Szerencsés velejárója persze, hogy a más országokban keletkezett magyar folyóiratok, ezek mind kitűnőek, saját régiójuk erősítésén túl, egyenrangúan társulhatnak a többi magyar irodalmi folyóirathoz és műhelyhez, csak a terjesztésük marad sajnálatosan szűkösebb az amúgy is szűkösen terjesztett magyarországi folyóiratokhoz képest.

A Nyugaton keletkezett magyar irodalmi folyóiratok mind megszűntek, én ezt már két vagy három évvel ezelőtt elmondtam Tokajban, amikor halotti beszédet tartottam a nyugati magyar irodalom, mint irodalmi élet felett. Ez olyan régiója volt a magyar nemzetnek és irodalmának, amelyik megszűnt, ami persze nem jelenti, hogy a művek megszűntek, hogy a kiadott folyóiratok nem olvashatók, és nem hatnak esetleg ma is. Az írók egyre fogyó része még ír, és lényegében úgy ír, mint korábban, de már a Lajtától keletre bárhol megjelenő folyóiratokba. Aránylag kevesen költöztek vissza, de már nincsenek olyan szellemi csoportok, amelyek egy-egy folyóiratot létre hoztak és éltettek. Két emigrációs hullámot lehet említeni, amelyekből a csoportok a különböző országokban alakultak. Az egyik, az 1947-49-es emigráció ellenzéki értelmiségiekből és többnyire az államosítás elől menekülő gazdag emberekből állt. A másik hullám az 1956-os menekültekből tevődött ki, akik általában menekülteknek, nem emigránsoknak tekintették magukat, és többségükben fiatalok voltak. Mindkét hullámban Nyugatra került írókat és olvasókat valami közös csapás érte, történt velük valami közös, ami közös elkötelezettséggel járt. Akik az 1960-as, 70-es, 80-as években vándoroltak ki,  azok vagy odacsapódtak valamelyik meglévő csoporthoz, vagy pedig szétszóródtak: őket, akárcsak az 1989 után kivándorlókat nem kötötte össze közös esemény. Nem volt meg az a szándék, amit Mészáros Sanyi bázisnak mondott, magam pedig egy-egy folyóirathoz tartozó műhelynek. Ráadásul még a 60-as, 70-es, 80-as években is, aki elhagyta bármelyik magyarok-lakta országot, egyedül politikai okból, politikai-társadalmi munka folytatásának érdekében tette, író köztük alig volt, és aki volt, hamarosan felhagyott legalább is a publikálással.

A nyugati magyar folyóiratokat részben azok tartották el, akik csinálták őket, elsősorban a szerzők és a kisebb-nagyobb olvasó közönség. A Magyar Műhelyt Nagy Pál és Papp Tibor fizette és, nyomdászok lévén, készítette, ezt, gondolom, mindenki tudja itt. Az Arkánumot négyen csináltuk, Baránszky főmunkatárs lett, és négyen tartottuk el, egyenlő hozzájárulással fizetve a nyomdát. Amikor valamelyikünknek nem volt éppen állása vagy pénze, ami többnyire Bakucz esetében fordult elő, akkor addig nem jelent meg a már megszerkesztett lap, amíg a hiányzó összeg elő nem került. Mindkettő avantgárd folyóiratnak készült. A legtekintélyesebb folyóirat, a Látóhatár, majd az Új Látóhatár adományokból és előfizetőkből tartotta fenn magát, közismerten nemcsak irodalmi folyóirat volt, ahogyan az Irodalmi Újság sem. Az adományozók közt volt az amerikai Congress for Culture and Freedom nevű szervezet, amelyik a Szabad Európához kapcsolható elit szervezet volt, és legalább is a magyar kiadványokat példányok megvásárlásával segítette. Ez a szervezet finanszírozott ugyanis egy sor másnyelvű, és az illető országban igen jónevű folyóiratot, például az angol Encounter. a francia Preuveöt, a német Monatot, és nagy botrány lett, amikor kiderült, hogy a Congress a pénzt a CIA-től kapta, ahogyan a Szabad Európa rádió is. A magyar folyóiratok szerkesztőit és közönségét ez a hír nem rázta meg, többnyire sejthető volt a segélyforrás.

Nyugaton a következő folyóiratok jelentek meg: Látóhatár 1950-1958, Új Látóhatár 1958-1989, Katolikus Szemle 1953-1992, Irodalmi Újság 1957-1990, Magyar Műhely 1962-1989, azóta hazaköltözött és új szerkesztőgárdával jelenik meg ma is, Arkánum 1981-1996, Szivárvány 1980-1998. Ezek ind megtalálhatók a PIM-ben, nagy részük az OSZK-ban is. Nem soroltam ide a  nem irodalmi folyóiratokat, a Katolikus Szemlét csak azért, mert írók is publikáltak benne olykor. A Külhoni Szövegtárból csak egy szám jelent meg,  évkönyv lett. A Magyar Füzetek nem irodalmi kiadvány volt, a Mikes Kelemen Kör kiadványai is évkönyvek voltak és előadásokat-tanulmányokat tartalmaztak.

A Magyar Műhely azzal volt szerintem a legjelentősebb irodalmi-művészeti folyóirat, hogy hosszú élete mellett nyári találkozókat szervezett, alternatívan Páris és Bécs mellett, és ezekre a találkozókra minden magyar régióból, tehát országhatároktól függetlenül, megjelentek írók és művészek. Ezért mondanám a legjelentősebb irodalmi intézménynek a Műhelyt, megjegyezve, hogy igazi elismerést nem kaptak eddig ezért. (Jelentős intézmény volt a londoni Szepsi Csombor Társaság Czigány Lóránt és Siklós István vezetésével, irodalmi estek sorozatát szervezték, könyveket is adtak ki, folyóiratuk azonban nem volt.) Az Arkánumot Nagy Pál nevezte el „tartalmi avantgárdnak”, ugyanis azt mi mindenféle, vagyis politikai és erkölcsi cenzurától mentesen szerkesztettük,  és hangsúlyoztuk a mítosz és a mitikus kulturák és struktúrák jelentőségét. Ezért talán külön megemlítendő, hogy az Arkánum is közölt magyarországi szerzőktől minden számban, vagyis a politikai stigma nem  tartotta vissza őket. Jovánovics Györgytől az első számban volt szöveg, jött Eörsitől, Péntek Imrétől, Géczi Jánostól, és az Arkánum közölte le elsőnek József Attilától a Szabad ötletek  kijuttatott példányát. Míg az első szám bevezető írásában hangsúlyozott hűséget 56-hoz valószínűleg a legtöbben támogatták, az ugyanott hangsúlyozott szabadságot az erkölcsösséggel szemben, egyértelműen nem. Méray Tibor hősi cselekedete volt, hogy leközölt Kemenes Géfintől egy „illemtelen” verset, ami miatt valaki lemondta előfizetését, és hajlandó volt később is közölni tőle. Hasonló verset az egyébként kitűnő Új Látóhatár nem közölt volna le. Legközelebb hozzánk az Új Vidéki Symposion volt, amikor újra megindult a 80-as évek közepén, küldték az új számot ezzel a felkiáltással rajta: Talpra magyar avantgárd.

