Séd – 2018/1. (előzetes)

By | 2017-04-04

A szemünk előtt

Martsa István: Házaspár (bronz, 1973/1998) Veszprém, Kórház utca

 

Ha az ember célirányosan keres egy-egy köztéren álló szobrot, gyakran jár úgy, hogy csalódik végül. Nem amiatt persze, hogy ami a szeme elé tárul, nem egyezik azzal az elképzeléssel, amit a szoborról előzőleg kialakított, hanem azért, mert történetesen semmi nem tárul a szeme elé. A szobrot lebontották, jobb esetben valahová máshová helyezték, nincs a helyén; az épület, amely előtt állt, funkciót, tulajdonost váltott, esetleg a szoborhoz hasonlóan végleg eltűnt. A tájolás a Köztérképen (ami legfőbb támpontomnak számít az ilyen szoborkereséseknél) valamilyen ok miatt pontatlan, hiába jelzi ki az okostelefonon most már könnyen használható alkalmazása, az a bizonyos szobor az égvilágon nincsen sehol. Sokéves tapasztalatom, hogy a legkevésbé hatékony segítséget ilyen esetekben a környékbeli járókelők jelentik. Aki hosszú éveket vagy egész életet töltött el valamilyen szobor szomszédságában, olyannyira magától értetődőnek veszi a létezését, a látványa annyira beleivódott a mindennapjaiba, hogy még ha egy sarokra állunk is tőle, félig szinte látjuk, gyakran akkor sem tud biztos információval szolgálni a helyéről. Hát még ha tíz, tizenöt vagy akárhány éve az a szobor nincs is a helyén.

Majdnem ez fordult velem elő, a hiány miatti csalódás Martsa István szobrának keresésekor, pedig amikor tavaly késő tavasszal Veszprémben jártam, értő kalauzom is akadt Pintér Viktória, a Séd kiváló munkatársa, a lap akkori mindenese személyében. De hiába térültünk-fordultunk, a Házaspár csak nem akart mutatkozni. Tanácstalanok voltunk. Kétszer is végigjártuk a Kórház utcát, és sehol nem találtuk a szobrot. Kétalakos kompozíció, a szokásos 5/4-es méretaránnyal kalkulálva annak nem kis helyet kell elfoglalnia. Ha itt volna, a helyén volna, tényleg a Csolnoky Ferenc Megyei Kórház főbejárata előtt állna, már réges-rég észre kellett volna vennünk. Amikor magamban éppen feladtam, hogy ráakadjunk, arra gondolva, hogy hiába kérdezünk bárkit is, nem fog tudni segíteni, abban a minutában pillantottuk meg, karnyújtásnyira, nem is ez a pontos szó, fejemelésnyire tőlünk. Végig ott ólálkodtunk körülötte, az orrunk előtt volt, éppen csak ki nem szúrta a szemünket. És hirtelen eszembe ötlött a már említett Köztérkép-oldal a szoborról szóló leírásának az egyik mondata: első látásra meglepetést fog okozni.

És valóban, a szobrot egyetlen erős gesztus, egyetlen hangsúlyos szobrászati ötlet uralja. A szobor a kórházépület hosszant elnyúló homlokzatánál, szemből nézve a jobb oldalon áll, a Kórház utcáról a főbejárat felé vezető lépcsőfeljáró mellett, a rézsútos gyepen, zöld bokrokkal körülvéve, hófehér, magas, 140 centis, nyúlánknak ható mészkő talapzaton, de a rajta álló kétalakos bronzszobor mindössze 88 centi magas. Ez a váratlanul kicsi méret okozza a meglepetést. Nem két, két és fél méteres tehát, ahogy ez a hasonló, egy épület vagy intézmény funkcióját hirdető díszítőszobroktól a korszakban megszokott. De nem is kisplasztika; kisméretű, a kisplasztikánál kétszer, két és félszer nagyobb, ám teljes értékű köztéri szobor. Méretéből semmiféle ünnepélyes pátosz, a fennhéjazás aurája vagy a megközelíthetetlenség benyomása nem következik, éppen ellenkezőleg, ez a méret azonnal gondolkodásra készteti és a szobor saját világába, önmaga tematikus problémájába, hétköznapiságába rántja be a nézőt. A szemünk előtt folyik, történik az egész.

