Séd – 2017. ősz (előzetes): „Legfölebb ha omnibuszon”

By | 2017-08-21

Az Arany 200 busz Veszprémben. Szent István-napi ünnepi programok, 2017. augusztus 18–20.

Nem mondhatni, hogy Arany János nevétől visszhangzik a 2017-es év, de akárki találta ki az Arany busz 200 elnevezésű multifunkciós emlékeztetőt, jól találta ki, és – a lehetőségek határáig – jól is valósította meg. Itt a helye, hogy a projektgazdát, a dicső tettest, a Petőfi Irodalmi Múzeumot nagy tisztelettel megnevezzük. Köszönjük. 

Maga az elgondolás tulajdonképpen egyszerű. Végy egy minden ízében átlagos magyar buszt, a külső hatalmas felületeit varázsold színes, nagyon szerethető Toldi-képeskönyvvé, a belsejében rendezz be kiállítást. Arany Jánosról természetesen, sok ismerettel, információval, de kevés tudóskodással, unhatatlan interaktivitással, elemekkel, amelyek mozognak, arcot, alakot váltanak. Játékokkal, amelyek beszélnek hozzánk, meg- és felszólítanak bennünket, hogy élvezzük őket, minthogy természetüknél fogva élvezetesek is. Mert Arany János, ez a galamb-ember van olyan érdekes, szenvedélyes és tragikus, mint egy Ádám-megtestesülés Madách Tragédiájában.

  Már maga az ötlet, hogy ugyanis busz, telitalálat. Tudni kell, hogy az Arany busz 200 egy nappal ezelőtt még Kolozsvárott „állomásozott”, most három napig Veszprémben, aztán irány Szeged. Több mint száznyolcvan meghívásuk van, lehet, hogy nem fér bele mind a bicentenáriumi évbe, de ha a helyükben lennék, és mind a száznyolcvanat lejárnám. Mert miközben a busz széltébe-hosszába végigvándorolja egész Magyarországot, szinte észrevétlenül egy egészen különleges óriásplakáttá válik, amely ezúttal nem termék számára kéri a figyelmünket, sem politikának, hanem a legnagyobb magyar költők egyikének. Talán a legnagyobbnak. És ennek a nagy-nagy hirdetésnek végtelenül sok plakáthelye van, hiszen bármerre jár, határon innen és határon túl ahányan rápillantanak, az ott mind egy-egy plakáthellyé változik, egy pillanatnyi csodává, de legalábbis csodálkozássá.

  Nekem úgy tűnik, a busz oldalára felplakátolt miniatűr képregény formavilága is telitalálat. Mindenekelőtt köszönet, hogy nem erőltették ránk a historizáló dagályt, a nemzetieskedő pátoszt, a „fesz és pöf cifráit”. A figurák a maguk színességében, a képzeletnek is teret engedő nagyvonalúságában akár egy nagyon szerethető rajzfilmben is megelevenedhetnének: milyen kár, hogy erre például senki se gondolt a 200. évben. A szörnyű vendégoldallal Buda felé mutató Toldin álmélkodó vitézek kissé bamba arckifejezése mellett szépen kisatírozódik Toldi lebírhatatlan ereje, mint ahogyan a talpig páncélba öltözött jelenés is a lényeget sugallja: az ős-erőt és az ős-emberséget.

  A buszba belépve azonnal ki kellett iktatnom magamban a tanári üzemmód néhány kapcsolóját. Arany személyisége és életműve felfoghatatlanul gazdag. Fontos, sőt legfontosabb műveinek világa olyan sokszínű és sokértelmű, gondolkodásmódja, nemzetéhez fűződő viszonya oly mértékben töprengő, öngyötrő, segítőkész és tehetetlen, mandátumos törekvéseinek kudarca, éleslátása, máig világító meglátásai annyira inspirálóak, keserű öregkorának váratlan és szinte elhihetetlen felvirágzása, az Őszikék szemlélődő, szabatos bánata olyan magasságokba emeli… A tanárnak, akinek mindez egyenként is és összességében különösen mind-mind kedves, és bármely részletében elhagyhatatlan, meg kell értenie, hogy Arany extenzív totalitása legfeljebb egy Arany 200 vonatban lenne elhelyezhető, de abban meg riasztó lenne a minden-fontos-dolgok sokasága, sűrűsége, intenzitása. Jól döntöttek, valójában az egyetlen lehetséges döntést hozták meg a Petőfi Irodalmi Múzeum kurátorai, amikor a teljesség szilánkjait villantották fel csupán, jelezték mindössze, hogy van, létezik itt egy világ, kapuja tárva-nyitva, és talán lesznek, akiknek épp e buszra szállva támad kedve belépni – kicsit a költő nevére is kacsintva – az aranykapun.