Csehy Zoltán (hozzászólás): Azzal kezdeném, hogy amikor még egyetemista voltam, és épp Tőzsér Árpád tanította a kortárs magyar irodalmat, a költészetesztétikai vonulatok közé besorolt egy olyan irányzatot is, hogy közép-európai katasztrofizmus. Ebből a katasztrofizmus megmaradt, a közép-európaival hadilábon állok, állunk mostanában. Annak idején  a  Kalligram folyóiratot is ez a vonal próbálta egyedivé tenni a maga struktúráján belül, és hát azt most azzal vagyunk kénytelenek szembesülni, hogy minden esztétikai siker ellenére ez ideológiailag elég kudarcos vállalkozás volt, hogy ezeket az irodalmakat nem sikerült a fordítás révén részévé tenni egy közös közép-európai gondolkodásnak. Ennek az okát több dologban látom. Egyrészt abban, hogy a kisebbségre mindig rászabnak egy úgynevezett híd szerepet. Ez így volt a szocializmus végén is. Felvidéken a Madách Kiadónak volt szlovák és cseh irodalmi részlege, de ha megnézi az ember, hogy mi az, ami ott kijött, akkor kissé elszomorodik, mert azt látja, hogy érdekes módon Hrabal, Kundera és a legjelentékenyebb cseh írók minden műve Magyarországon jelent meg.  És esetleg onnan került vissza a hazai piacra! Ugyanakkor a kiadó megszámlálhatatlan szocialista cseh és szlovák írót zúdított rá a közös könyvkiadás keretén belül Magyarországra, és nincs olyan ember, aki ezek után érdeklődne pl. a szlovák irodalom rejtelmei iránt. Tehát, itt azonnal egy olyan radikális effektus jött elő, ami teljes egészében nagyon bénítóan hatott. Ráadásul (Mészáros Sándor mondta is), hogy ma is eladhatatlanok ezek a szerzők, mert nincs meg a tényleges kommunikáció, legfeljebb a retorikai udvarlás gesztusrendszere él. Egy gyakorlati életből vett példa. Nemrég Pesten volt egy traumával foglalkozó konferencia, ahol  fiatal cseh és szlovák író, én és Németh Zoltán beszélgettünk az interetnikus traumákról. Mindannyian még Csehszlovákiában születtünk, és, azt kell, mondjam, rá kellett ébrednünk, hogy semmi közünk nem volt, nincs egymáshoz. A csehnek a szlovákhoz meglepő módon egyáltalán nem volt. Nem olvasott szlovák irodalmat, a németekre figyelt, ahogy ebben a régióban szinte mindenki. Létezett tehát ez az egymás melletti elszigetelt evés, ugyannál az asztalnál. Ez számomra egy elég döbbenetes tapasztalat volt, hiszen mi, szlovákiaia magyarok igyekeztünk itt is, ott is képben lenni. És alighanem nekünk is a németeket kellene sokkal inkább figyelni. Az irodalom tényleg nem csoportstruktúra, nem lehet területi alapú ideológiákat kreálni, az irodalom magányos játéktér, elegáns, mint a golf és nem izzadságszagú, mint a futball.  Másrészt  ha számszerűsítjük, és a folyóirat-kultúrában nézzük ezt a szegmenset, mondjuk a határon túli lapok vonulatában, akkor azt látjuk, hogy semmi sincs bőségesebben fordítva, , mint a cseh, a szlovák, román vagy bármelyik közép-kelet-európai irodalom. Hiszen, ha egy valamire való mai írót megkérdezünk, aki mondjuk nem francia szakos, hogy soroljon fel tíz nagyon jelentős francia költőt, nagyobb gondban lesz, mintha tíz közép-európai valakit kellene felsorolni. Egyáltalán nem igaz az, hogy a magyar kultúra annyira a nyugat felé orientálódik. Nézzük meg a Nagyvilágot, még mindig Alberto Moravia képviseli a kortárs olasz  irodalomat. Nálunk még mindig a szomszéd népek irodalmai vannak leginkább jelen, csak nem olvassuk azokat. A nyugati irodalmat meg az olvassa, aki nyelvszakos, vagy képes az adott nyelven olvasni. A másik probléma a híd szereppel, hogy ez egy egyirányú dolog szokott lenni. És a  támogatási rendszer függvénye is. Egy kisebbségi folyóirat, mint a Kalligram, kap a szlovák Minisztériumtól pénzt, és ennek cserébe elvárják, hogy a szlovák irodalom valamilyen formában szerepeljen a lapban. Ez annak rendje és módja szerint megtörténik, meg is jelenik, gyakran kitűnő magyarításban, s ezzel le is tudtuk a kötelességünket.  Szép bibliográfiai adatok vannak, de e mögött nem biztos, hogy van olvasókultúra. Az viszont fordítva nem nagyon szokott megtörténni, hogy a szlovák lapok is úgy érzik, hogy nekik mindenképpen meg kellene mutatni a kisebbségi magyar irodalom rejtelmeit. Legföljebb személyes kapcsolatokon alapulva, ami természetes. Múltkor írt nekem egy cseh író, ő is nagyjából hasonló, antikos, zeneszerető karakter, és elkezdtünk kommunikálni, és lefordítani egymás szövegeit. De amint belekerül ilyen átpolitizált struktúrákba ez az egész, nem eredményez feltétlenül termékeny dolgot. És ez nem lesz más, mint egy mesterségesen létrehozott konstrukció, amit meg lehet ideologizálni, lehet rá építeni akár költészetesztétikát is, de végső soron reménytelenül terméketlen marad.

 

Tőzsér Árpád

Tabutörés Veszprémben, 2013-ban

 

A Csehy Zoltán által felvetett középe-európai katasztrofizmus fogalmával kezdeném a hozzászólásomat, s remélem, közben sikerül András Sándornak is válaszolnom, aki az előbb, előadásában azt a mindenkihez szóló kérdést tette föl, de közben merően rám nézett,  hogy akkor most hogy is vagyunk Közép-Európával, létezik vagy nem létezik.

1965-ben lettem szerkesztője a szlovákiai magyar irók folyóiratának, az Irodalmi Szemlének, s amikor Koncsol László, a kitűnő esztéta és irodalomteoretikus is a laphoz került, megszületett bennünk az elképzelés: az addig meglehetősen helyi érdekű lapot középeurópai folyóirattá kell alakítanunk. Abból a megfontolásból indultunk ki, hogy Nyugat-Európa már eljátszotta a lehetséges szerepeit, Beckett és Joyce nagy, irodalmi botrányok közepette el is temette a kultúrkört, s nekünk a XX. század második felében s Közép-Európában csak a katasztrófától visszafelé vezető út ígérkezik járhatónak. A katasztrofizmus mint irányzat egyébként, amint az köztudott, a lengyel irodalomban alakult ki, de én a huszadik századi Közép-Európa irodalmát legszívesebben en bloc „katasztrofistának“ nevezném. A régió legjelesebbjei ugyanis (Karl Kraus, Musil, Kafka, Hašek, Čapek, Witkiewicz, Gombrowicz, Borowski, Rózewicz, Zbigniew Herbert) a XX. században mintegy újraolvasták, -élték és -írták az európai antik és fausti kultúrát, de az ő műveikben úgy olvasható Európa, mint a lakmuszpapír szövege: visszafelé. S a huszadik századi és közép-európai abszurd tapasztalatokkal, főleg az általános pusztulástól való félemmel feldúsítva. A nevezett században ugyanis az történt, hogy a nyugat-európai Frankensteinek kiötlöttek egy sor torz eszmét, s elméleteik egyik részét maguk valósították meg, másik részét a keleti tartományokba, Oroszországba exportálták, de a frankensteini szörnyeteg, miután életre kelt, igazából Közép-Európában dühöngött. A nyugat-európai Dorian Gray bűnözött, s Mitteleurópa képmása torzult el, ráncosodott, öregedett meg. Részletezzem? Európa felállította a világ első tömegpusztító mészárszékét, s a cseh Svejk arcára fagyott rá örök időkre a félkegyelmű túlélők bárgyú vigyora. A németek megépítették az auschwitzi kemencéket, s a lengyel-zsidó Tadeusz Borowski írta meg az anyag, a biológia szellem fölötti uralmának, a „kővilágnak“ a katasztrofista mítoszát.

Ennek az irodalomnak (magyar fordításának és követőinek) akartunk mi helyet adni a pozsonyi Irodalmi Szemlében 1965-ben és később. Nem volt egyszerű a dolgunk, hisz Csehszlovákiában az alkotmány tiltotta a Közép-Európa kifejezésnek még az említését is, a csehek és szlovákok számára Mitteleuropa német eszme s a Drang nach Osten szinonímája volt. (Ľubomír Feldek, a kitűnő szlovák költő apja többek között azért ült néhány évet börtönben, mert egy kocsmai beszélgetés során néhány barátjával Közép-Európa Únióról álmodozott.) De tettük, amit tehettünk: lefordítottam és megjelentettük Tadeusz Rózewicz Kartoteka c. abszurd drámáját (Adattár címmel, két évvel a budapesti megjelenése előtt), rendszeresen fordítottuk és megjelentettük a kortárs lengyel és cseh avantgárd költészetet, megnyertük a Közép-Európa eszmének az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét, Dobos Lászlót, aki aztán kiterjedt irodalmi és politikusi kapcsolatait, öszeköttetéseit felhasználva próbálta megteremteni a középeurópai irodalmi folyóiratok (a prágai Plamen, a katowicei Poglọdy, a pozsonyi Slovenské pohlady, a kolozsvári Korunk, az újvidéki Híd) szoros szervezeti együttműködését. Mi hittünk egy irodalmi Közép-Európa létezésében, s a virtuálisan létezőt intézményesen is láthatóvá kívántuk tenni.

Aztán jött 1968, a Prágai Tavasz, s 1969: a Ján Kollár által a 19. században megénekelt „nagy szláv tölgy“ rádőlt Csehszlovákiára s tulajdonképpen az egész Közép-Európára, s betemette a mi Mitteleurópánkat is. Az én Mittel-versciklusom a hetvenes évek végén s nyolcvanas években már a csalódás élményéből született, „Mittel úr“ Mitteleurópa paródiája volt: „Kétségb'esett kacaj lőn Nagy-Ida“Ennyit hát a közép-európai katasztrofizmusról és Mitteleurópáról.

