Séd 2016. ősz: VeszprémFest Lisa Stansfield-koncertjéről

By | 2016-08-14

Fotó: Gáspár Gábor

A soul erotikája

Lisa Stansfield koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 15.

Lisa Stansfield – ének, Ian Devaney – billentyűsök, David Oliver – billentyűsök, Davide Giovannini – dob, Davide Mantovani – basszusgitár, Mark Cotgrove – ütős hangszerek, Terry Lewis – gitár, Michael Donnelly – szaxofon, Craig Wild – trombita, Andrea Grant – háttérének

A pop különös iparága a zenének. Folyamatosan újratermelteti magát, aktualitásra törekszik, fiatalít. Ugyanakkor konzervál, mert idolokban gondolkozik, slágereket kíván. A slágerek pedig megőriznek, múlhatatlanná tesznek, időtlen csillogást adnak. Ez a múlhatatlanság azonban nemcsak hírnévvel jár, hanem be is zár, könyörtelenül múltidejűsít. „A 80-as évek végén és a 90-es években Lisa Stansfieldet a világ egyik legnépszerűbb popsztárjaként tartották számon. Érzelmes, magával ragadó hangjának és kortalan popdalainak köszönhetően a slágerlisták élére jutott.” – Ma is így ismerjük őt, a ’90-es évek popdívájaként. Én sem tudtam megszabadulni a beharangozott képtől, egy húsz évvel ezelőtti popsztárra vártam. Azóta azonban eltelt pár év, talán ideje volna újrarajzolni az arcéleket, és meghallgatni, milyen zenét játszik most.

lisastanfield1870

A VeszprémFest harmadik napján Lisa Stansfield elementáris egyénisége és slágerekbe rekedt ideája együtt álltak az Aréna színpadán. Ez az érdekes „elegy” kettős hangzást adott a zenének. Jelen volt egy nosztalgikus szólam, amiben a közönség összekapcsolódhatott az énekesnővel, valamiféle különös téridőben, a megidézett ifjúság múlhatatlan aurájában. A zenei pálya történeti ívét, valamint a dalokhoz fűződő emlékmorzsákat így együtt eleveníthettük fel olyan, sokszor már önjáró slágerekkel, mint a Real thing, az All around the world vagy a People hold on. Bár az énekesnő jól láthatóan mind hangi adottságokban, mind a zenéről vagy az életről való gondolkodásban máshol jár ahhoz, hogy ezt megmutathassa, előbb el kellett énekelnie múltbeli önmagát, hogy a közönség saját nosztalgiájától jóllakottan befogadja Lisa Stansfield zenei mostjait. A 2014-ben debütált album, a Seven dalai, a Can’t dance, Picket Fence, Carry on vagy a Stupid heart sokkal jobban illenek az énekesnő érces, soulos hangjához, mesélő- és előadókedvéhez, mint a ’80-as ’90-es években énekelt, hangzás tekintetében kiegyensúlyozottabb, ám hangjához sokkal kevésbé idomuló, sterilebb popslágerek. Az akkori, klipekből ismert énekesnő, régi szobák egyszervolt poszterei, a lemezborítókon figyelő kortalan arc mind ott van színpadon álló érett díva mögött, de már távol tőle. Lisa Stansfield viszont jól érzi magát a bőrében, nem akar visszafiatalodni, nem erőlködik azon, hogy önmaga ifjú, befutott sztárságát idézgesse. Miért is tenné, mikor hihetetlenül extravagáns a szürke hosszúkabátjában, fekete szatén kombinéjében, tollas kalapjában, térdig érő fűzős csizmájában. Igazi, kortalan femme fatale. A nőiség megélésének egy vitathatatlanul őszinte zenei leképezése az övé. Egy pillanatra sem esik ki a szerepéből, hiszen magát adja. A szenvedélyes, olykor hibázó, sebezhető, de erős nőt, akivel épp úgy múlik az idő, mint mindannyiunkkal. Számaiban újra és újra a szerelem, a párkapcsolat, a férfi-nő viszony témáját énekli meg, de sosem rugaszkodik el a megfoghatatlanság romantikus ködfelhőibe, mindig emberi léptékkel közelít a szerelem felé, mely az erotika, az összekapcsolódás testi valója és a végtelen vonzalom révén válik elmondhatatlanná, és lesz megélhető, egyszeri. A szexualitás azonban nemcsak tematikusan jelenik meg a dalokban, hanem a buja hangzás, a fúvósok virtuóz szólói, aláfestő futamai, valamint a sejtelmes, beúszó billentyűs megoldások, az énekesnő fojtottan reszelős hangja és a rendkívül intim előadásmód, a testbeszéd is erre játszik. A zenekar profi, vegytisztán kísérik, egyszerre adják a ritmust Lisa teste és hangja alá, ugyanakkor kicsit munkaízű a játékuk. A kiszámítottság, a kottából olvasott, forgatókönyvszerű automatizmus veszni hagyja az improvizatív eltévelyedéseket, amelyek zeneileg is előhívnák azt az erotikumot, amit Lisa személyisége belevisz a dalokba. Ebből az egy szinten (nagyon magas szinten) tartott folyamatos zenei áramlásból tűnik ki az énekesnő vokalistája, Andrea Grant. Már a belépője is lélegzetelállító (Can’t dance), amit utána csak fokoz alázatos dominanciájával a színpadon.

Az este folyamán egy dolog biztos volt. Lisa Stansfield nagyon érti a testet. Popszámainak funkys, discós beütései (8-3-1, What did I do to you?, Never, never gonna give ya up, Carry on) hamar táncba hívtak mindenkit. Arénányi embert rázott össze ez az érdekes időutazás a ’80-as évekig meg vissza, kit-kit vérmérséklete szerint, széken lötyögéstől a színpad előtt tombolókig.

Pintér Viktória

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.