Séd 2017. nyár (előzetes): Human error – Bartuc Gabriella írása

By | 2017-05-31

fotó: Gáspár Gábor

A Tánc Fesztiválja. XIX. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó. Veszprém, Pannon Várszínház, Hangvilla; Veszprémi Petőfi Színház, Játékszín, 2017. május 24–28.

Minden évben nagyon várom A Tánc Fesztiválját, ugyanakkor kénytelen vagyok szembesülni vele, hogy képtelenség mindent megnézni, holott a program tele van kihagyhatatlan előadókkal, akik nemcsak a hazai kortárs szcénán, de európai kontextusban is fontosak. A magyarok a kortárs táncban tényleg jól teljesítenek.
Mit is értünk a kortárs tánc fogalma alatt? Ez az igen heterogén és absztrakt kifejezés állandó átfogalmazás, redefiniálás alatt áll, de ami mégis közös ezekben az egymástól nagyon eltérő, mozgásszínházinak is nevezett produkciókban, hogy például fontosabb az, ahogyan a táncos, a koreográfus gondolkodik, mint a kivitelezés technikai színvonala. Bár ez sem mindig igaz, hiszen vannak köztük perfekcionisták. Annyi bizonyos, hogy a kortárs tánc abszolút nyitott az összes többi művészeti forma felé, különösen szabadon használja a vizuális művészetek eszközeit, ember legyen a talpán, aki eldönti egy-egy happening, performansz táncszínházi avagy képzőművészeti megnyilvánulás-e. Minden érzékszerv felől támad ez a műfaj, többek között ezért is szeretem.
Jellemző rá továbbá a lázadás az elfogadott esztétikai klisék és a társadalmi normák ellen, így aztán az esztétikai mellett az etikai dimenzió is fontossá válik. Ezek a párszereplős, sokszor csak egyszemélyes társulatok folyamatos létbizonytalanságban dolgoznak, mint ahogy az alternatív és a szubkultúrák alkotói általában. De ez a szegénység egyben óriási szabadságot is ad nekik. A kortárs táncművészet valóban a szabadság és a test végtelen lehetőségeinek a művészete. Én úgy érzem, hogy a lényünk és a létezésünk legizgalmasabb, legprovokatívabb és leginfantilisabb kifejezése, sokszor az animalitás szintjén, miközben persze az intellektuális mélység sem kizárt. A test vad energiáit szabadítja fel, a legsötétebb titkainkat hozza felszínre. Minél eredetibb világlátással, minél erősebb személyiséggel a középpontban, annál inkább szíven üt. Engem legalábbis. Ezen a sorrendben 19. veszprémi összművészeti fesztiválon a Forte Társulat Bartók 5. vonósnégyesén, a Közép-Európa Táncszínház Bartók–Sztravinszkij-estjén és Fehér Ferenc Imágóján éreztem ezt a bizsergést.

feherferenc4137

Fehér Ferencet méltán emlegetik a „hazai kortárs tánszcéna egyik legkelendőbb exportcikkeként”, elképesztő, amit a testével művel, egyszerre hideglelős és vicces, provokatív és sokkoló látvány. Garantáltan agyoncsap minden beidegződést, miközben rögeszmésen az emberi természet megoldhatatlan kérdéseivel szembesít. Az imágó a biológiában „teljesen kifejlődött, nemzőképes szárnyas rovar”. Ugyanakkor Fehér Ferenc interpretációjában ennél sokkal szélesebb asszociációs körben mozog a produkció. Az organikus és mechanikus, csetlő-botló, idétlen, animális mozdulatok összekapcsolásával valami félelmetes konstrukció születik meg a szemünk előtt: a „fejetlen” ember gép? De lehet, hogy inkább örökösen bomló és örökösen épülő animális rendről kellene beszélnünk, amely egyben angyali és démoni, nyomorult és isteni is. Mint valami infantilis démon, kikel a bábból, megfeszíti az izmait, délcegen körbejár és harcra kész. Az izmok táncát látjuk, nem megjelenít és érzékeltet, hanem konkrétan pillanatonként összeomlik és felépül szó szerint. Szabadon használja a pantomimtechnikát, de a némafilm ikonográfiáját is. Charlie Chaplin is eszembe jut róla, ahogy fekete kalapjában, sétapálcával a kezében, esetlenül próbálja összerakni a testét, harmonizálni a mozdulatait. De a Párizsban híressé vált szerb festő, Vladimir Veličković fej nélkül futó atlétáit is felidézik bennem a jelenetek, amikor nekivetkőzve, iszonyatos erőfeszítéssel mozgósítja energiáit a táncos, hogy végtére is megszülessen, összeálljon a teste, hogy létrehozza magát. A kezdet (és egyben a vég) metafizikai élménye. Annyi bizonyos, hogy a mű képi és jelentésbeli fundamentuma valamiféle örökkön-örökké ismétlődő kozmikus folyamatokba illeszkedik, ezt a hangsúlyosan repetitív, vontatott ütemű zene is aláhúzza.