S hadd folytassam azzal, hogy tegnap Budapesten voltam, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Szépírók Társaságának Tavaszi Fesztiválján, ahol az összeharangozott írók a Szegénység, szolidaritás, határon túliság aktualitásáról tárgyaltak. (Érdekes módon a „határon túliságot“ mint életminőséget a szegénység mellé sorolták.) Itt meg ma ilyen címeket látok a műsorfüzetünkben, hogy A folyóirat mint az irodalmi és társadalmi nyilvánosság tere. Kicsit meghökkentenek a témák, főleg így egymás mellett. Megpróbálom megfogalmazni, miért. Az utóbbi évtizedekben elszoktunk tőle, hogy az irodalomról való beszéd nagyon sokféle lehet: az ún. „szövegimmanencia“ dogmája kizárta, hogy a művet olyan szövegen túli minőségekkel, mint a szegénység, szolidaritás, határon túliság, társadalmi nyilvánosság összefüggésbe hozzuk. Az irodalom maga ugyan változatlanul olyan volt, mint azelőtt, mint amilyen ötezer éve: „nagy, lüktető, mindennel kapcsolatban álló heterogén létező“ (Angyalosi Gergely), de az irodalomelmélet körülbelül éppen attól az időtől kezdve, mikor mi, Pozsonyban közép-európai irodalmi fórumot terveztünk és kezdtünk szervezni, következetesen és erőszakosan igyekezett elszigetelni a szöveget az ún. valóságtól. Az utóbbi évtizedben ugyan az irodalomról való beszédben is történtek erőteljes kísérletek a „tabutörésre“ (emlékszem, évekkel ezelőtt Perecz László írt Tabutörés címmel Angyalosi Gergely Romtalanítás című tanulmánykötetéről, Gács Anna Miért nem elég nekünk a könyv c. művét is a tabutörők közé sorolva), de az igazi áttörés mintha még mindig késne. Nos, én a jelen értekezletünket (ahogy a tegnapi PIM-beli Szépíró-rendezvényt) is „tabutörőnek“ vélem, s mint ilyet köszöntöm.

Úgy kellene tehát ma, itt, Veszprémben irodalomról, irodalmi folyóiratokról és társadalomról beszélnünk, hogy beszédmódunk irodalmilag s társadalmilag egyaránt hiteles és érvényes legyen. Csakhogy: az irodalomról a társadalommal, a valósággal kapcsolatban utoljára a szocializmusban beszéltünk, s ma itt, sajnos, azt tapasztalom, hogy csaknem ugyanazon a nyelven szólunk, mint akkor, két-három évtizeddel ezelőtt. Nincs a témánkkal adekvát, ma is érvényes nyelvünk – feladatunk tehát legelőször is a nyelvteremtés. Ki kell alakítunk azt a beszédformát, amely egyszerre tartalmazza az elmúlt évtizedek „nyelvi immanenciás“ tapasztalatait s az irodalomról való beszédbe megint bebocsátást követelő történeti-szociológiai szempontokat. Hogy érvényesen szólhassunk az adott témáinkról. Például az irodalmi folyóiratokról mint a társadalmi nyilvánosság teréről. Befejezésként kapcsoljunk vissza egy pillanatra a kezdetekhez. A múlt század elején induló Nyugatot az alapítók (nevezetesen Fenyő Miksa és Osvát Ernő) Disputának akarták nevezni. Ők még tudták, hogy a folyóirat a nézőpontok ütköztetésének a helye, s hogy irodalomról is csak úgy lehet hitelesen beszélni, ha mint „mindennel kapcsolatban álló“, különböző kifejezésformákon át szóló „heterogén létező“-höz közelítünk hozzá. Ezzel szemben a mai folyóirataink mintha a tömbösödést, az egyneműsödést tartanák célszerűnek: a szerkesztőségek (a minőségi irodalom szempontját hangoztatva) nem a sajátos témaközelítést, hanem a „menő írók“ megnyerését látják fontosnak, következésképp szinte minden lapunkban ugyanazokkal a nevekkel találkozunk, a közel száz létező folyóiratunk egyetlen, de százszorosra duzzasztott periodikának tűnik. S ilyen irányban hat az a legújab kiadói törekvés is, hogy az újságos standokon egyre gyakoribbak az ún. tematikus lapszámok. Ezt a trendet talán folyóirataink könyvesedésének nevezhetnénk: redakcióink egyre ritkában vállalják a vitát, az eszmecserét, a nézetek, látószögek különböző témákon át történető közelítését és ütköztetését, s egyre gyakrabban ácsingóznak az egyetlen téma monografikus körbejárására, tehát a könyv ázsiójára.

Pedig már Cicero is tudta, hogy a könyveknek általában van egy nagy hibájuk: túlságosan hosszúak.

Zalán Tibor (hozzászólás): András Sándort hadd egészítsem ki mély tisztelettel! Emlékeztetlek, hogy létre jött a nyugati magyar irodalomban a Szivárvány, amiről te is említést tettél, de elhagytad a distinkciót: nem a ’45-ös és az ’56-os emigránsoknak a vállalkozása volt, hanem Mózsi Ferencé. Arra az időre úgy  gondolok vissza, amikor merő izgalom volt kézbe venni egy tiltott folyóiratot. Az én életemben két nagy váltás volt, az elsőnek különös története van. Találtam a szegedi Egyetemi Könyvtárban egy Magyar Műhelyt a folyosó vastag korlátjára dobva, benne a Nagy Pali és a többiek szövegeivel. Néztem, néztem, és fölismertem, életemben nem gondoltam volna, hogy így is lehet verset írni. Mert nem láttam még olyat, hogy valaki így ír… És akkor az érdeklődésem a lettrista avantgarde felé fordult, és föladtam az addigi költészeti irányaimat. Aztán a másik nagy változás akkor játszódott le bennem, amikor András Sándorral Hadersdorfban, a Magyar Műhely Találkozójának egyik szünetében a kertben sétáltunk, és a kezembe nyomott egy Arkánumot. Azt láttam, amit nem láthattam itthon, azt láttam, hogy megint lehet máshogyan avantgarde-ot csinálni, mint ahogyan azt a „lettristák” teszik, és ez még jobban tetszett. Ekkoriban természetesen volt egyfajta nagy várakozás és vonzódás az emberben a tiltott irodalom felé, nyilván a tiltottsága és az ismeretlensége miatt. Egy Kemenes, egy Vitéz, az említett András Sándor, egy Bakucz, egy Baránszky mítosszá tudta magát növelni a szemünkben, a tudatunkban; vagy akár Határ Győző. Amint eljött a rendszerváltozás, és minden mindennemű lett, vagy minden egynemű lett, akkor hirtelen szétfoszlottak ezek a mítoszok. Ez a kisebbségi irodalomra is vonatkozik. A Kalligramtól kezdve a Korunkon át az Irodalmi Szemléig, és még tovább. Hiszen, régen azokat sem vehettük mindig a kezünkbe. Ami a legsúlyosabb a dologban, hogy a folyóiratok nem tudják azt a fajta értékrendet megteremteni, ami a magyar irodalmat valamilyen irányba orientálná. A totál összevisszaság uralkodik ma az irodalomban. A teljes irány- és értékzűrzavar. A folyóiratoknak abban lenne a felelősségük, hogy a rendet megteremtsék, hogy valamilyen irányban elmutassanak, akár egymás mellett, akár egymás (Tőzsér Árpád: ellen) … Én nem gondolom, hogy ellen, mert az ellen szó mindig averziót szül bennem. Egymás mellett inkább, talán, de úgy hogy valahová kilyukadjunk végül a segítségükkel. Mert ebben a pillanatban valóban létezik 200 folyóirat, ám a nagykérdés, hogy valójában minek.

Hizsnyai Zoltán (hozzászólás): (Zalán Tibor hozzászólásához kapcsolódva) Ott folytatom, ahol Tibor abbahagyta: De minek? Nincs ennyi irodalmi folyóiratra szükség. Az olvasók legalábbis nem igénylik. Szinte lehetetlen irodalmi lapokat eladni, és ennek korántsem csak a – különben csapnivaló – terjesztés az oka. Ha kevesebb lenne belőlük, színvonalasabbak lehetnének, és talán jobban fogynának. Na de melyik maradjon meg? Ki döntheti ezt el?

Én 1990 elejétől 2005-ig voltam hivatásos szerkesztő, úgyhogy már elég régen nem vagyok közvetlenül érintett ahhoz, hogy a szokásosnál nyíltabban beszéljek. Közvetlenül a rendszerváltás után kerültem az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, két év múlva pedig elindítottuk a Kalligramot, amelynek újabb két év múlva a főszerkesztője lettem. Ezt követően egy napilapnál is eltöltöttem két évet, a pozsonyi Új Szó kulturális rovatát vezettem. 2007 óta lényegében szabadúszó vagyok, de azóta is vállalok könyvszerkesztői, olvasószerkesztői és korrektori feladatokat.