  Az egyetlen, amit a kurátori koncepcióban szerencsétlennek tartok, az a kiállítás címe. „Önarckép álarcokban” – úgy vélem, félreérti és ezzel némiképp le is értékeli Arany végletekig becsületes személyiségét. Ő nem az a költő volt, aki – mindegy, milyen okból – szép emberi arca elé míves maszkokat illesztett. Aranynak nem álarcai, hanem arcai voltak: Toldi-arca volt, Bence-arca volt, ő volt a velszi bárdok és Pörge Dani, Etele és Buda, a tamburás öregúr, ő volt az öngyötrően lelkiismeretes közhivatalnok, akár nagykőrösi tanár, akár az Akadémia tisztségviselője. És ő volt a bizakodó, a bölcs, a vátesz, a szorongó, Petőfi barátja-testvére, volt csüggedt, összetört, néma. És élete végén, amikor letette végre a kötelességeket, talán szabad is volt egy kicsit. Arany nem maszkokat viselt, hanem önmagát viselte, és ez a magaviselet olyan nagyszerű volt, hogy maszknak véljük az arc ezerféleségét.

  A buszra felszállva az első benyomásunk a sivatagi hőség. Bár hallhatóan duruzsol a légkondicionáló, alulmarad, ha odakint „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja…” A még csak félénken szivárgó érdeklődők zokszó nélkül tűrik a próbát, miközben a busz szükségszerűen szűk terében az optimális térkihasználás mesterműve bomlik ki előttük. Az alapszín a világos drapp, a fára applikált képek és feliratok sokasága a kicsiny teret a frissen feldolgozott fenyő illatával árasztja el.

  Az üzenet nagy részét szövegek hordozzák, elsősorban Arany János szövegei. Túlnyomórészt balladák, a legismertebbek az Ágnes asszonytól a Walesi bárdokig, a Szondi két apródjától a Hídavatásig, hogy csak példákat idézzek. Érzékelhető – hol visszafogottabban, hol dominánsan – az interaktivitás, a tevékeny befogadás örömének keresése. A Szondi két apródja szövege függőlegesen egymásra halmozott kockák felületein jelenik meg, de néhány kockába olyan tükörrendszert illesztettek a formatervezők, amelyek által bizonyos szakaszok csak a tükrön keresztül válnak olvashatóvá. Ágnes asszony történetét bonyolult fafelületek hajtogatására építették. Ha megfejtjük a szinte papírlapként összehajtott felületek „kódját”, elénk tárul a ballada egésze, miközben az addig esetleges részletek Ágnes asszony lepedőjének alakjává állnak össze. Nem állítom, hogy a játékos vizualitásnak és a kézzelfoghatóságnak ez a ráillesztése közelebb visz a szöveg mélységeihez, de az biztos, hogy a különleges installációk a maguk dimenziójában a faék egyszerűségével mutatják meg, hogy az irodalom mennyire érdekes.

  Kár, de tény, hogy a lírikus Arany bemutatása lényegesen halványabbra sikerült. Itt a könyvlapnyi felületekre felvitt részleteknek éppúgy meg kell küzdeniük önmagukért, mint a szöveggyűjteményben, ami általában nem baj, de ennek a kiállításnak a világában talán a rendezők némi tanácstalanságát tükrözi.

  Személy szerint végtelenül sajnálom, de meg is értem, hogy az Arany busz 200 egyszerűen meghátrál a nemzetéről mélyen, gyötrődve töprengő, a kiegyezés táján a jövőt fürkésző és riadtan fel is ismerő Arany, a már-már kasszandrai látomásaival küszködő, a Csaba-trilógiát végül kiábrándultan félbe’-szerbe’ hagyó mandátumos ember meghasonlásától. Ez a kiállítás érdekes akar lenni, erős, trendi metódusokkal akarja – nem magára! – Arany Jánosra felhívni a figyelmet. Ez jelenti legnagyobb értékét és egyben azt a korlátot is, amit nem tud, meg sem próbál már áttörni.

  Nekem úgy tűnik, az Arany busz 200 van annyira trendi, hogy az iPhone-on lógó, a világot applikációkban feldolgozó, a Facebookon élő, nem is tudom, miféle betűjelű generáció(k) világtérképére felvigye ezt az Arany János nevű magyar embert, aki világirodalmat írt százvalahány évvel ezelőtt. A skála széles. Életútjának, legfontosabb sorsfordulóinak érintőképernyős feldolgozásától hosszú gyaloglásainak szintén érintésre megelevenedő térképéig számos olyan pontja van a fél garzonnál nem nagyobb térben is rendezettnek megmaradó koncepciónak, amivel a gyerekek őszintébb motivációval bíbelődnek, mint a tananyaggal. És ha hozzávesszük ehhez, hogy a buszban ki-ki egy egyszerű szerkezettel a képernyőn is szembesülhet tulajdon erejével, azzal például, hogy mekkora dézsa vizet képes felemelni, meg tud-e hajlítani egy patkót, a buszon kívül pedig rúddal mutathatja az utat arra, amerre éppen áll… Ez már nem irodalom, de pompás szórakozás, és Arany János születése után 200 évvel, augusztus végén egy nyitott és akárhány tagú család minden tagja megtalálja benne a maga örömét. Sőt! Ha nem rontja el, még Arany Jánost is megtalálja.

  Csak az a kopár szik, csak az kopár szik ne égne a napmelegben olyan vigasztalanul.

 

Asztalos István