kKb – gyermekirodalom – kritika

Vendégünk volt: Lovász Andrea

Éltető Erzsébet reflexiója Lackfi János – Vörös István: Apám kakasa című kötetéről

Ej, hova tűnt tyúkanyó, kend…

Kevés szó esik napjainkban a gyermekirodalom jelenlétéről és szerepéről, annak ellenére, hogy a legfiatalabb generációhoz szóló könyvek éppúgy jelen vannak az irodalom színterén, mint a felnőtteknek szánt kötetek. Műkedvelőknek és műértőknek is legalább annyi problémát vethet fel a gyermeket megcélzott szépírás, mint a „felnőtt” irodalom asztalán jelen levő művek, pláne akkor, ha belátjuk azt a tényt, mely szerint nyelvhasználatot tekintve nehéz tisztán gyermekirodalomról beszélni. A manapság egészen sajátosan átalakult, a különböző beszédhelyzetek torz idiomáitól sem tartó, le- és átépítő szövegvilág nyelvét akarva vagy akaratlanul, de a gyermekirodalom is „eltanulta”. A hagyományos, klasszikus meséken felnövő olvasóközönség vajon hogy viszonyulhat ezek után a modern mesék hangulatához és hogy tudja összeegyeztetni például Weöres csodaszép paripáját Lackfi Shimano bicajával?

A gyermekirodalomban létrejött beszédmód-váltást ráfoghatjuk ugyan társadalmi-gazdasági problémák hatására, arra, hogy a manapság mind jobban és jobban felbomló családkép, a fogyasztói társadalomba való beleszületés, s az ezek következtében átalakuló életvitel egyre inkább a klasszikus műveltség eltűnését hozza magával. E tényezők ugyanakkor a gyermekirodalom szöveg- és beszédvilágát is jelentős mértékben felülírják, amikor akarva vagy akaratlanul, de beleivódnak a mai gyermektörténetek szövegébe, átformálva az egykori klasszikus, szép és tiszta beszédet.

Lackfi János és Vörös István az Apám kakasa című gyűjteményében mindezt tudatosan vállalta. Közös kulturális örökségünk, a klasszikus, örökzöld versek egészen sajátos módon íródnak újra a két kortárs költő tollának köszönhetően. Mert „mi lenne, ha ezek a dalok, mondókák, történetek ma íródtak volna, egy olyan világban, ahol van pizza, mobiltelefon, cementgyár, Rubik-kocka, parabola-antenna, tévé és benne Batman?” – hangzik el a kérdés a kötet fülszövegén. Nem gondolom, hogy az éppen írni és olvasni tanuló legfiatalabb korosztályt már első olvasmányaival a fogyasztói társadalomra kellene nevelni, az elfoglalt szülőket helyettesítő technikai médiumok által közvetített kép- és hangtartalmak ezt úgyis megteszik. Nem kell, hogy a könyv is elveszítse egykori gyermeki mivoltát, s hogy a multikultúrából jött, szlengtől hemzsegő kifejezések kiiktassák a gyermekirodalom történetéből az olyan szavak, mint a tündér, a mézeskalács házikó, vagy éppen a hamuban sült pogácsa szimbólumainak szépségét. Azt, amitől a gyermek valóban gyermek maradhat, elhatárolódva a felnőttek gondokkal teli monoton valóságától.

A kortárs irodalom eme képviselői azonban ezt nehezen engedhetik meg fiatal közönségüknek: abban a világban, amelyben egykor igazság és jóság uralkodott, ott ma ennek ellenkezőjének lehetünk tanúi, s ily módon az egyértelműség helyett a mesében, mondókákban is a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság jelenik meg, olykor erőszakos képekkel is társulva: „…Amikor kocsim úgy fékez, / a világ valamit érez. / Amikor kocsim elgázol, / köszönöd nekem azt százszor” (Vörös István: A kocsim csudaszép Audi…).