A kezdeti néhány évben még voltak olyan illúzióim, hogy egy irodalmi-művészeti-kritikai-filozófiai folyóiratnak (vagy ahogyan az a Kalligram főcíme alatt még mindig olvasható: a Művészetnek és a Gondolatnak) jelentősen bővíthető az olvasótábora egy izgalmas, újszerű, a regionalitást is felvállaló, de azon messze túllépő, sok irányba nyitott lapkoncepcióval. A korábbinál nyitottabb világ ígérete is ennek lehetőségével látszott még kecsegtetni. Ezzel szemben viszont azt kellett tapasztalnom (és gondolom, a jelenlevők közül nem én voltam az egyetlen, aki a rendszerváltás eufóriájának elülte után ezzel szembesült), hogy a felsorolt diszciplínák társadalmi rangja, minden erőfeszítés és invenciózus zöldmezős szellemi beruházás ellenére is meredeken hanyatlani kezd, és a példányszám a hasonló profilú lapok korábbi példányszámaihoz képest nemhogy emelkedne, hanem néhány röpke esztendő alatt azoknak a töredékére csökken. Alkotóként bizonyos szempontból még örültem is ennek a feltartóztathatatlan folyamatnak, hiszen sohasem gondoltam, hogy pl. az Irodalmi Szemle nyolcvanas évekbeli közel háromezer előfizetője ellenállhatatlanul a magas irodalom purgatóriumában kíván lelkiekben tisztálkodni. Tudtam, a magas példányszám oka az irodalom, illetve a műveltség akkor még igen magas társadalmi presztízse. Ám ez a műveltségkultusz már akkor sem egy olyan műveltségnek a kultusza volt, amely a művelés képességét is feltételezte volna, társalkotói attitűdként akár az értelmezés és az átélés aktusát is beleértve. Elég volt már pusztán elolvasni és láttamozni. Hja, azok a szép idők! Ma már bőven elég tudni róla. Ahhoz meg persze sokkal hatékonyabb a világháló rezdüléseit fürkészni. Ki hitte volna akkoriban, hogy még a sznobság is ilyen mértékben képes devalválódni. Pedig az igényes irodalom olvasótáborának, és így a mi előfizetőinknek a legnagyobb hányadát is minden időkben a sznobok tették ki. Szépirodalmi lapok üzleti terveit mindig is csak rájuk lehetett építeni. És most tessék!

Egyébként, amint már utaltam is rá, alkotóként ez az álságos sznob rajongás, és ami vele jár: a hamis irodalmi mítoszok, a zsenikultusz, a pózok, a rangsor körüli mértéktelen nyáladzás és izgatott hemzsegés mindig rendkívül undorított. Gondoltam, most, hogy kimentünk a divatból, elpártolnak tőlünk a szerény képességű, de a nevüket folyóirat- és könyvborítókon látni imádó irodalmi talpasok, műfajt váltanak a nagy eszmék kis hírnökei, az elborult tekintetű váteszek, a különféle politikai közösségek és kisebbségek lelkes szószólói, akik mindig a legmagasabb erkölcsi parancsokat követve megfogalmazott, ám fölöttébb (szép)irodalmiatlan intelmeiket korábban jobb híján verssorok közé próbálták begyömöszölni, szétszélednek a szélhámos pozőrök, a gesztusművészek, az összművészeti divatmindenesek, és nyomukban ellibbenek a bazsalygó kékharisnyák meg legalább a legpitiánerebb sznobok is, és végre mi, többiek sem érzünk már késztetést, hogy ernyedt ujjaink között tartott cigarettánkon tíz centis hamuoszloppal révedjünk a legmagvasabb létfilozófiai kérdések homlokterében csillogó objektívekbe etc. etc.

Szóval, úgy gondoltam, az új helyzetben, amikor végre nem kell már a míves és körmönfont formákkal tökölődni, és a sorok közötti sorok akár egy publicisztikába, egy értekezésbe vagy egy kiáltványba is minden további nélkül beleírhatók, sokan elhagyják a pályát, kibiceikkel és csupán odamondogatásokat fürkésző olvasóikkal egyetemben. Nem tévedtem nagyot: ha nem is egészen tökéletesen, de ez a folyamat szerencsére nagyjából le is zajlott. Ha tökéletesebben megy végbe, még ennyi előfizetőnk se marad.

Elevenen él emlékezetemben az egyes lapszámok remittendájából felhalmozódott folyóirat halom, amely a gyakori ingyenes osztogatások ellenére is nőttön-nőtt, gyarapodott, és lassacskán fölé magasodott terjesztői lelkesedésünknek és sziklaszilárdnak hitt legitimitásunknak. Aztán eljött a pillanat, amikor nem odázhattuk már el a válasz újrafogalmazását arra a kérdésre, hogy: „Mi indokolja ennek a lapnak a kiadását?”

Az új helyzetben az én személyes válaszom a következő volt: 1. maradék olvasóink igényeinek kielégítése (függőséggondozás); 2. további ilyen igények fellépése is csak az irodalmi lapok folyamatos megjelenése, az irodalom intézményrendszerének fenntartása, az irodalmi élet pezsgésének imitálása mellett várható (csodavárás sündisznóállásban); 3. a szerzők közlés- és a honoráriumigényének kielégítése (alkotás-lélektani impulzus és a művészi munka beillesztése a pénzidő-kontinuumba); 4. a folyóirat belső munkatársainak bérigénye és légüres térben kapálózó becsvágya (a biológiai és szellemi életösztön hisztériája); 5. a „bejáratott” lapok kiadásának költségeit szerényen fedező anyagi támogatás – ha nem is minden nehézség nélkül – végül is megszerezhető (nincs épeszű kiadó, aki ezt visszautasítaná).

Szóval, úgy fogtam fel a dolgot, hogy igen korlátozott ugyan az igény arra, amit csinálunk, de nincs mit tenni, ebből élünk – mi, szerkesztők és részben mi, szerzők is. Nem akkora cinizmus ez, mint amekkorának első hallásra tűnik! Nincsenek meg a modern társadalmak ilyetén luxusok nélkül. Akkor kezdődött el a gondolkodás a görögöknél is, amikor egy társadalmi réteg anyagilag úgy tudta függetleníteni magát, hogy se fohászkodnia, se uralkodnia nem kellett. Örültem tehát, hogy a kiváltságosokhoz tartozónak tudhatom magam, és letehetem a csákányt és a lapátot. Volt ugyanis korábban egy tíz évem, amikor ilyesmikkel kerestem a kenyerem, és hát milyen jó volt, hogy végre már nem a kassai 3-as kokszolóban töprengek verssorokon!

Mindannak ellenére, amit elmondtam, mindvégig igyekeztem jó lapot csinálni. De hát milyen a jó lap? Mi legyen benne? Fogós, nehéz kérdés. Egyrészt persze hozott anyagból dolgozunk, másrészt meg aztán vannak kényszerpályák is, de azért mindig igyekeztem olyan szövegeket közölni, amelyek magukkal sodortak. És hát én mindig sokféle szövegtől hagytam magamat elsodortatni. Sohase irányzatokban, kiáltványokban vagy elméleti elvárásokban gondolkodtam. Az ilyesmit teljesen üres beszédnek tartottam mindig is. Hanem amikor az ember beleolvas, mindjárt érzi, hogy van-e fullánkja a szövegnek. Ami nem fullad ki néhány sor vagy bekezdés után. Lehet bármi, tartozhat bárhová, csak érezzem, hogy a szerző érintett a létezésben, és ez az érintettsége olyan hőfokú, olyan mértékben hevíti át a szöveget, hogy engem is képes megérinteni. Számomra ez a mérvadó. Ilyen szöveg azonban meglehetősen ritkán bukkan fel. Kapaszkodunk egy csúszós lejtőn, és az embernek néha olyan érzése van, hogy talán mégiscsak jobb lenne lapátolni.

Nem azt mondom, hogy napjainkban nem születnek kiváló írások. Születnek, de száz magyar nyelvű irodalmi lapot nem képesek eltartani. Így hát a legtöbb irodalmi lap tetszhalott állapotban leledzik. Nincsenek olvasóik, nincs rangjuk, hatásuk, befolyásuk. Nagyon érdekesen alakult, mert van egy, a szépirodalomhoz köthető, de az írótársadalomnál jóval erősebb érdekképviselettel rendelkező csoport, mégpedig – nevezzük őket így – az irodalomelmélészeké. Ők az egyetemeken nyomulnak. Rengeteg egyetem van Közép-Európa szerte. Sok közülük nagyon közepes (nagyon közép-európai), és, ugye, azoknak (és a bennük oktatóknak) is meg kell élni valahogy. Égető szükségük van a fejpénzre, így hát az irodalom tanszékekről egyre csak tódulnak ki a friss diplomások (és nem csak a tanár szakosok!), míg a szépirodalomnak alig van már olvasója. Amíg a politikusok rá nem jönnek… Habár szerintem annyira kis pénzek ezek, hogy elmegy ez így még egy jó darabig.

Közép-Európáról egyébként Tőzsér Árpád nagyjából elmondta a véleményemet. A közös szellemiség… Valami közös belőle, valami meg nem. Ilyen a dolgok természete. Olyan ez, mint az itt a piros, hol a piros, csak kicsit képlékenyebbek a játékszabályai, és több benne a szemfényvesztés. Definiálok egy halmazt, ami nem fér bele, az egy másik halmazba tartozik, de ennek a másik halmaznak a definíciója olyan, hogy az előbbivel részben fedik egymást, és így tovább. Mivel a lehetséges halmazok száma végtelen, az egész kategorizálás megint arról szól, hogy valahogy meg kell élnie annak a rétegnek, aki legalább valahogy gondolkodik. Aki jelenlegi stádiumában még mindig úgy gondolja, hogy jobb ez a lapátolásnál.

