Séd 2016. ősz: VeszprémFest Omara Portuondo-koncertjéről

By | 2016-08-14

Fotó: Gáspár Gábor

A lenyomat lenyomata

Omara Portuondo – Diego el Cigala 85 Tour. VeszprémFest, Veszprém Aréna, 2016. július 13. Fellépők: Omara Portuondo – ének, Diego el Cigala – ének, Yumitus – zongora, Rolando Luna – zongora, Andres Coayo – ütős hangszerek, Rodney Barreto – dob, Gaston Joya – nagybőgő

Valamikor a kilencvenes évek végén vettem fel a Duna tv-ből videóra Wim Wenders és Ry Cooder közös filmjét a Buena Vista Social Clubot. Amíg nem találtuk meg barátaimmal a lemezt, addig videóról hallgattam vissza újra meg újra, hogy: De Alto Cedro voy para Marcané Llego a Cueto, voy para Mayarí (ez valami olyasmiről szól, hogy megyek egyik városból a másikba – legalábbis ez rémlik a feliratozás alapján). Szép korszak szép dalai voltak.

Emlékszem, Csabi barátom, a Vad Fruttik kiadványarculatát meghatározó grafikus hozta a szombathelyi albérletbe kazettán a BVSC-t, és imádtam a hangulatát. Gépelés közben is ezt hallgatom most. Érződik az egész lemezen, hogy Ry Cooder különösen ügyelt arra, hogy megszólalás autentikus maradjon, mintha épp ott ülnénk Havannában egy utcasarkon, és egy koszlott bárból szűrődne ki az érzékien dús zene. Nem egy agyonproducerált, kristálytiszta hangzású lemezt készített. Éppen ellenkezőleg. Az anyag élő – hol koszos, hol döcögős, hol dögös, hol silány, és ezért lett számomra különösen szerethető. Azokat az időket idézte meg a fejemben, amikor még nem voltak számítógépek, hogy kijavítsák, amit mi nem tudunk. Mintha egy ötvenes-hatvanas évekbeli tánczenei lemezt hallgatnék.

Ezt szerettem volna visszaidézni Omara Portuondo koncertjén is. Nem ez történt.

Omara 85 éves. Én még sosem voltam 85 éves. Nem hiszem, hogy élni fogok ennyi idősen, de ha el is ketyegek addig, valószínűleg az Életörömben fognak pelenkázni.

Ehhez képest Omara itt volt velünk az Arénában, és a közel kétórás koncertből körülbelül 45 percet töltött a színpadon. Nekem talán ennyi is elég lett volna, de hát ez mégiscsak egy világszínvonalú produkció, kell az a két óra.

omara0924

Partnere, Diego el Cigala spanyol flamencoénekes, akivel a sajtóközlemény szerint tavaly találkozott a Hollywood Bowl színpadán, és ez igazából meg is magyarázza, hogy hová is tűnt az a fajta intimitás, amit én úgy hiányoltam az egész estéből. Merthogy a Hollywood Bowl leginkább monstre produkcióknak ad helyet, és valami ilyesmivé vált Omara fellépése is.

Egy BVSC-franchise. Egy jól csengő márkanév, de inkább csak egy lenyomat lenyomata.

És most, itt mindenkitől bocsánatot kérek, főként, akik jól érezték magukat az Arénában. Tudom, bennem van a hiba, de a koncert jelentős részét nem tudtam élvezni. Pedig mellettem a snétbergeres diákok vadul huhogtak a hangszeres szólók kiállásaiban, de hogy valaki nagybőgőn adott idő alatt a legtöbb hangot fogja le, engem nem tölt el őszinte csodálattal, mert nem érzem azt, hogy ezeknek a zenei virgáknak bármi funkciója is lenne, azon túl, hogy teljen az idő. Hogy meglegyen az a két óra. Meg is kérdeztem a gyerekektől, hogy ki tetszik nekik a legjobban, de egy idősebb lány leoltott, hogy maradjak csendben, majd a koncert után érdeklődhetek tőlük. Úgyhogy kussban ültem.

A lényeg, hogy velem ellentétben a közönség túlnyomó része lelkesnek mutatkozott. Még a reklámokat is megtapsolták koncert előtt, és szerették a Jézus-hajú Diegót az arany pecsétgyűrűivel, karkötőivel, aki csillogóra manikűrözött körmeivel közvetlenül az első zongorás betét után érkezett. (A zongorista bácsi profi volt. Néha úgy éreztem, hogy a Szomszédok teleregény Vukán György által írt főtémájának fenséges hangjai visszhangoznak a színpadról. A tökéletességnek csak a rossz árnyalatait ismerem.)

Ezután Diego érkezett, és azt énekelte a dalok refrénjében, hogy: Te quiero!  De ne úgy képzeljük el, hogy beleőrül a flamencóba. Ezek inkább liftzeneszerű, mindenki számára könnyen feledhető dalok voltak. Talán a legjobb magyar szó erre a stílusra az, hogy cool.

Körülbelül fél óra elteltével kísérték fel a színpadra Omarát, aki persze győzött. Rá vártunk igazán, még én is, aki fanyalgok egy kongaszólón – és elragadó volt. Üdítően lógott ki ebből a steril, „az óceánjárón mi vagyunk a fő attrakció” zenei környezetből. Hirtelen fel is pattantak páran, s a színpad oldalához mentek táncolni. Ott volt mindenki, aki magyar latin. Beérezték a tekerős ritmust a kézilabda indusztriális székesegyházában.

Aztán húsz perc elteltével a művésznőt visszatámogatták az öltözőbe, hadd pihenjen.

Újra jött a liftzene, a dobszóló, egy másik zongorista, a kubai zászló, és az a fura érzésem támadt, hogy ez a produkció annyira hat autentikusan, mintha magam játszanék közép-amerikai dallamokat.

És visszatért Diego, aki már mellig gombolta ki az ingjét, hogy jól látszódjon az arany kereszt a nyakában. Identifikálta magát így is, úgy is. Műanyag lakodalom: egyszerre szórakoztató, és minőségi. Talán érdemes lett volna plexivel bevonni a színpadot, hogy még kirakatszerűbb legyen ez a kompakt mediterráneum.

Idáig bírtam, aztán kimentem a büfébe. Egy kubai lánnyal cseréltem eszmét, akivel még a bejáratnál zördültünk össze, mert azt mondtam, hogy szerintem ez olyan lesz, mint a Záray–Vámosi, csak spanyolul. Azt felelte, ne okoskodjak, most meg már  bevallja, hogy nem ismeri Záray Mártát. Ekkor elmagyarázom, hogy Kuba olyan messze van már, hogy valóban egzotikus lenne a Homokóra Omara előadásában. Mire ő Diegóra panaszkodik, aki szerinte nem elég cigány, és ezen az sem segít, hogy autóval jött, és még inni sem tud. Közben kintről hallom, hogy a díva visszatért a színpadra jó órányi pihenő után, hogy lezárja az estét.

A koncert után sikerült belépőt szereznem a vipbe, és az általam csak Titanic vonósnégyesnek keresztelt formációval együtt süllyedtem bele az ingyenfröccs habjaiba. Éljen 85!

Likó Marcell

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.