A kiemelt idézetből is jól látszik, hogy a kötetben átformált szövegek kapcsán egy egészen sajátos nyelvteremtésével lehet dolgunk: a versátiratok egytől egyig lerombolják a hagyományos értelemben vett, grammatikai szabályszerűségekkel működő nyelvet: kibékíthetetlen ellentétek, váratlan szócserék bontják meg az eredeti szöveg tartalmát, melyek szinte azonnal parodisztikus és ironikus jelentéseket kezdenek mozgósítani az olvasás során bevonva az idő, mint nyelvalkotó tényező szerepét is. A „szegény kisgyermek”, ki régen még színes tintákról álmodott, mostan ruhákról, divatról álmodja ugyanazt. „Csak egy vigasztal, van vajszínű csipkés / hosszúruhám, fehér nejlonharisnyám, / és ráadásnak tejszínhabos hajpánt, / hószín cipő: így leszek koszorúslány.” – vall magáról Lackfi János kislány hangú elbeszélője. A tinta, s ezáltal az írás, a művészet kultúraformáló szerepének a divat hangsúlyozására történő áttételével is a gyermekirodalom saját határhelyzetének viszonylagosságára világít rá a kötet, ahol az irónia kulcsként funkcionál az én és a világ problematikájának újraértelmezésében, melyhez első szinten a szubjektum átértelmezése, második szinten pedig magának az intertextualitásnak a révén jutnak el az Apám kakasa átiratai. A gyűjteményben jól látszik az is, miként erősödik fel a szavak mögötti szavak, a parabolikus, többértelmű történetek jelentése, a játékos, vagy annak tűnő sorok szerepe. „Veszekedtem a nagyfiammal, / mert nekem nem mindegy, mi van: / – Misi, ne gúnyolj folyton engem! Mért van öt ász a pakliban? Jössz le rögtön az internetről! / Ide a mobilt! Nem szabad! Rettenetes, megint kihagytad / leckédből a szebb dolgokat!” – olvassuk Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse egy részletének átírását Vörös István tollából, ahol szintén a gyermekirodalom kérdez rá saját szerepére és létjogosultságára, még ha ezt játékosan is teszi. De vajon a gyermek megérti ennek a fajta játéknak a komolyságát, s tudja-e úgy értelmezni saját maga számára, mint az új nemzedék problémájának kritikáját? Mert mi másra akarnának rámutatni az Apám kakasa versei, ha nem arra, hogy a világ fejlődésével megjelenő új tárgyak és értékek következtében megjelenő új beszédmódokhoz vajon hogyan képes alkalmazkodni a gyermekeknek címzett irodalom nyelve?

A gyűjtemény esetében úgy, ha felmutatja az eredeti mintaszöveget, melyre reflektálva a verseknek egy olyan viszonyhálója bomlik ki, melyek együttesen mutatják fel az idő vasfoga által őrzött értéket és azt, hogy ahhoz képest mi változott. A kötet azáltal, hogy a klasszikus, eredeti mondókák és versek mellett párhuzamosan jeleníti meg a két kortárs szerző átiratát mintegy kiforgatva, feje tetejére állítva a szöveg eredeti tartalmát, kiemeli a tradíció követésének fontosságát és az időtálló klasszikus szöveg erejét is. „Régi verssorok: ott csörögnek, ott zörögnek a gyerekkobakokban réges régóta. Valósággal belénk nőttek, szeretettel ízlelgetjük, dédelgetjük őket, nélkülük nem lennénk azok, akik vagyunk. Közben a gyerekek felnőnek, gyerekeik lesznek meg unokáik, de a fejükben, meg még a gyerekeik és unokáik fejében is egyre ott visszhangzanak, keringenek, röpdösnek azok a bizonyos foszlányok.” – írja a fülszöveg kifejezve a gyűjteménynek azt a fajta teremtő erejét, mely során két különböző lírai hang nemcsak egymással folytat dialógust, hanem a hagyomány kitüntetett szerzőinek gondolataival is.  S bár továbbra is úgy vélem, hogy az Apám kakasa mind felépítettségét, mind beszédmódját tekintve nem annyira a gyermeknek szól mint felnőttnek, mondanivalójához azonban mindenki felnőhet egyszer. Felnőhet annak a megértésére, hogy emlékezetünk, kultúránk közös pontja a nyelv, mely a költészetben még hangsúlyosabban – fogalmazhatnék úgy is, hogy még súlyosabban – van jelen. A nyelv, a költői beszéd nemcsak gyermeteg játék során egybegyúrt massza, amiben azért távolodnak el egymástól a különböző jelek, mert a világ kifejezhetetlensége túl nagy teher az ember számára. A költő lényegében ezért kezdi el használni a nyelvtanilag helytelen szerkezetek és szavak sokaságát, ezért hozza játékba azokat a stílusfeszültségeket, melyek ellent mondanak a társadalom konvencióinak.

