Sziveri és más szívügyek

By | 2014-02-16

Forrás: Magyar Narancs

szerző: Svébis Bence

Az egykori, legendás Mozgó Világ főszerkesztő-helyettese, több éve a Palatinus Kiadó irodalmi vezetője, és idén januártól a sok felháborodást szült, átalakult NKA kuratóriumi tagja. A Sziveri-hagyatékról és a mindent átitató politikáról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Tavaly jelent meg a Gondolat Kiadónál – 1994 után újra – Sziveri János verseinek gyűjteményes kötete, melyben számos pluszanyag is található. Milyen elvek alapján állt össze az anyag?

Reményi József Tamás: Az 1990-ben, 36 évesen elhunyt vajdasági költő élete van ebben a könyvben, nem “pusztán” az életműve. A versek mellett ott szerepel képzőművészeti írásainak java, amely a festőnek induló fiatalember érdeklődését jelzi; ott az atyai jóbarát, Végel László egyik kötetéhez írt kísérőesszé; ott a kor legradikálisabb magyar folyóirata, az Új Symposion éléről 1983-ban leváltott főszerkesztő tervezett írószövetségi felszólalása – persze nem hangozhatott el. Ott az Újvidékről elűzött ember Szabadkán bemutatott két drámája, amely egy szerb színházigazgatónak köszönhette létrejöttét; és szerepel két életútinterjú – tulajdonképpen kérdésekkel tagolt nagyesszék ezek, amelyek Keresztury Tibor és Zalán Tibor jóvoltából születtek már a halálos pesti hónapokban. A kötet zárópontja pedig egy csöpp önéletrajz, mi más lehetne a címe: A rövid élet titka.

MN: Sokan mondják: Sziveri munkásságát a mai napig nem kezeli méltó helyén az irodalomtörténet. Miért?

RJT: A Nyitott Műhelyben nemrég lezajlott beszélgetésen, amelyen a politikai költészetről vitatkoztunk barátaimmal, említettem, milyen sajátos és fájdalmas, hogy Sziveri nevét senki sem említette. Ám amikor felidézem, a kollégák azonnal és őszintén bólintanak. A Sziveri-féle “politikai költészet” – ha a kifejezés nem agitatív megszólalást jelent, hanem olyan lírát, amely a politikát és a politikus ént ugyanolyan költészeti tárgynak tekinti, mint a naplementét vagy a szeretkezést – ott van az új magyar irodalom legjobb teljesítményei között. Költői stratégiája Petriével rokon, de ha ezt jelzem, a többszörösen frusztrált literátus értelmiség egyik része hajlamos Petri ellenében egyetérteni velem, más része meg fölszisszen, mintha valami trónfosztás volna a titkos célom. Sziveri ott van a háttérben, de sohasem szerepelt az illusztris névsorokban. Ennek az egyik oka az, hogy a Vajdaságból átjöttek légüres térbe kerültek. Ez nagy hendikep, Balázs Attilától Fenyvesi Ottóig számtalan remek, egykor a Symposionhoz kötődő szerzőnek a balsorsa, hogy kiestek egy közegből, ahol jelentős, ünnepelt szerzők voltak, és átkerültek ide, ahol a közönség nem ismerte őket. Éveken keresztül kellett küzdeniük, hogy megközelítsék azt a pozíciót, amit vajdaságiként betöltöttek. De János a 90-es éveket már meg sem érte, barátaira, kritikusaira maradt a feladat, hogy az életművel sáfárkodjanak. Ennek egyik terrénuma a Sziveri Társaság által 1992 óta évente kiadott Sziveri-díj, amelynek kitüntetettjeit most az életműkiadással párhuzamosan egy antológiában gyűjtöttük össze Géczi Jánossal. A Partitúra ne légy soha cím alatt legújabb dolgaikkal szerepelnek a kitüntetés pillanatában még a szélesebb ismertség előtt álló egykori “felfedezettjeink” – 1993-ban Háy János még “csak” négy kis verseskötettel bíró ifjú volt, és Szálinger Balázs is egy szűk körben olvasott vígeposz névtelenje 2000-ben. Biztató, hogy a 2000-es években egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak Sziveri felé fiatal irodalmárok. Olyanok is, akik már nem ismerték, tehát nem lehetnek vele elfogultak. Öröm az is, hogy Veszprém város és a veszprémi Pannon Egyetem közreműködésével – itt több vajdasági alkotó telepedett meg az elmúlt évtizedekben – Sziveriről elnevezett kutatóhely létesült, amely a múlt század végi közép-európai avantgárd műhelyek szétszórt dokumentumait dolgozza majd föl.