A kompozíció fiatal emberpárt, az időtlen jelenkornak megfelelő modern öltözetbe bújtatott nőt és férfit ábrázol, alighanem még gyermektelen házaspárt. A férj a kardigánját segíti fel a várandósságának úgy az ötödik-hatodik hónapjában járó feleségére. A már kismamásan rövidre vágott hajú nő két karját felemelve hátat fordít a kardigánt a kezében tartó férfinak, a szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor a kardigán még nem érinti, nem takarja be a nőt, a ruhadarab nagyjából félúton van kettejük között, de a felsegítő, a két vállat végül majd megerősítésként megölelő mozdulat már észrevehetően elindult. Igen fontos a két figura távolba, máshova meredő tekintete. Nem egymásra vagy a köztük játszódó mozdulatra figyelnek, hanem el, valahova a messzeségbe kalandoznak, a néhány hónap múlva elérkező jövőbe, örökre megváltozó életükbe, amikor már mindig, minden alkalommal hárman lesznek, ők, a felnőttek és a gyerek, és a felnőttségüket a gyerek világrajöttének köszönhetik. Esetleg azon tűnődnek, amit a vizsgálatot az imént lefolytató kezelőorvos mondott a kismamának. És ez a fajta konfabuláció, a történet továbbgörgetése szinte vég nélkül, egészen egy fél regényig folytatható, anélkül, hogy túllépnénk azokat a kereteket, amelyeket ez a hallatlanul egyszerű, pontos, realista, a szemmagasság jóvoltából minden apró rezzenésében könnyedén áttekinthető narratív szobor megszab. Egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, képzeljük el a szobrot ugyanebben a térben, ugyanezen a talapzaton fejmagasság fölött, két és fél méteres nagyságban: az egész ócska lenne és elkoptatottnak hatna, saját korának mára idejét múlt szülötteként. Kicsinységében, aprólékos valóságosságában viszont a szobor ma is él, könnyen felismerhető jelenete a mostani járókelőhöz ugyanúgy szól, mint azt első felállításakor, 1973-ban tette, és a redukált méret az idők során nem vált groteszkké, ironikussá vagy nevetségessé.

A Házaspár úgyszólván emblémája Martsa István (1912–1978) rendszerint a humanista figurativitás címkéjével jelölt művészetének. Szobrászi karrierjét viszonylag későn, a második világháború után, már felnőtt fejjel kezdte, Vigh Tamás mellett alighanem legközelebbi tanítványa volt az akkor főiskolai katedrával rendelkező Ferenczy Béninek, egész életműve, akárcsak mesteréé, a szabatos emberábrázoló szobrászat igézetében jött létre. Amúgy a Házaspár ritka, de azért itt-ott másoknál is előforduló méretjátéka sem teljesen véletlen: Martsa pályáján többször is megtörtént, hogy a nagyméretű köztéri szobor elkészítése után, annak tanulságaival felvértezve fogott neki a kisplasztikai változat megformálásának. (A méretjátékra a legjelentősebb példám egyébként Lesenyei Márta gyönyörű, panoramikus Budapest-allegóriája, a Kilátókő-szobor 1982-ből, a gellérthegyi víztározónál.) A Házaspár olyan rendhagyó szobor, ahol nem volt „nagy” verzió, pontosabban ez a kicsi veszprémi szobor a „nagy” szobor, a „szobor”.

És ha az elején ennyit beszéltem áthelyezésről, eltűnésről, máshollétről, a szobor történetéhez hozzátartozik, hogy eredetileg, 1973-ban a régi kórházépület belső udvarában, a szülészet bejáratánál állították fel. A fiatal nő domborodó hasa így közvetlenebbül árulkodott a helyről, ahol a szobor állt és ahova alkotója elképzelte. Jelenlegi helyére a kórház az 1990-es évek második felében lezajlott rekonstrukciója után, 1998-ban tették. És jó, hogy így történt: emlékeztet rá, hogy a kórházban nem csak betegségektől sújtottan, megtörve, összezuhantan fordulunk meg, hanem az új élet, az új kezdet, a gyógyulás illékony reményével is. Vesszük a kabátunkat, és elindulunk kifelé,  hiszen minden a legnagyobb rendben van. És ezen még a József Attilától ismert tudásunk se kisebbít, hogy akit anya szült, mind csalódik végül. Csakis úgy lehetséges az élet, ha erről egy időre, úgy ötven-hatvan évre megfeledkezünk.

Csuhai István