Ami még megütötte a fülemet, az a „határon túli”. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor még szerkesztő voltam, sok határon túli folyóirat jutott el hozzám: módomban állt figyelni a budapesti lapokat, a dunántúliakat, alföldieket, erdélyieket, vajdaságiakat… – később határon túliak lettek a csehek is. Anyaország! De akkor ki a pulyája? Megellett Nagy-Magyarország, és kibújt belőle a sok kicsi, de mind árvaházba került, ahol képtelenek felnőni? Ugyanolyan nevetséges ez, mint a vidékizés-budapestizés.

Amit itt előadtam, az nem volt éppen valami szívderítő… Én úgy látom, akkor járunk el a legtisztességesebben, ha az adófizetők pénzét (amíg módunk van rá) úgy költjük el, hogy legalább a saját szellemi javunkat szolgálja. Hogy azontúl még kiét, hogy kik hol pislantanak bele a műveinkbe és a szerkesztményeinkbe, arról nincsenek releváns adatok, csak a példányszámok és a balsejtelmeink. No, meg a vakremény… – de azzal vigyázzunk, mert a mindennapi betevőnkről van szó, és már a költő is megmondta, hogy az ábrándozás az étel megrontója.

Tóth László: Irodalom természetesen egy van, s ezen belül magyar irodalom is. Ebben, azt hiszem, mindnyájan megegyezünk itt. Viszont a magyar irodalmon belül is vannak történetileg kialakult, illetve létrejöttüket tekintve történelmi okokra visszavezethető régiók, többé-kevésbé önálló fejlődési elemeket is mutató, különböző fejlődési kényszerűségek és rendellenességek hatása alatt is alakuló irodalomrészek. S az értékek, értékrendek és ízlések sem egyformák, vallom ezek pluralizmusát, s meggyőződésem, hogy nincsenek mindenre és mindenkor egyformán érvényes kánonok, az értékek is, olvasatok is rendre egymás mellett foglalnak helyet, s nem egymás fölött. De mindez már a fejekben dől el, s az, hogy miként, független is lehet a fenti elvektől.  

A magam példájából indulok ki. Majd ötven éve történt, 1966-ban, hogy egy, annak idején Csehszlovákiához csatolt kis magyar falu s egy nem nagy, akkor még magyar többségű város másodikos középiskolásaként, mai fogalomhasználattal tehát határon kívüli fiatalként, elküldtem első verseimet néhány lapnak. Amiben nincs semmi furcsa, az érdekes csupán az, hogy teljesen természetes – jóllehet bizonyára alma materem meghatározó szellemisége által is befolyásolt – mozdulattal, az egyik borítékot a pozsonyi Új Ifjúságnak, a másikat a budapesti Ifjúsági Magazinnak postáztam, s egy-két héten belül mindkét helyről választ is kaptam küldeményeimre: ezek a levelek és szerkesztői üzenetek jelentették első személyes kapcsolataimat az élő, határoktól független magyar irodalommal. Mindkét lapnak rendszeres vásárlója voltam ugyanis, mivel az időben még az is természetes volt, hogy egy olyan nagyságú városban, mint Komárom volt, mind az akkori nyolc-tíz csehszlovákiai magyar lapot és folyóiratot megvásárolhattam, s az is magától értetődött, hogy a magyarországi heti- és havilapokhoz is gond nélkül hozzá tudtunk ott jutni. Később, fölkerülve főiskolásnak Pozsonyba, a Nyerges utcai Orbisban már külön rendelés nélkül is megvehettük a legfontosabb magyar irodalmi lapokat, de a romániaiakat és a jugoszláviaiakat (a Korunkat, Utunkat, Igaz Szót egyfelől, másfelől a Hídat és az Új Symposiont) is megtaláltuk ott, sőt az akkor már Párizst járt Cselényi László közvetítésével a Magyar Műhelynek is a rendszeres olvasói lehettünk. Szerencsés helyzetben voltam/voltunk tehát, mert számomra/számunkra ily módon már akkor egy lehetett a magyar irodalom, amikor még Magyarországon sem volt az, s én/mi ebben a természetességben nőttünk fel. Emellett a cseh, a szlovák és a lengyel – akkor hallatlanul izgalmas – irodalmi lapokat és könyvújdonságokat is megvehettük, viszonylag olcsó pénzen Pozsonyban, így tizenhét-tizennyolc évesen tágabb környezetem (közép-európai, európai) irodalmi történéseit és jelenségeit tekintve is naprakész ismereteim lehettek, s a cseh és a szlovák világirodalmi folyóiratok a kortárs világirodalomnak sokszor izgalmasabb szeletét kínálták, mint például az akkori Nagyvilág. Végül, az elsősorban Dobos Lászlónak, Tőzsér Árpádnak és Koncsol Lászlónak köszönhetően frissen, rugalmasan, tág horizontok mellett, igényesen szerkesztett Irodalmi Szemle – azon túl, hogy vállaltan a csehszlovákiai magyar irodalom(rész) lapja volt, egyszerre adott rálátást a teljes magyar, illetve a cseh, a szlovák és lehetőségei szerint a közép-európai (az orosz, az osztrák, a lengyel, a német, a szerb és a román), valamint a kortárs világirodalom legfontosabb történéseire, szerzőire és műveire. A folyóirat – a csehszlovákiai magyar irodalom lapjaként – annak idején, az 1960-as derekától Németh Lászlóval, Illyés Gyulával tartotta – összmagyar és közép-európai érdeklődésű ankétjainak köszönhetően – a kapcsolatot, vendégül látta Weöres Sándort és Károlyi Amyt, a börtönből nem sokkal előbb kiszabadult Páskándi Gézát, huszonegy éves pályakezdőként itt ismertem meg a Pozsonyba látogató Csoóri Sándort, s a lap meg az akkori csehszlovákiai magyar ifjúsági klubok és művelődési táborok körüli szellemi pezsgésnek köszönhetően hamarosan a kortárs magyar irodalom számos idősebb és fiatalabb alkotójával kerültem/kerültünk eleven kapcsolatba. Egyidejűleg a szintén az Irodalmi Szemlében indult Vetés-csoportunk fellépésére még azelőtt felfigyelt a budapesti Kritika-beli cikkében Fábián László, mielőtt odahaza komolyan vettek volna bennünket, és bemutatkozó antológiáinknak Magyarországon nagyobb visszhangja volt, mint megint csak odahaza. 1971-től, 1972-től sorra megjelenő első, majd második-harmadik köteteinkkel minden külön szervezés és kujtorgás, tolakodó tiszteletpéldányok mázsáinak küldözgetése nélkül is a magyarországi napi- és hetilapok, valamint irodalmi folyóiratok neves írói, kritikusai – már befutottak és nemzedéktársaink – foglalkoztak (amikor például az időben Weöres Sándort a jugoszláviai Képes Ifjúság az akkori fiatal magyar költőkről kérdezte, négy ország pályakezdői közül vette példáit, akik közt – személyemben – szlovákiai magyar is volt), s az ilyetén, ránk (is) irányuló spontán figyelemnek és ugyancsak magától alakuló recepciónknak köszönhetően egyszerre – határon túli, illetve nemzetiségi, csehszlovákiai magyar írókként is – a magyar irodalom teljes jogú részévé válhattunk.

Pedig eleinte, ugyanezen időben, az 1970-es évek első felében Magyarországon még a legkevésbé sem ment zökkenőmentesen – a fentiek ellenére sem – irodalmunk hatágú sípjának hazai megszólaltatása, a nemzetiségi magyar irodalmak anyaországi befogadása és bázisainak kiépítése (lásd például elsősorban Ilia Mihály valóságos különharcát a megyei és országos hivatalokkal, hogy lapjában, a Tiszatájban meghonosíthassa azokat, s ebben a folyamatban a debreceni Alföld, a kecskeméti Forrás, a tatabányai Új Forrás és a szombathelyi Életünk is hamarosan csatlakozott hozzá). A leghumorosabb példám ezekre az értetlenkedésekre, amikor egy fővárosi napilap szombati irodalmi melléklete Világirodalom címszó alatt hozta a verseinket).

Mindezt főleg két dolog miatt tartottam fontosnak elmondani.