Az Apám kakasa kötetében tehát Lackfi János és Vörös István nemcsak feltámasztják a holt költőket, hanem egyszerre élnek és szólalnak meg rajtuk keresztül. A versírás mindig egy hang kölcsönvétele elődeinktől, de egyúttal hangadás is számukra, hiszen írni csakis a hagyomány átrendezése, megszólítása révén lehet. Az irodalom létmódja tehát mindig az intertextualitás: a lírai én ugyanis csak akkor jöhet létre, ha kölcsönveszi az elődök hangját, akik szintúgy a megszólaltatás által válnak élő részesévé a hagyomány folyamatának.

Későbbi mozgolódások a gyermekirodalom körül:

Forrás: Prae.hu

Víziók és valóságok
Mesebeszéd 2., Pipitér Bisztró, 2014. április 10.
Besze Barbara

A Mesebeszéd 2. a két és fél éve megrendezett első Mesebeszéd hagyományait kívánta továbbvinni a gyerekirodalmi szakmai életet felpezsdítő kerekasztal-beszélgetésekkel. Szekeres Nikoletta szerkesztő szervezésének köszönhetően újra találkozhatott egymással irodalmár, pedagógus, kritikus. A három fő téma: kötelező irodalom, intézményesülés és gyerekirodalmi kritika három egymást követő szekcióban került terítékre. Informatív s csak alig-alig panaszos beszélgetéseket hallhattunk, ami persze örvendetes, de bizonyos témafelvetések kapcsán azért az is megállapítható, hogy elégedetten hátradőlni még nincs okunk.

A tanárok

Az első kerekasztalon a közoktatás egyik neuralgikus pontja, a kötelező irodalmak témája szerepelt. Varga Betti, az Arany János Gimnázium tanára, Hartai László, az ELTE médiaoktatója, Gombos Péter olvasáskutató és Bacsó Péter, az Eötvös József Gimnázium tanára a prae.hu irodalmi szerkesztőjének, Benedek Annának finoman terelgető moderálása közben arra kereste a választ, hogyan lehet, hogy ugyanaz a kötelezőolvasmány-lista jelenik meg az általános és középiskolákban, mint harminc-ötven évvel ezelőtt; mi az oka annak, hogy a friss irodalom olyan nehezen tud beszivárogni a tantermek falai közé, s hogyan tudnak tanárként ezen segíteni.

Az első körkérdésre (Mi a célod az irodalomoktatással, milyen vízióid vannak?) a jellemző válasz az volt, hogy elsődleges cél, “hogy ne szoktassam le a gyerekeket az olvasásról”.Hartai László, némiképp a kívülálló jogán tett fel provokatív kérdéseket: Miért nem lehet rossz irodalmat feladni? Hogyan tudják meg a tanulók, hogy milyen a jó és a rossz irodalom közötti különbség, ha az iskolában nem mutatjuk meg nekik? És miért mondják azt a jelenlevők, hogy “megtanítom”? A műveltség és a kreativitás miért nem járhatna együtt? Szembeszökő volt az ellentét Hartai László (mint szülő) irodalomoktatási elvárása és a gyakorló irodalomtanárok tapasztalata között. Hartai az irodalomoktatástól kreativitást, gondolkodásra ösztönzést, a természetes kíváncsiság fenntartását várná el (s valószínű, hogy ez az elvárása sok szülőével azonos), a gyakorlati beszámolók alapján azonban egészen más kép alakult ki az oktatás lehetőségeiről. Varga Betti történetei a kiszámítható rendszerben gondolkodó, az ahhoz szinte hisztérikusan ragaszkodó középiskolásokról, a magyart csupán pontvivő tárgynak tekintő továbbtanulni szándékozókról, a másfajta szülői elvárásokról szóltak, és hogy mennyire nehéz az alapszintű érettségi minimumkövetelményéig eljuttatni a kevésbé kreatív tanulókat, illetve arról az egyeztetési nehézségről, hogy az érettségi, mint elvárt műveltségi alap lényegében azonos viszonyítási pontokat tartalmazzon országszerte.