forte2570

Kozmikus folyamatok, az emberi természet őrültsége áll a középpontjában a Forte Társulat és a Közép-Európa Táncszínház előadásának is. Human error. Emberi hiba. Valami nagyon el lett rontva bennünk. Valami kiismerhetetlen ősi rend mozgat bennünket, hódításra, vérengzésre, behódolásra vagyunk bekódolva? Nincs mit tenni, hiába is lázadunk ellene, hiába csapkodjuk magunkat a falhoz, hiába dobáljuk meg kővel, ami az utunkba kerül, az élet akkor is nyomasztó újrakezdések sorozata. Az öngyilkos lázadás nem segít a teremtés rémekkel teli és vigasztalan rendjével szemben. Rend és anarchia, a két pólus, amelyek átfogják a mindenséget. Az ember e két pólus között egyetemes kiszolgáltatottságban él, elegendő csak az ösztöneinkre gondolni, de a társadalmi helyzetünket is említhetjük. Hol az egzaltált hit, hol a lázadás, hol az apokaliptikus vizionálás, hol a szerelem, a csalódás, az uralkodni vágyás, a gyilkos ösztön mozgat bennünket. Vagy éppen szétesünk. Halász Gábor és Kun Attila Bartók és Sztravinszkij zenéjére készült koreográfiájának a középpontjában a hübrisz (gőg, elbizakodottság) áll. Az ember, aki azt hiszi, versenyre kelhet az istenekkel. És miért ne, hiszen tehetséges! Zseniálisan bontja ki a tánc a tehetség természetének kettősségét: áldás, ugyanakkor átok, hiszen megszállottá tesz, nem hagy nyugodni. Az est második része, Sztravinszkij Tavaszi áldozat című zeneműve által inspirált tánc színpadiasabb, vadabb Bartók IV. vonósnégyesénél, szélesebb gesztusokkal dolgozik. Mágikus zene, iszonyú öröm és bánat, iszonyú előérzet bujkál benne. A mitikus történet szereplői itt sodródnak az örök pusztulásban, álmaik, szerelmeik sorra kudarcba fulladnak, vakon szétzúzódnak, már csak valami csodában, megváltóban hisznek, aki kivezeti őket innen. Igazából ők maguk is érzik, hogy nincs menekvés, csak kisebb-nagyobb nekibuzdulások vannak, amikor föl tudják tornászni magukat kissé, hirtelen megtelve valamiféle hittel. A megváltó is hamis. A sorsnak valamiféle ismeretlen törvény szab logikát, meg kell történnie a fellángolásnak, majd a romlásnak, a reményfosztottságnak. A szereplőket az ösztöneik mozgatják, tudatuk mélyén valamiféle fatalizmus az ősidőktől fogva napjainkig. Ezt tényleg nem lehet megrendülés nélkül nézni, annak ellenére, hogy engem zavar, ahogyan „megágyaznak” például a „fogyasztói társadalom szemétdombjának”, ahova pattogatott kukoricát dobálnak, vagy ahogy jelzésszerűen köveket hoznak be a táncosok a „folyópartra”, és egy dézsába érintve a kezüket, megmossák az arcukat, minekutána egyszer csak valóban kövekként kezdik dobálni ezeket a rekvizítumokat. Egy gondosan kijelölt „barikádra” zúdítanak kőzáport. De ezek valahogy nagyon kicsinyes megoldások az egész koreográfia nagy formátumához képest.

Az ösztönei által fogva tartott ember érdekli Horváth Csaba koreográfust is, akinek minden előadása esemény, mert új poétikát hoz. Hosszú utat járt be táncosként is, mindig a lényeget keresve. Így jutott el a totális színházhoz, amelyben minden lehetséges, amennyiben a művészi igazságot szolgálja. Ahogyan csak a legkiválóbb zenészek képesek előadni Bartók 5. vonósnégyesét, Horváth Csabánál is csak a legkiválóbbak táncolhatnak. Öt férfi: Fehér László, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Nagy Norbert és Widder Kristóf. Micsoda meredek ötlet: katonák a koreográfia szereplői. Harcra készülő, gyakorlatozó katonák, terepszínű nadrágban, meztelen felsőtesttel. Olyanok, mint a robotok, feszes virtuozitással mozognak, beszédes egységben a zenével, annak sajátos humorát is jól érzékeltetve. A legjobb példa erre, amikor egyszer csak lágy „karikázóra” váltanak a marcona férfiak, ami tipikus nő tánc, ellenállhatatlanul nevetésre ingerelve a nézőket. Az est második részének is valamiféle igazságkeresés a témája: mozgás, gesztusok általi történetmondás, az igazságkeresés jegyében. Megkockáztatom, hogy a helyes „beszéd” útjának a keresése maga a tárgy. A folytatásban Bartók Concertóját kelti életre a Forte Társulat, itt is a zenével, zenészekkel szoros egységben. Ezúttal is furcsa szerelésben: fekete fürdőruhában és kötényben, nagy traktorgumival küzdve lépnek színre. Ezek a kerekek mindenkit eltipornak, azok is alájuk kerülnek, akik az előbb még hősies pózban feszítettek rajtuk. A hatalom szimbólumai? Bartók is messzire menekült előlük. De van-e hely a Földön, ahol az ember biztonságban lehet tőlük?

Bartuc Gabriella