Az egyik: nemrég valaki, a legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóiratokat idézve, csupán magyarországi lapokat hozott fel példaként, mintegy azt sugallva, hogy a határon túli irodalmi lapjaink – színvonalukat tekintve – legfeljebb csak az anyaországiak után kulloghatnak (ideértve mondjuk a Hídat, a Korunkat vagy a Látót is), s föl sem tételezte, hogy akár az Irodalmi Szemle vagy az Opus is megjelentethet olyan nívós számokat, amelyek az ő ún. „legszínvonalasabb” magyarországi folyóiratai között is figyelmet érdemelhetnek. Miközben, magyarországi példái között olyanokat is említ, amely lapokat a maga részéről messze nem gondolnám a „legszínvonalasabbak” közé tartozónak, sőt, a szerző által szent áhítattal emlegetett, valóban nagyhírű folyóiratok közt is van olyan, amelyet én neves szerzőgárdája ellenére is fádnak, unalmasnak, sablonosan szerkesztettnek, hermetikusan zártnak tartok. Egyébként, ami azt illeti, jómagam a „»legszínvonalasabb« folyóirat” kirekesztő, paternalista, elitista mítoszában sem hiszek, s havonta általában két, két és fél tucatnyit is kész vagyok – a világhálónak is köszönhetően – fellapozni vagy lehívni, hátha valamelyikükben érdeklődésemnek, ízlésemnek megfelelőre találok, ami továbbgondolásra ösztönöz, vagy egyszerűen csak – nyelvével, látás- és beszédmódjának különösségeivel, érzelmi töltésével, gondolati mélységeivel, technikai megoldásaival – lenyűgöz, s ilyet elvileg bármelyikben találhatok, miként számos esetben untathatnak a „legjobbak legjobbjai” is, vagy sablonokkal, közhelyekkel, harmadrangú portékával is traktálhatnak.

Másrészt: egy, a szlovákiai magyar irodalmi folyóiratokat áttekintő értékelésben azt olvastam, hogy „nemsokára talán már nem kisebbségi vagy nemzetiségi lapokról fogunk értekezni, hanem jó és rossz magyar folyóiratokról”, amivel megint csak két gondom is van egyszerre. Először: egy esztendő híján négy és fél évtizedes, igen sokrétű szerkesztői pályámon magam a körülményekhez képest mindig is jól, átgondoltan, tervszerűen és színvonalasan szerkesztett lapszámokat, lapokat igyekeztem az olvasó asztalára tenni, még akkor is, ha ún. nemzetiségi lapokat szerkesztettem Csehszlovákiában, de magyarországi lapok szerkesztőjeként is viszonyítási pontjaimat mindig a magyar és a világirodalom egésze adta. A „jó” lap – „rossz” lap ellentétről pedig az imént már kifejtettem a véleményem. Ráadásul az elmúlt fél évszázad során a magyar irodalom és irodalmi sajtó nem ritkán épp a perifériák felől kapott új és új lendületre, minek köszönhetően mára valóban egy mozgalmas és színvonalas, sokrétű és impulzív „magyar folyóirat-kultúra” alakulhatott ki. Arra pedig, hogy az ún. kisebbségi vagy nemzetiségi lapok különítik-e el „a kisebbségi vagy többségi szerző entitását”, sajnos, napjainkban is nem egy példát találni arra, hogy épp magyarországi folyóiratok (s könyvkiadók) szűkítik le magyarirodalom-értelmezésüket az országhatáron belülire, pontosabban, egy kis csavarral, azzal takarva tájékozatlanságukat, hogy bármelyik határon túli magyar íróra, akit nem ismernek, készek rámondani, hogy az illető nem része a kánonnak, tehát érdemtelen foglalkozni vele, s teszik ezt anélkül, hogy egy sort is olvastak volna tőle, vagy vennék a fáradságot, folyamatosan figyelni a határon túli művekre, irodalmi jelenségekre is, tehát a teljes magyar irodalomra, ahogy a magára valamit is adó határon túli magyar író is a teljes magyar irodalomra figyel. Persze tény, hogy beszűkült, provinciális, szűk látókörű, egysíkú, szemléletileg zárt akkor is lehet egy lap, ha szerzőit tíz országból toborozza is össze, s ellenkezőleg, olyan határon túli magyar – vagy regionális – lapot, lapszámot is el tudok képzelni, melyet csak az adott határon túli régió szerzői írnak, ám az, adott esetben mégsem színvonaltalanabb vagy szemléletében, szerkesztésében, egyebekben semmivel sem tartalmaz több provinciális elemet, mint bármelyik más kanonizált magyar(országi) irodalmi folyóirat. 

De maradva az Irodalmi Szemlénél, hadd folytassam azzal, hogy lényegében akkor sem hagytuk abba – az 1970-es évek második felében – a Tőzsérék, még korábban: Tóth Tiborék által az 1960-as években indított szlovák, cseh és világirodalmi kitekintéseket, s akkor sem mondtunk le arról, hogy – bár a kor egyre szűkülő lehetőségei között is – magyarirodalom-szemléletünk a lehető legnyitottabb maradjon, amikor az ország szellemi élete egyre inkább bezárult, és egyenesen művelődéspolitikai előirányzat lett Csehszlovákiában a provincializmus, elég csak megnézni az ekkori évfolyamainkat és összehasonlítani a korabeli cseh és szlovák, vagy akár a magyarországi vidéki irodalmi lapokéval is. Miként az sem lehetett véletlen, hogy az 1970–1980-as évek fordulóján – írtam is erről egy esszét 1990-ben –, a nyíltan szovjet (táv)vezérlésű kelet-közép-európai pártirányítások nagyjából egyszerre látták eljönni az ideológiai bekeményítésnek az idejét Magyarországon, Jugoszláviában, Romániában és Csehszlovákiában is, kreálván Tiszatáj-, Új Forrás- és Forrás-ügyet itt, Új Symposion-ügyet ott (ekkor kergették szét a Sziveri János nevével fémjelzett társaságot), Echinox-ügyet amott, s ekkoriban utáltak ki bennünket is Varga Imrével a pozsonyi Irodalmi Szemléből szerkesztői elveink, erkölcseink és igényességünk miatt, ami megint csak arra utal, hogy azért bizonyos értelemben, az alkotó szellem autonómiájának képviseletében, főleg csehszlovákiai magyar szerzőket közlő s velük foglalkozó lapként is meglehetősen széles, mondhatni: közép-európai kontextusba tudtunk beleilleszkedni. Egyébként bőven lehetne sorolni az elmúlt fél évszázad azon kezdeményeit és eredményeit, szerzőit, melyek s akik kényszerű földrajzi határok közé szorítottságuk vagy vállaltan valamely nemzetiségi irodalomra helyezett súlypontjuk ellenére a határon túli magyar irodalmak és irodalmi lapok többé-kevésbé szinkronban tudtak lenni a magyarországi irodalomfejlődéssel, kortárs irodalmunknak összmagyar viszonylatban is értékelhető lehetőségeit illetően pedig kezdeményező szerepet játszottak, ami megint csak példa lehet szellemi mozgékonyságukra, nyitottságukra stb.

Grendel Lajos is többször s több írásában érintette ezt a kérdést, miközben egy általa „integrálónak” nevezett irodalomtörténeti-kritikusi koncepció, illetve szerkesztői szemlélet mellett tette le a voksot már 1994-ben, melynek a Magyarországon is eluralkodott ún. „asszimilációs” értékelői szempontokat és szerkesztői gyakorlatot kellene felváltania. Grendel túlságosan kizárólagosaknak, kirekesztőknek véli a szerinte egyfelől a posztmodern, másfelől az ún. tradicionalista (irodalom)szemlélet köré szerveződő irodalomtudományi, esztétikai, kritikai koncepciókat, melyek „a maguk kánonja alapján ítélkeznek és rangsorolnak a határon kívüli magyar irodalmakban, figyelmen kívül hagyva a kisebbségi magyar irodalmak részben autochton fejlődésének a tényét”, s ily módon „a magyar irodalom egységét […] meglehetősen leegyszerűsítve és centralista módon értelmezik”, „a saját kánonjuk igazolását keresik a határon kívüli ágakban, és szűkkeblűen elhatárolódnak mindattól, ami a kánonnak nem felel meg, holott az elutasított vagy elhallgatott művek lehetnek igen értékesek és az ottani irodalmi kontextusban nagyon jelentősek is”. Ilyen értelemben Grendel nem lát különbséget a különböző asszimiláló-beolvasztó szándékok között, legyenek azok politikaiak, etnikaiak, irodalmiak vagy akármilyenek, mert azokban „a sajátosságok és a más értékek iránt süket agresszivitás munkál, az egyneműsítés buzgalma, a kánon igazának mindenáron való újraigazolása és megerősítése”. S föltehetően e leegyszerűsítő és centralista irodalomszemlélet ellenében vezeti be Tőzsér Árpád is a „kihelyezett centrum” Domonkos Istvánt értékelő fogalmát, amellyé válnia bármely határon kívüli folyóiratnak is megvan az esélye, mint amely szerepet teszem azt az újvidéki Híd már évtizedekkel korábban betöltötte s amelyet újabban megint elfoglalni látszik, de itt említhető még a kolozsvári Korunk vagy – megint csak újabban s ismét – a szegedi Tiszatáj, s amire érték- és nemzedékintegrációs törekvéseivel, szellemi-művészi horizontjának nyitva tartásával a pozsonyi Irodalmi Szemle is törekedett eddigi ötven-valahány évfolyamának legjobb időszakaiban.  

