Nincstelenek

By | 2014-02-20

Nincstelenek

Véletlenül épp tizenketten ültük körül a könyvtári asztalokat február 11-én, a Sziveri János Intézet második Kritikai beszélgetésén, zömmel egyetemi hallgatók vagy frissen végzett tanítványok, hiszen épp a szakmába való bevezetésről, az élő irodalom és az irodalmi kritika műveléséről kívánnak szólni ezek az alkalmaink. És látványosan üresen áll egy szék az eseményről készült felvételen. Nem volt kedvem erről tréfálkozni akkor, komolyan meg végképp illetlen lett volna szóba hozni a dolgot. Nyilván most is illetlen, most még inkább az, de nézem ezt a fotót, meg nézegetem Borbély Szilárd éles tekintetét a róla készült fényképeken, olvasom a hallgatóim tanácstalan üzeneteit, és úgy érzem, mondanom kell valamit, meg kell próbálni megszólalni most, nehogy elnémuljunk.

A Nincstelenekről beszélgettünk, és leginkább a nehéz teherről, amit ránk rak a könyv, s aztán valamiképpen egyre inkább arról, hogy miről is beszélgetünk, s miért, amikor egy irodalmi műalkotást hozunk szóba, és hogy vannak könyvek, mégiscsak vannak, és épp azok, amelyekkel mostanában egyre inkább foglalkozunk, amelyekhez visszatérünk, vagyis amelyek miatt valahogy, mégiscsak és igazán nélkülözhetetlennek látszik az irodalom, amelyek miatt olvasunk, és Borbély Szilárd regénye ilyen, amelyeknél alig tudunk másról beszélni, mint amit világként a regény létrehoz nekünk, és arról, ami történik, van ebben a regénybeli, de a regénybe valahonnan belekerülő és a regénybe visszazárni kívánt világban. Igazán kényelmetlen tanári helyzet: irodalomtudományi proszemináriumok, elméleti órák, iskolák, eljárások, módszerek, adatok, nevek után, amelyek a szakma nélkülözhetetlen és elsajátítandó velejárói, itt valami nehezen körülhatárolhatóról, nehezen megmagyarázhatóról beszélgetünk, valamiről, ami nehezen tud szép lenni, ami leginkább fakó és szürke, hűvös és nyers. Olyan, ami nem kéri, hogy még egyszer olvassuk el, amely egyszer is alig engedi elolvastatni magát. Ahol a szöveg (testi) öröméről aligha lehet beszélni, ha az olvasás testiségéről, akkor az alig elviselhető testi együttlétről a könyvvel. És nehéz ezt az egyetemi keretek között szóba hozni, még ha olyan formációról van is szó, mint a Sziveri János Intézet, amely, ha hű akar lenni a névadójához, akármibe is fog az irodalmi kutatások területén, menthetetlenül eljut az irodalom nyugtalanító dimenzióiig, oda, ahol az igazán fontos művek találhatók.

Tavaly decemberben állapodtunk meg Borbély Szilárddal, hogy februárban a Trialógusok beszélgetéssorozatának vendége lesz. Ennek kapcsán került sor a múlt héten, február 11-én a könyvről és a róla írt kritikákról szóló beszélgetésre az intézet Kritikai beszélgetések műhelyében. Szilárdot most keddre, február 18-ára vártuk volna a Trialógusokra. Mivel hetek óta nem jelentkezett, levélre, üzenetre, hívásra nem válaszolt, nem hirdettük meg a Trialógusokat. Végül vasárnap, „4 napja”, jelzi a levelezőrendszer, jelentkezett egy rövid, udvarias levéllel, hogy nem tudja vállalni a keddi fellépést. Megköszöntem a jelzést, és azzal búcsúztunk el egymástól, hogy majd nyugodtabb időkben újra nekirugaszkodunk.

És most jönnek az üzenetek a hallgatóktól, Tőletek/Önöktől, kedves fiatal barátaim, a hír megosztása az intézeti Facebook-oldalon, és érzem, hogy vártok, várnak valami szót, hogy mondjak valamit, mert ezt a könyv önmagában is nehéz teher volt, ezzel a mai hírrel pedig végképp nehezen vihető. Kedves Lányok, kedves Fiúk, tudtam, hogy nem lesz könnyű történet ez a Sziveri. Hogy egyre személyesebben fog rám igényt tartani, és mindegyikünkre, hogy személy szerint kíván minket, hogy nem maradhatunk kívülállók, ha egyszer engedtünk a hívásnak. Tudom, hogy most mondanom kellene valamit annak a tizenkettőnek, aki ott ült az asztal körül, magamat is beleértve, akiket bevontam valamibe, amikor ezekre a közös tevékenységekre, az együttolvasásra invitáltam. Nem tudok mondani semmi fölemelőt, sem biztatót, sem vigasztalót. Meghajtjuk a fejünket, és elhallgatunk.

Március 11-én folytatjuk azzal a témával, a gyermekköltészettel, amiben utoljára megállapodtunk.

Szeretettel:

Ladányi István

szilard borbely    febr. 16. (4 napja)

Bocsánat István,
ezer bocsánat, valami fránya betegség vett
erőt rajtam, nem tudok ott lenni. Remélem,
holnap sikerül eljutni a MÜPÁ-ba, de Veszprémbe
már végképp nem lesz időm, erőm, meg kezdődik
az egyetem, ezen a héten Debrecenben leszek.
Elnézést a kellemetlenségért, és hogy ilyen
későn kaptam észbe…
Még egyszer elnézésed kérve
Szilárd

On Sunday, February 16, 2014 5:25 PM, István Ladányi wrote:

Kedves Szilárd,

nagyon sajnálom, hogy így alakult. A múlt héten volt egy jó beszélgetésünk a hallgatókkal a Nincstelenekről. Néhány kritika is íródott, van egy Kritikai beszélgetések sorozatunk, ahol megbeszéljük ezeket, illetve magát a művet is. Örültek volna a gyerekek, ha személyesen is találkozhatnak Veled. Majd máskor összehozzuk a dolgot.

Üdvözlettel:

István

szilard borbely febr. 16. (4 napja)

Nagyon kedves Tőled,
köszönöm  a megértésed. Ha eljönnek egyszer,
talán a nyugodtabb napok, még egyszer
nekirugaszkodunk.
Barátsággal
Szilárd.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.