MN: Nemrég volt a kötet bemutatója Szabadkán. Milyen volt az ottani fogadtatás?

RJT: Volt ott egy izgalmas pódiumbeszélgetés. Elfogadhatatlan, hogy Sziveri-kötetek csak Pesten jelentek meg – a költő szülőföldjén már a sokadik kiadásnál kellene tartani. Sziveri rehabilitációját a napi politika késlelteti, a Vajdaságban a mára nemzetivé avanzsált egykori asszisztálók a felelősségükkel együtt Sziverit is a szőnyeg alá söprik, határon innen pedig még mindig, sőt – történetietlenül – egyre inkább bélyeg, ha valakit a Bajza utcában (a Magyar Írószövetség székházában – a szerk.)pártoltak a 90-es években – egyébként a legkülönbözőbb gondolkodású, meggyőződésű pályatársak Thomka Beátától Mátis Líviáig, Szörényi Lászlótól Fogarassy Miklósig.

MN: Most az ügy egyik elkötelezett híve, Szőcs Géza lett a kultúráért felelős államtitkár. Jut-e több támogatás Sziverire – könyvkiadásra, a díjra, a hagyaték gondozására?

RJT: A díjat és a hagyaték gondozását hosszú évekig egyetlen kultusztárca sem volt hajlandó támogatni. Most először kaphattunk támogatást a miniszteri keretből erre a két kötetre és egyszeri alkalommal a Sziveri-díjra. Szőcs Géza Sziverit a 70-es évek vége óta ismerte, szoros barátságban voltak, a sorsuk is sok tekintetben azonos volt. Más-más térség magyar kisebbségéből jöttek, ugyanazon poétikai és szemléleti radikalizmusért elszenvedett vesszőfutással. Amikor János már halálos betegen Pestre érkezett, néhány barát társaságában Szőcs segített neki lakást szerezni, állást nézni, orvost keríteni. Nagyon felháborított, hogy épp azok, akik pontosan tudják, milyen adósságaink vannak Sziverivel kapcsolatban, azonnal a napi politikai cirkuszba vitték az ügyet, habozás nélkül kompromittálva a Sziveri-életművet a rá ma is, korábban is folytonossággal figyelő Szőcs nevével. Ugyanakkor Szőcs Géza döntéseit és még inkább a döntéseket magyarázó érveit az idei József Attila-díjakat illetően elfogadhatatlannak tartom. Nem véletlen, hogy valamennyi írószervezetet közös tiltakozásra késztette, hiszen egy kivívott szokásjogot rúgott fel, szokásjogot, ami egy megosztott világban szakmai garanciát jelenthetett.

MN: Nemrég átalakult az NKA kollégiumi rendszere, az irodalmi támogatásokról egy helyett három különböző kollégium dönt. A Folyóirat-kiadás Kollégiuma, a Könyvkiadás Kollégiuma és a Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma – melynek te is kurátora vagy – külön-külön képviseli a szakma részterületeit. Mennyire tartod ezt szerencsésnek?

RJT: Mélységesen nem értek egyet a kuratóriumok átrendezésével. A horizontálisan egymás mellett működő, különböző szakmák delegálta kollégiumok felváltása egy vertikális kuratóriumi rendszerrel – elhibázott dolog. Nemcsak összemérhetetlen terveket és teljesítményeket kell majd versenyeztetni elkülönülő kompetenciák mentén, hanem egy újabb centralizáció veszélye is kódolt, amennyiben nem a szokásos nyolc-kilenc kollégára van bízva egy terület, hanem egyre, kettőre, ritkán háromra.

MN: Több helyről is bírálat érte az új rendszert, hogy a szinte kizárólag a Fidesz-közeli Írószövetség tagjai közül kerültek ki a kurátorok. Te miniszteri kinevezéssel, a másik három nagy írószervezet (FISZ, JAK, Szépírók Társasága) közös jelöltjeként kerültél a kuratóriumba, miközben ezen szervezeteknek nem, az Írószövetségnek viszont tagja vagy.

RJT: Én nem az írótársaságokat, hanem a magyar irodalmat képviselem. Büszke vagyok arra, hogy ilyen sokfelől kapok bizalmat, mint ahogy az előző, tisztán irodalmi NKA-kuratóriumba is már a Szépírók delegáltak, vagy ahogy az épp most felszámolásra ítélt Artisjus-irodalmi díj bírálóbizottságának meghívott tagjaként is ilyen “vegyes” megbízás tudatában működtem évek óta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.