Befejezem. Csak még annyit, hogy Orbán János Dénes – akit konzervatizizmussal, provincializmussal, ilyenekkel aligha lehetne vádolni –, kiadója, az Előretolt Helyőrség kapcsán egyértelműen fogalmaz a fentiekkel kapcsolatban: „Ami pedig a határt illeti, lehet, hogy virtuális, de még van, és az irodalomban is ott van. Amíg nem ugyanazok az írók a sztárok Kolozsváron, mint Budapesten, és fordítva, addig autonóm intézményekként működnek az ötágú síp irodalmai. Mindaddig, amíg a határon túli szerzők nem ugyanolyan eséllyel indulnak Budapesten, mint Kolozsváron, létjogosultsága van a regionális kiadóknak”, s hadd tegyem hozzá, egyetértve vele: folyóiratoknak is. Egyúttal osztva az Erdélyből Budapestre áttelepült esszéista, író Ágoston Vilmos szkepticizmusát, aki szerint bár „Sokan remélik, hogy ebben a században eltűnik” a magyar irodalom földrajzi megosztottságának, tagoltságának az alapjában véve nem irodalmi kérdése, ő bevallottan borúlátó ez ügyben. 

És borúlátó vagyok én is. Épp ezért, ha el is fogadom, hogy az elmúlt két évtizedben valóban felnőhetett egy-két olyan nemzedék, amely számára már nem fontosak azok az identitástudati tényezők, melyek számomra az idők során meghatározók lettek, s egyfajta kettős önazonosság-tudat: a magyarság egészéhez, illetve az egyik határon túli kisebbséghez való egyidejű tartozás tudatát alakították ki bennem, miért kellene elvennünk a bizonyosan identitásképző és -erősítő szlovákiai (erdélyi, délvidéki, kárpátaljai) magyar irodalmat és irodalmi lapokat azoktól, akik számára mindez nemzeti-kulturális identitásukat erősítheti, annak megőrzését segítheti, és, másfelől, miért fosztanánk meg az összmagyar irodalmat is a határon túli magyar irodalmak és lapok „sajátosságaiból fakadó »más minőségektől«, amelyek „az egyetemes magyar irodalom konszenzust élvező alapértékei közé” is besorolhatók lehetnének.

 

A magyar folyóirat-kultúra lehetséges kutatási irányai és módszerei, problémái. Digitalizálási, archiválási tapasztalatok, feladatok

Előadó: Moldován István

Hozzászólók: Jankovics József, Ladányi István, Szőcs Géza

Moldován István: Nem vagyok irodalmár, közgazdászként végeztem, és a számítógépek révén csöppentem a könyvtárba, és már tizennegyedik éve a Széchényi Könyvtárban dolgozom. Jómagam arra kaptam felkérést, hogy a folyóiratok digitalizálásáról, archiválásáról beszéljek.

Először is alapélményünk könyvtárosként, hogy lassan másfél évtizede, az irodalom, a nyomtatott sajtó, az internetre költözik. Ez mit jelent? Azt, hogy a nyomtatott lapok egyszer csak megjelentek az interneten. Az első hazai nyomtatott napilap talán a Népszava volt, ami ’95-ben jelent meg online. Azóta egyre több és több nyomtatott sajtó található meg már online változatban is, bővebb, szűkebb tartalommal. Egyfajta párhuzamos kiadások jöttek létre a nyomtatott lapok mellett. A harmadik csoport, az „eredeti online” újságok típusa, amelyek már csak online érhetőek el, nincs semmilyen nyomtatott megjelenésük (pl. Mikes International[1]). Érdekes jelenség, hogy számos nyomtatott újság, amelyik létrehozta az online változatát, alkalmi projektek keretében elkezdte visszamenőlegesen digitalizáltatni az archívumát (pl. Erdészeti lapok[2])

Az elején szükséges megjegyeznem, hogy a tanácskozás többi előadásától némiképp eltérően mondanivalómat nem szűkítettem le az irodalmi újságokra, hiszen a digitalizálás, az archiválás, az online szolgáltatások a sajtó minden ágára kiterjed. Külön figyelmet fordítunk, igyekszem rá kitérni, a határon túli sajtó digitális megjelenésére. Több előadásban szó esett a határon túli magyar sajtóról. Itt a digitalizálás, az online közzététel különösen azért fontos, hogy az akár távoli országokban lévő magyarok, magyarul olvasók könnyen, gyorsan el tudják az Internet segítségével érni azt a sajtóanyagot, amely nyomtatottan alig, vagy szinte egyáltalán nem olvasható. (Lásd pl. az Argentínai Magyar Hírlap[3] vagy az ausztráliai Magyar Élet[4]).

A folyóiratkultúra terén a könyvtárak a megőrzésre, a szolgáltatásra és a tartalmi feltárásra koncentrálnak. A nyomtatott sajtó terén sok évtizedes tapasztalatok, mechanizmusok működnek, azonban a digitális vagy online sajtóval kapcsolatban új eljárásokat, mechanizmusokat kell kidolgozni, új technikákkal kell megismerkednünk.

Ha kicsit visszatekintünk a megőrzés terén, akkor volt egy évtizedes projekt a sajtó mikrofilmen való megőrzése[5]. Kollégáim még határon túli könyvtárakba is jártak, hogy begyűjtsék azokat a lapokat, amelyek nincsenek meg az Országos Széchényi Könyvtárban. Sajnos pár éve ez a program leállt, és nincs helyette egy hasonló országos program a folyóiratok megőrzésére.

A megőrzés és hozzáférés területén sok helyen inkább a digitalizálás került előtérbe. A 2000-es évek kezdete óta sok, különféle kezdeményezés indult folyóiratok, a sajtó digitalizálására. Sokféle pályázat finanszírozta a sokféle szereplőt, közgyűjteményeket, civil szervezeteket, egyházakat. A pályázatok negatívuma az időlegesség és a lehatárolás. Egy pályázat alkalmas adott állomány visszamenőleges digitalizálására, de folyamatos megőrzésre, szolgáltatásra, a folyóiratok új számainak online megjelenését már nem biztosítják feltétlenül. A sokféle kezdeményezéssel együtt sajnos nem jött létre a könyvtári szférában egy biztos, központi nyilvántartás, koordiáció, amely a nyomtatott folyóiratok területén jellemző.

Néhány példa a fent említett folyóirat digitalizálási projektekre:

  • 2004. „24” óra – Informatikai és Hírközlési Minisztérium pályázata keretében az OSZK digitalizálta Mikszáth Kálmán napilapját, az „Országos Hírlapot”[6] 1897-1899.
  • 2008. a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával az OSZK digitalizálta az Erdélyi Múzeum-Egyesület korai kiadványait[7], kb. 50.000 oldalt, rengeteg szakfolyóirattal.
  • 2011. a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Unitárius Egyház és az Országos Széchényi Könyvtár együttműködésében digitalizáltuk több unitárius újság, többek között a Keresztény Magvető[8] 116 évfolyamát 1861-től.

Fontos megemlíteni, hogy a közgyűjteményi szféra mellett számos szakmai, civil kezdeményezés is indult a sajtó visszamenőleges digitalizálására. Pl.

  • A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság számos hungarológiai folyóiratot[9] digitalizáltatott és adott át szolgáltatásra az OSZK-nak.
  • Az Országos Erdészeti Egyesület az egyik legrégibb, 1862-től napjainkig megjelenő szakmai lapját, az Erdészeti Lapokat[10] digitalizáltatta MEK Egyesülettel.
  • A MEK Egyesület ezen túl is, az Internetszolgáltatók Tanácsának támogatásával számos szakmai lapot digitalizáltatott és adott át szolgáltatásra az OSZK-nak, mint pl. az Irodalomtudományi Közlemények, a Magyar Iparművészet lapokat vagy legutóbb, idén nyáron a Színházi élet 26 évfolyamát.

A közgyűjtemények és a civil szféra mellett fontos szereplő ezen a területen a piaci szféra is. Magyarországon a legnagyobb folyóirat digitalizáló, az Arcanum Adatbázis Kft. Számos pályázat mentén a hazai közgyűjtemények, szerkesztőségek jelentős állományát digitalizálta. Az Arcanum Digitális Tudástár (ADT) az EISZ program keretében 33 fontos, főként társadalomtudományi folyóiratot (1,6 millió oldalt) tett hozzáférhetővé korlátozott, hozzáféréssel a hazai felsőoktatási, tudományos szféra számára.

Egy másik fontos területet sem lehet említés nélkül hagyni, a határon túli digitalizálásokat. Most csak röviden. Számos határon túli magyar intézményben, civil szervezetek által támogatva kezdődött meg a határontúli magyar sajtó digitalizálása, online szolgáltatása. Említésre érdemes pl.

  • Az Erdélyi Magyar Adatbank[11],
  • A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet[12].

