Séd 2016. ősz: VeszprémFest

By | 2016-08-14

13.

VeszprémFest, 2016. július 13–17.

A VeszprémFest szervezői láthatólag nem szenvednek triszkaidekafóbiában, bátran használták a 13-as sorszámot a fesztivál kommunikációjában, hovatovább július 13-án indították a programsort. A görög tragédiákból pedig jól tudjuk, hogy mindenféle hübrisz büntetéssel jár: a fesztivál napjaira annyira pocsék lett az idő, hogy minden koncertet az esőhelyszínre kellett telepíteni – angolos beszédtémát kínálva így még a legfantáziátlanabb és legbotfülűbb koncertlátogatóknak is.

 

A fesztiválnak már megírható története van, és nem lehet könnyű évről évre úgy nekiállni a fesztivál összeállításának és lebonyolításának, hogy a korábbi érdemek lenullázódnak, az épp aktuálisat kell egyetlenként kezelni, és emlékezetessé tenni. Miközben persze a fesztivál a hírnevéből is él, és ez a hírnév kötelezettség is, a közönség akarva-akaratlan viszonyít. Persze nem kell feltétlenül a tizenhárom év folyamatában és összefüggéseiben értékelni, az ilyen rendezvények alapvetően azért vannak, hogy nyáridőben elmenjen az ember az eseményekre, és öröme teljék bennük. Láthatólag mégsem ilyen egyszerű ez, a fesztiválok önmagukkal is és egymással is versenyeznek, adott esetben nemcsak idő-, hanem pénzbeosztás végett is mérlegel az ember, hogy idén Wagner-fesztivál legyen vagy VeszprémFest, Auer Fesztivál vagy Művészetek Völgye, netán Ördögkatlan, hogy A Tánc Fesztiváljáról vagy az Utcazenéről ne is beszéljünk (előbbit nagyon visszafogott belépőárak jellemezték, utóbbin pedig legfeljebb az italfogyasztás csapolta meg a pénztárcákat), főleg ha a jazz vagy a poposabb műfajok mellett a komolyzene vagy az összművészeti felhozatal is vonzza.

A VeszprémFest repertoárja sokrétű, minőségben pedig olyan programokat kínál, hogy a kellően nyitott ízlésvilággal rendelkezők akár az egész eseménysorra jegyet váltanak. Őket a négy-öt belépő (páronként pláne) nem épp az átlagos magyar pénztárcához méretezett áráért kell szinte hibátlan minőséggel kiszolgálni, az egy-egy esemény iránt érdeklődőket pedig azzal az eggyel kell megnyerni, hiszen az alapján fog ítéletet mondani az egész fesztiválról, és jövőre is eljönni vagy netán távol maradni. (Egyébként a színházi és a koncertvilághoz képest egyáltalán nem magasak a jegyárak, sőt, de a magyar pedagógus-házaspárt azért komoly megfontolásokra készteti, hogy mire költse ezt a 80-100 ezer forintját. És hát ki másnak rendezzünk egy nyári igényes jazzes-popos fesztivált, mint a magyar közalkalmazottaknak? – és ide jönne egy szmájli, ha használna ilyet a Séd.)

A tavalyi próbálkozáshoz képest, amikor a nagyszínpad és a Rozé-Rizling mellett volt FestGarden a Historia Kertben, Ex A. E. Bizottság a Dubniczay-házban, FestPresszó az Expresszóban, és egy igen komplex, az igényes jazzt erőteljesebben szerephez juttató markáns fesztivál valósult meg, idén eleve szerényebbre fogalmazódott meg a program, mérséklődött a kavalkád és a fesztiválhangulat, a vár kiiktatódásával pedig a Rozé-Rizling & Jazz Napok sem ért olyan magától értetődően össze a nagyszínpadi produkciókkal. Nem tudom, hogy mi az oka, hogy a tavalyi próbálkozásnak nem lett folytatása, jó iránynak látszott az érseki palota alatti, a Szentháromság térhez hasonlóan egyedi hangulatú helyszín bevonása a kifejezetten jazzes irány helyszíneként.