Gombos Péter ehhez tette hozzá, hogy valóban vannak kreatív és kevésbé kreatív gyerekek, és például sok tankönyvreform azon bukik meg, hogy ha hiperlink szerepel egy tankönyvben vagy nincs kövérrel szedett betű – maguk az egyébként internetvilágban felnövő gyerekek sem fogadják el “igazi” tankönyvként. (Ehhez kapcsolódik az a Bacsó Péter által is említett és több helyről is származó példa, hogy ha egy gyereket megkérnek, nevezzen meg egy élő írót, elcsodálkozik, hiszen egy író eleve halott.) Szükség van-e kötelezőkre? – tette fel Benedek Anna a következő kérdést. Gombos Péter határozottan a kötelezők mellett foglalt állást, sőt szerinte a mostani átlagnál több, tanévente 6-8 könyv, és változó listák kellenének. Ő egyébként a kötelező irodalom helyett a “közös olvasmány” kifejezést preferálja, az osztályukban is vannak olyan könyvek, amelyeket a gyerekek ajánljanak egymásnak. Bacsó Péter fontosnak tartaná, hogy ezek a kötelező listák iskolánként különbözhessenek, ne egy országos sztenderd lista forogjon körbe. Jó tudni, hogy a tanárok számára teljes a szabadság ma Magyarországon a tekintetben, hogy mit olvastassanak, nincsenek kőbe vésett illetve rendeletekben rögzített listák, amiket tanítani kell. A kötelező irodalom azonban még mindig nehezen frissül, és ennek okairól a második szekció is említést tett.

Érdekes volt hallani, hogy a tanárok szerint mitől tud működni mind a mai napig pár olyan klasszikusunk, amely akár már száz éve került az iskolai kánonba. Felhívta azonban Gombos Péter a figyelmet: ha egri tanár lenne, tanítaná az Egri csillagokat, de nem feltétlenül tanítaná az ország más szegletében. Szerinte a Légy jó mindhalálig pedig nem hetedikeseknek való; a gyerekek számára még/már idegen ez a világ, és Móricz maga is tiltakozott annak idején ellene, amikor ifjúsági regénynek titulálták, mert ő ezt felnőtteknek szánta. A Pál utcai fiúk viszont olyan regény, ami ha százéves is, olyan időtálló fogalmak szervezhetők köré, mint a bandázás, a barátság vagy az árulás, amelyek a mai tizenévesek számára is mondanak valamit.

Képzők képzői

A második szekciót Pompor Zoltán azzal a provokatív kérdéssel kezdte, hogy vendégei (Hermann Zoltán, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, Merényi Hajnalka, az ELTE TÓK Kortárs Gyermekirodalmi Kutatóműhelyének vezetője, Thimár Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarának docense, Visy Beatrix, a Szent István Egyetem adjunktusa)felsőfokú tanulmányaik során találkoztak-e gyermekirodalommal foglalkozó kurzusokkal. Az általános válasz “természetesen” a nemvolt, de mindezzel a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán ősszel induló Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szakot harangozták be. A kerekasztal lényegében a szak indulását, létjogosultságát és vázlatos jövőképét firtatta.

Hermann Zoltán a továbbképzési szak elindításának ötletét éppen a 2011 végén megrendezett előző Mesebeszéd szimpóziumban gyökereztette, akkor ért meg benne ugyanis a felismerés, hogy a tanácskozáson általános igényként felmerült intézményesüléssel kellene kezdeni valamit. Gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember a szakon szerezhető végzettség elnevezése, és a két féléves képzés során igyekeznek az elsősorban bölcsész diplomásokból álló hallgatóságot a gyermekirodalom történetébe, elméletébe bevezetni, biztos elméleti háttérrel rendelkező kritikusokat, gyermekirodalmárokat kinevelni. A kérdésre, hogy ha eddig nem volt ilyen képzés, miért van rá szükség éppen most, Hermann Zoltán hangsúlyozta: a gyerekirodalom mára annyira önállóvá vált, hogy szükség lett rendszerező intézményi háttérre, és az új képzéssel amúgy is egy régi hiányt próbálnak bepótolni. Céljuk egyrészt a szakemberképzés, másrészt a pedagógusok számára a friss kiadványok megismertetése, továbbá, mivel kreatív írással is foglalkoznának, friss szemléletű gyermekirodalmi szerzők kinevelése, fejlesztése. (A továbbképzési szakra egyébként a jelentkezési határidő 2014. május 31.)

