2017. nyár (előzetes): Spirituális hasítódás

By | 2017-06-13

Sós Gergő Monoton/Monokrom című kiállítása. Veszprém, Művészetek Háza, Dubniczay-palota, Magtár, 2017. március 10. – május 30.

Azzal kell kezdenünk – mintegy a Semiotext/e/ amerikai független könyvkiadó vezetőjét, az anarchista filozófus Sylvère Lotringert parafrazálva –, hogy bár Jean Baudrillard szerint a kortárs művészet elvesztette autonóm státusát, az 1960-as évek pszichedelikus forradalmában újra feltalált asszaszin jelmondat, a „nothing is true, everything is permitted” (a mi szövegkörnyezetünkben: „semmi sem abszolút valóság, de minden lehetséges”) értelmében minden értékteremtés művészetfunkciójúvá válhat, amely a műtárgy dematerializációjához vezet. A „transzesztétizálódott” társadalomban az autonómiáját vesztett művészet „a bármi műalkotás lehet” (értékteremtő) mechanizmusán keresztül mégis újramaterializálódik. Ez a rematerializáció azonban már a kapitalizmus „költészetével” (Guy Debord), a reklám-média-manipuláció elidegenedettségén kívül esik, a közvetítődés során a művész mint médium által előhívott belső valóság válik anyagivá, megfoghatóvá.

Ma már látjuk, a 21. század elején, hogy az egyetlen, mindent átható globális mitológia a média, a mítosz pedig a kód betegsége, ideológiai „vírus”; és mindezek következményeit tehetetlenül elszenvedve nekünk is közünk van a spektakuláris civilizáció mély, nem szűnő társadalmi és gazdasági válságához. A kapitalizmus által szuggerált munka-fogyasztás-halál életperspektíva helyett a művész megfosztja a műalkotást annak árujellegétől, nehezen megfoghatóvá, installációvá, komplex rendszerré, (gondolati és tárgyi) elemek sokaságából álló, a „belső tájakat” a valóságra rávetítő modellé teszi.

Sós Gergő Monoton/Monokrom című kiállítása rituális módszer ennek a transzformációnak a végrehajtására, az audionális és a vizuális repetitív minimalizmus által az elmélyedés befelé vezető útjának kijelölése, amely – a kiállításon hallható elektronikus drone-zene segítségével – egyúttal átlépés a mérhető, hétköznapi időből, amely „telik”, a tartamot alkotó szubjektív (művészi) időbe, amelyet „megélünk”. Ez a kettősség, spirituális hasítódás már eleve a kiállítótér két szintjének speciális kihasználásában megjelenik. A földszinten végighullámzik a printeken a kézzel rajzolt grafikus kotta, a belső történések „alternatív notációjaként”, ahol a kitartott hosszú hangok, a hurkok (loopok) ismétlődnek, megsokszorozódnak, eltüntetve hagyományos teret és időt, mintegy textúrává változtatva azt. Itt látható egy videó a veszprémi erdei kilátóról és hallható a kilátó fémszerkezetének zörej-ambient zenévé komponált, loopolt, indusztriális zenét idéző hangja (amely felvételen a természetes hangkörnyezetbe illeszkedve a szerző játszik). A másik videón Sós Gergő Monoton/Monokrom című, lo-fi DIY elektronikával készült digitális ambient- és drone-zenei lemezének hangjai a bakonyi erdő fáiról készült nyers minőségű (fekete-fehér) képeivel kapcsolódnak össze. (A kiállítot műtárgyak kifejezetten olcsó anyagokból készültek: fénymásolt lapok, hungarocell stb.) A harmadik objekt: a tér közepén egy preparált elektromos basszusgitár húrjának végtelenített rezgése által keltett hangmű hallható. Az emeleti térben pedig teljes sötétségben egy bezárt sátor lett felállítva, amelynek belsejében egy pislákoló led van, s ahonnan a művész Between Fear and Hope című drone-műve hallható. Ugyanitt tizenhat szkennelt, kötözött hús képe látszik, amelyet egy tizehatszor felhangzó torokének-üvöltés kísér. Ezen hatások alapja már nem is annyira a drone-zene néhány nagy vállaltan megidézett alkotójának – La Monte Young, Phill Niblock és mások – inspirációiból született zaj-ambientalizmus jelenik meg, hanem a crust punk ének és üvöltés nyomán született költői nyersesség. Valami olyasmi, aminek a hagyománya Európában a (fotó)akcionista Rudolf Schwarzkoglerig, Hajas Tiborig vagy éppen John Duncanig, Ázsiában pedig a japán shibari kötözéses művészetig és a bondage pornóig nyúlik vissza. A kapitalista totalitarizmus, a folytonos válságban lévő, az embercsoportokat és a családot mind inkább atomizáló fogyasztói és egyúttal virtualizálódó társadalom a „húskorbácsolt”, szenvedő testet mint a kiüresedés végső állapotát jeleníti meg. Akárcsak a természeti környezetben lévő mesterséges építmény ipari hangjai vagy éppen a (stresszes) „szorongások sátra” a (nyugalmat megtestesítő) erdőben is ezt teszik – gyógyító, transzformáló céllal. Ez valami olyasmi alkimista művelet, amelyet az underground filmes és polihisztor Alejandro Jodorowsky már az 1970-es években pszichomágikus művészetnek nevezett. A nézőnek előbb meg kell mutatni a sötét, nyomasztó és riasztó mélységeket ahhoz, hogy a lehetséges végső katarzis után megváltozva, más emberként jöjjön ki a moziból.

_NAV6940 (1)

Sós Gergő monokrómja és monotonitása egyfajta mantra-varázslás, a világ kettősségének, a valóság hasításos paradoxonának – mint az indusztrialitás a természetben, a durva zaj és a harmónia összefonódása, a primitivizmus és az érthetetlen (elidegenítő) összetettség, a direkt rosszabb minőségű tárgyak, képek és a kognitív gazdagság, az (elveszett) természet és a technikai-emberi világ ellentmondásos együttélésének, absurdumának spirituális megélése és a belső világ közvetlen kivetítésének is elgondolkodtató megjelenítése. Szándék, felkiáltójel, manifesztum, ami a – Hakim Bey kifejezésével élve – a paleolitikumba való visszatérésünket sürgeti. Összes eddigi tudásunk megtartásával kellene kilépnünk a mából, és visszatérnünk a kőkorszakba, vissza a természetbe. Ámde lehetséges-e ez még egyáltalán?

Sőrés Zsolt