Persze az tett volna be igazán a szervezőknek, ha a História Kert helyett is esőhelyszínre kellett volna navigálni a közönséget, ahogy a Szentháromság tér is idén csak a készültségi állapotát mutatta a tribünnel, a széksorokkal, az öt estéből egyet sem sikerült azon a helyszínen tartani, amely tulajdonképpen a fesztivál origójának tekinthető. Ki is alakult némi polémia ekörül az ún. „legnépszerűbb közösségi oldalon”, ahol Mészáros Zoltán, talán a mundér becsületét is védve, unalmasnak mondta már ezt a lamentálást. Annyiban mindenképp joggal, hogy a Szentháromság tér ugyan különlegesen szép, egyedi koncerthelyszín, de messze nem tökéletes. Túl azon, hogy ha esik az eső, akkor ott megázik a közönség, márpedig ez itt megfellebbezhetetlen szempontnak bizonyult, vannak gondok az akusztikával (visszaverődés a Dubniczayról), a színpad láthatóságával (a hosszában elhelyett széksorok széléről) – no meg a befogadóképességgel is. Az pedig jó, hogy az Aréna ezek egy részére színvonalas megoldást kínál: nem ázik a közönség és többen elférnek, nota bene a beengedés és a helyszínelhagyás is könnyebben megoldható. Bizonyos koncerteknél talán még előnyösebb is, például, hogy (indokoltan) gonosz legyek: a bájgúnár El Cigala meg sem érdemelte volna a várat, Omara Portuando persze igen, és jót is tettek volna egymásnak. Gregory Porter koncertjét is jótékonyan vette volna körül a vár főterének épületegyüttese, nyitott éjszakai hangulata, de a koncert, illetve Porter művészetének lényegét tekintve, amely alapvetően mintha arról szólna, hogy a körülöttünk adódó rosszra jó válaszokat kell adni, és az adott helyzetből kell kihozni – nem is a legjobbat, de – a legnemesebbet, a helyszínen lamentálni kicsinyesség. Még konkrétabban: a Take me to the Alley autentikusabb egy lepusztult csarnokban (az Aréna nem az), mint egy elitista ékszerdobozban (szerencsére a vár is túlmutat ezen a közhelyen). Persze, show-biz ez is, mégis, Gregory Porter személyének hitelességéhez és az énekléshez mint jobbító cselekvéshez nem kellett a Szentháromság tér barokk hangulata. Gregory Porter éneke arról szólt, hogy jót tenni nemcsak a székesegyház kapujában lehet. Lisa Stansfield koncertjét megemelte volna a vár, talán őt is jobban inspirálta volna, Jamie Cullum (akinek a koncertjét eleve a tágasabb Arénába tervezték a szervezők) szintén különlegesebb lett volna a várbéli helyszínen, de ő az eleve adott helyszínre komponálta a koncertjét, ez csak itt valósulhatott meg így, helyettesíthetetlenül. Akárcsak a Thievery Corporationnél, akiknek szintén tökéletes helyszín volt az Aréna. Persze ez a társaság átelektronizálta volna a várat is, és – hogy ne maradjak végképp a ló másik oldalán – nem kétlem, hogy a vár hangulatától is inspirálva egyedibb eseményt hoztak volna ki a koncertből. Ahogy a közönség számára is kétségtelenül inspirálóbb a nyitott, ilyenkor célzottan bevilágított tér, fölötte az éjszakai égbolttal. Hogy egy megvalósult példával valóban visszalépjek néhány lépést a fenti fejtegetéshez képest: Dee Dee Bridgewater tavalyi koncertje csak a várban lehetett akkora élmény, láthatólag őt is megszólította a helyszín, a tér által kapott arcot számára a közönség is, és New Orleans hangjaként a számára látható Veszprémnek énekelt.

Az egyrésztre tehát van mindig egy másrészt: nagyszerű dolog újrafogalmazni kortárs művészettel a régi tereket, erről is szól a VeszprémFest, másrészt jó, hogy van egy több ezer fős koncertre alkalmas, modern módon minimalista, neutrális hodályunk, ahová be tudjuk vinni az ilyen eseményeket. Ezek a kérdések elmúlnak az idei fesztivállal. Marad viszont az, hogy merre megy tovább a Veszprémi Ünnepi Játékokként indult fesztivál? Elbírna-e mégis a közönségvonzóbb nagyszínpad mellett egy olyan kis jazzfesztivált, mint a tavalyi FestGarden? Van-e szándék és lenne-e közönség a barokk várba illő opera-előadásra? Továbbá hogyan nyerhetnének a néhány ezres felvonuló közönséggel a Művészetek Háza kiállításai? És végtére is, miután kiköltöztettük a várból a Közgázt, a megyei levéltárat, a megyei közművelődési intézetet, a megyei pedagógiai intézetet (és persze a mérsékelt közművelődési hatású börtönt), tudunk-e a néhány ünnepi napon túl is életet hozni a várba?

Ladányi István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.