A moderátor felvette: nagyon jó műhelyek működnek pontszerűen az országban (a jelenlevők maguk is ilyen intézményi műhelyek közreműködői/vezetői), de kérdés, hogy mennyire tudják felhasználni az itt megszerzett ismereteket a gyakorlatban a való iskolai világba becsöppent tanítók, tanárok? Hermann Zoltánnak vannak félelmei. Mindannyian tudtak példát mondani arra, hogy felkészült, kortárs irodalomban jártas tanítók és tanárok milyen akadályokba ütköznek, ha friss szemléletüket megpróbálják átültetni a gyakorlatba. Ha az iskola falai közé kerülnek, valahogyan mintha “elfelejtenék”, hogy mit tanultak, vagy egész egyszerűen nincs rá lehetőségük, hogy Varró Danit vagy Tóth Krisztát tanítsanak a klasszikusok mellett/helyett. Ezért is lenne szükség arra, hogy – mint egy hozzászólásban egy tanító szakos végzős hallgató is felvetette – ilyen szakképzés elvégzése után a pedagógus a továbbiakban is folyamatosan tájékozódhasson, továbbképezze magát, informálódjon. A szokásos finn példa (a tanító erősen motivált, hogy képezze magát, kövesse a kortárs irodalmat stb.) sajnos itthon még csak álom. Merényi Hajnalka említette, ha nincs meg náluk a kari könyvtárban az adott könyv, a hallgatóit a könyvesboltba küldi, s volt már rá példa, hogy ott olvasták ki az adott primér irodalmat. Hermann Zoltán nagy sóhajjal hozzátette: kezdeményezésük afféle óvatos kánonalakítás, és nagyon reméli, hogy máshol is fognak indulni ilyen képzések vagy szakok.

A szakirányú továbbképzések kezdeti lelkesedését fenn kell tartani, mert előfordult már, hogy az ilyen típusú képzések három-négy év alatt elhaltak, megszűntek. Idővel önálló szakot szeretnének indítani, stabilabb intézményi háttérrel. Thimár Attila szerint amíg a pártállami időkben szocializálódott régi klientúra van a bölcsész- illetve pedagógusképzési intézmények élén, addig nem várhatunk számottevő változást a szemléletben, ami a gyermekirodalmi képzést illeti. Tudomásul kellene venni, hogy a felsőoktatás szolgáltatás, és a felmerülő igényeket kellene maximálisan kiszolgálni. Hermann Zoltán hozzátette: olyan csúcsszervet is vizionál, amelyik a gyermekirodalmi képzés akadémiája lehetne, kutatóműhelyekkel, szakemberbázissal, hosszú távú tervekkel, kánonalakító erővel, a kritikai nyelv kidolgozásának és fejlesztésének igényével.Thimár Attila felvetette, hogy ilyen intézményt először online is létre lehetne hozni, és miért ne lehetne például bázisa a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése egy ilyen intézmény létrehozásának.Feladat tehát lenne bőven, de sajnos nem volt idő a problémák minden aspektusból való vizsgálatára, mert elkövetkezett a harmadik szekció, a gyerekirodalom-kritika asztala.

A kritikusok

A résztvevők (Szathmáry István illusztrátor, kulturális rovatvezető, Keresztesi József irodalomkritikus, Lovász Andrea kritikus és mesekutató, valamint Tóth Patrícia gyerekirodalom-kritikus) a szervező, Szekeres Nikoletta vezetésével azt járták körül, változott-e, s ha igen, mennyiben a gyerekirodalom-kritika megjelenése, helyzete az előző Mesebeszéd óta. Akkor az volt a panasz, hogy a minőségi kritika kevés helyen, jobbára online felületeken jelenik meg a papíron történő, rendszeres megjelenés inkább eseményszámba megy.