Nem szabad megfeledkeznünk továbbá arról sem, hogy a nagy külföldi digitalizálási projektek keretében is sok magyar folyóirat kerül fel a hálóra, mint pl.

  • Az archive.org-ra vagy a
  • Biodiversity Heritage Library[13] (BHL) projekt keretében természettudományos folyóiratok.

Említettem, a számos eredmény mellett azonban sajnos a mai napig nem igazán tudunk olyan átfogó nyilvántartásról, ami összképet biztosítana, mely folyóiratoknak van már online változata, vagy amelyeket itthon vagy külföldön digitalizáltak. Az elmúlt évek során több nagy projekt is indult ennek a hiánynak a pótlására, pl.

  • 1997-2006. Neumann Digitális Könyvtár – Webkat.hu – online folyóiratok cikk szintű nyilvántartása – leállt,
  • 2003-2012. Nemzeti Digitális Adattár – www.nda.hu – leállt
  • 2010-2012. Országos Digitális Könyvtárkataszter -konyvtarkataszter.eu – Nem indult el a nyilvántartás.

 

A Széchényi Könyvtárban már a 2000-es évek elejétől próbáltuk ezeket a problémákat  valamilyen módon megfogalmazni. Tapasztaltuk, hogy az Interneten egyre több újság jelenik meg, de még azt se tudtuk, hogy mi hol van, pedig ezeket már gyűjteni, archiválni kéne.

2003-ban kezdődött el ezért a Magyar Elektronikus Könyvtár keretében az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis[14] (röviden EPA) fejlesztése.

Ennek röviden az volt a célja, hogy első lépésben

  • Tartsuk nyilván teljes körűen az Interneten található, magyar online újságokat, illetve a valahol már digitalizált újságokat, valamint,
  • Szűkebb körben (a korlátot az emberi, technikai kapacitásaink jelentik), a szerkesztőségek engedélyével kezdjük el összegyűjteni ezeket a lapokat, archiváljuk és egy egységes rendszerben tegyük nyilvánosan hozzáférhetővé.

Éppen 10 éve archiváljuk azt, ami az interneten megjelent. Az elsők között volt például az Alföld digitálisváltozatban megjelent újságja. Egy gyors példa, tavaly nyáron jelent meg nálam egy idős úr, aki egy ausztrál – magyar szervezetnek a tiszteletbeli elnöke, hogy milyen jó lenne, ha az egyetlen ott megjelenő magyar lap a Magyar Élet milyen jó lenne, ha az interneten elérhető lenne. Leleveleztük az egyszemélyes szerkesztőséggel, úgyhogy 2010-től most már napjainkig a Magyar Élet[15] is felkerült az Internetre.

Cikkszintű visszakeresést is szerettünk volna biztosítani, vagyis jó lenne tudni, hogy ki, mikor, mit és hol publikált. Saját erőből ezt nem tudtuk megvalósítani, ezért évek óta együttműködünk a miskolci székhelyű, országos MATARKA[16] szolgáltatással. Az együttműködésnek köszönhetően a MATARKA adatbázisban – ahol szerző és cikkre lehet visszakeresni közel 1400 magyar folyóirat majd 2 millió cikkében -, egy link található a teljes szövegre, ahol ez megtalálható az EPA adatbázisban. Utóbbiban jelenleg több mint 300.000 cikk található teljes szöveggel, 454 folyóirat, több mint 43.000 számából.

Pár évvel később ugyancsak egy Európai Uniós projekt keretében részt vettünk egy nagy magyar cikk adatbázis kifejlesztésében, amelybe már az OSZK társadalomtudományi cikkadatbázisa, a HUMANUS[17] is csatlakozott. Az új cikk kereső 2 éve működik Szegeden EHM[18] néven.

A fentiekben igyekeztem röviden összefoglalni a folyóiratok digitalizálásának és archiválásának szerteágazó problémáját. Ha tisztelt hallgatóság úgy érezné, kusza képet tártam elé, akkor ez csak részben az előadó hiányossága, a másik részben inkább a helyzet összetettségéből és a problémák sokaságából fakad.

  • Több erőforrást kellene fordítani a modern elektronikus sajtó, valamint a régi digitalizált folyóiratok nyilvántartására. Erre sajnos töredék energia van, hiszen kevés erőforrásunkat (a fenti adatbázison jelenleg az OSZK-ban három főállású kolléga dolgozik) inkább a megőrzésre koncentráljuk.
  • Még fontosabb talán az új, szaporodó eredeti digitális folyóiratok archiválása. Itt egyszerre nézünk szembe jogi, technológiai, erőforrás problémákkal. Régóta készül egy új kötelespéldány törvény, amely vonatkozni fog az online kiadványokra, de az életbelépése, működése még kérdéses. A modern e-folyóiratok olyan technológiát használnak, amelyek egyre kevésbé teszik alkalmassá ezek archiválását, sajnos egyre inkább a jelennek szólnak, kevésbé gondolva a jövőre. Fennáll a veszély, hogy a ma új értékes e-folyóiratai pár év múlva nyomtalanul eltűnnek, kutathatatlanná, olvashatatlanná válnak.
  • Fontos lenne az e-folyóiratokat minél jobban bekapcsolni a könyvtárak tartalmi információfeltárásába, hogy ne csak az alacsony hatékonyságú, internetes teljes szöveges keresőkkel, de a hatékonyabb, könyvtári cikk adatbázisok révén is kereshetőek legyenek.

 

Az Internettel, a digitális korban sok minden átalakul. Sorban szűnnek meg pl. az Egyesület Államokban a nagy múltú napilapok, hetilapok (pl. Newsweek), a nyomtatott sajtó üzleti modellje az internetes hirdetésekkel alapjaiban rendült meg. A hagyományos sajtó tömegkommunikációs modellje is radikálisan változik, elég csak a blog-ok világára, a közösségi oldalakra gondolni, amelyek egy-egy eseményről, hírről gyorsabban, alaposabban tudósítanak, mint a klasszikus sajtó. Nekünk könyvtárosoknak is alkalmazkodni kell ehhez a gyorsan változó világhoz, ha a jövőben is biztosítani akarjuk a folyóiratok megőrzését, szolgáltatását, azt, hogy az ezekben megjelenő értékek 5-10 év múlva is elérhetőek legyenek a jövő olvasóinak.

Szőcs Géza: Közismert tény, hogy a magyar folyóirat-kultúra az egyik legvirulensebb mém a történelemben: a világ egyik legélénkebben tenyészni, túlélni és újratermelődni képes, folyamatosan új meg új formákba és variációkba át- meg átalakuló szerveződése. Folyóirataink máshol ismeretlen vitalitással és virulenciával éltek túl társadalmi rendszereket, történelmi kataklizmákat, korszellem-, paradigma és stílusváltásokat, újabb és újabb ideológiákat és az azokat kiszolgáló kormányzatokat. A magyar folyóiratoknak mint önstrukturáló szellemi energiaformának a története, architektúrája és belső dinamikája egy jelentős önreflexiós és önkorrekciós potenciálokkal megáldott rendszer sértetlen működését mutatja. Így volt ez máig-mostanáig.

Napjainkban azonban folyóiratkultúránk következő kihívások elé néz:

– a papíralapú kultúra-hordozók világméretű visszaszorulása, közelgő teljes lecserélődése a képernyőn továbbított kulturális tartalmakkal szemben

– a gazdasági világkrízis és ennek hazai konzekvenciái, a kultúrafinanszírozásból kivont források miatti könyv- és lapkiadói pauperizáció

   – a szellemi értelemben vett műhelyek visszaszorulása és eltűnése  

– az új kulturális önkifejezési felületek és műfajok elharapózása, a blog, a kommentár, az önmutogató kommentelés mindent elborító, ószövetségi léptékű áradása.

Mindezek fényében mára már világosan kirajzolódik a hagyományos folyóiratok térvesztése, mely ezek helyét a magyar kultúra nagytérképén valahol a bakelitlemez és a kopjafa között látszik kijelölni, a legarchaikusabb értékhordozók kategóriájában.

 

Ezért én úgy gondolom, a digitalizáció önmagában – az internetes világfelfordulás nélkül – óriásit lendített volna a folyóiratkultúrán általában, a magyaron különösen. Így azonban egyik eszközévé vált a szellemi értékek modul-rendszerben történő, pontosabban: konténeres mozgatásának és általában, indusztrializálásának, főleg ami a tömegességet, a szériagyártottságot illeti. Ebben a helyzetben a jó értelemben vett digitalizációs professzionalizmus az eddig létező, papíron rögzített folyóiratkincs összegyűjtésére, feldolgozására, analitikájára, értelmezésére és hozzáférhetővé tételére irányulhat. Ezzel jelentősen gazdagíthatja nemcsak a filológiát, de megkönnyítheti és motiválhatja az erre támaszkodó magyar szellemi műhelytörténelem-írás kibontakozását, az egyes fontos magyar szerkesztőségek történelmének megírását, a kezdetektől máig, de legalábbis az Új Sympoig bezárólag.

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.