Abban mindannyian egyetértettek, hogy a gyerekkönyvpiac örvendetes módon azóta is bővül, ráadásul minőségi, okos könyvekkel. Születnek kritikák, a Bárka Online gyerekrovatát, a Papírhajót szerkesztő Lovász Andrea szerint azonban a hozzá befutó írások színvonala alatta marad az általa elvárt szintnek, fércmunkák, vagy kritikának nevezett történetfelmondásos recenzióféleségek kerülnek a szeme elé, amelyeket nem hajlandó megjelentetni. Nagyon szeretne több okos könyvet és több, még okosabb kritikát olvasni. Szathmáry szerint pozitív változás, hogy míg korábban elképzelhetetlen volt napilapnál gyerekkönyves eseménnyel címoldalra kerülni, ma már erre is van példa. A gyerekkönyvpiac pedig kiváltságos helyzetben van, ő csak attól fél, hogy ha egy kritikai nyelvet erőltetünk rá a reflexív szövegekre, akkor abból szakmai klikkesedés lesz. Lovász Andrea csak üdvözölné, ha továbbra is szigetekként tevékenykednének az egyes kritikai és olvasáskutatási műhelyek. Boldizsár Ildikó, Bálint Péter mesekutatási munkássága sok más műhely mellett szerinte nagyobb siker lehet, mint egy intézményesített, központosított szakemberképzés.

A trendekkel kapcsolatos körkérdés során a résztvevők örömmel állapították meg, hogy a három évvel ezelőtti adatokhoz képest nőtt a színvonalas ifjúsági regények száma és az erről való kritikai kommunikáció is erőteljesebb lett. Bár Keresztesi József hozzátette: a felnőttirodalom kritikusa talán azért áll rá nehezebben a gyerek- és ifjúsági irodalom kritikájára, mert úgy érzi, nem tud róla írni, más fogalmi eszközöket használ, nincs sok köze hozzá. Lovász Andrea úgy látja, nagyon sok olyan ifjúsági regény van, ami felnőtt és ifjúsági regény határán mozog, izgalmas, kortárs problémákat elevenen boncolgató könyvek születettek, és szerinte nem lenne szükség arra, hogy külön kritikai nyelvet alakítsunk ki a gyerek- és ifjúsági irodalom elemzése során, a kritikai nyelvnek egységesnek kellene lennie, bármilyen műfajba is tartozzon a kritika alá vont irodalmi mű. Mindannyian trendként fogalmazták meg, hogy a kiadók szerencsére ma már bátrabban fognak hozzá akár kényes témákat is érintő könyvekhez, és jó, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg ma már magyar szerzőktől is minőségi ifjúsági könyvek. Gyerekirodalommal foglalkozó kedvenc kritikai portálokként felsorolták a Csodaceruza, a Meseutca és a Pagonyweboldalát, kedvenc kiadók felsorolásánál megemlítették a Csimota, a Cerkabella, a Kolibri nevét (Keresztesi József nem kiadó alapján szeret válogatni, inkább a könyveket nézi); az utóbbi idők legkedvesebb olvasmányai köréből pedig a Dobozváros, aKék hajú lány, A kőmajmok háza és a Rico, Oskar és a nagy nyomozás című könyveket emelték ki a kritikusok.

A szimpóziumon több kérdés felmerült, amely egyelőre megválaszolatlan maradt, de gondolatébresztőnek mindenképpen hasznos volt, így bizonyára ezt a rendezvényt is követik majd még további, a kisebb témákra fókuszáló tanácskozások. Azt a számomra sarkalatos kérdést, hogyan vigyük be az iskolákba a kortárs irodalmat, még mindenképpen további vitára alkalmas témának vélem. Én hiányoltam (főként az első szekcióból, de általában a többiből is) az iskolai könyvtárost, mert nagyon sok oktatási intézményben az iskolai könyvtár az a helyszín, ahol a gyerekek először találkoznak vagy találkozhatnának a kötelezőtől eltérő irodalmakkal, és a könyvtáros lehet az, aki a pedagógus mellett (vagy helyett) további opciót kínál a frissebb irodalmakra.

Fotó: Bach Máté

no images were found

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.