Séd 2016. ősz: VeszprémFest Jamie Cullum-koncertjéről

By | 2016-08-14

Fotó: Gáspár Gábor

Ének az esőben…

Jamie Cullum koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 16.

Kint esik, míg bent az Arénában Jamie Cullum és csapata ad ütős koncertet. Cullum elviszi a hátán az egész show-t. Látszik rajta, hogy élvezi, élete a muzsika, örömzene szól végig. A koncert végén a fogadtatástól boldogan és ihletetten búcsúzik egyetlen zongorával kísért leheletfinom énekével. Mainstream felsőfokon! Vagy azon túl, egyéni módon.

Mészáros Zoltán a bevezető szövegben Jamie Cullum üzenetét tolmácsolja: reméli, hogy mindenki elhozta a tánccipőjét, ő nem jazzt, hanem popzenét játszik. Mindjárt az indító darabbal rácáfol erre, mert az bizony felállásban – klasszikus trió zongorával, bőgővel, dobbal –, előadásmodorban és a zongoraimprovizációjával valódi jazz. Igaz, ezután, fokozatosan feltornászva a hangulatot, populárisabb, pontosabban a szélesebb tömegek számára befogadható, de mindig igényes, koncertgesztusokkal tarkított két órával szolgálja meg a közönség háláját. És hálás is a közönség, a koncert vége felé megjelennek a csápolók, némelyek táncra perdülnek, és megszólal a lábdobogással kísért tapsorkán is. A közönségre átragad Cullum öröme, boldogsága és mindenekelőtt a zenébe vetett hite, érzik Cullumot, ahogy ő is tudja minden pillanatban, hogyan kell reagálni. Tudja, hogyan lehet fokozni a hangulatot, szegény Yamaha zongora és hangolókulcsai párszor nyöghetnek is a súlya alatt, de igazi, rendkívül tehetséges zenész. A show sohasem megy a zene rovására!

Jól énekel, hangja ugyan nem hordoz olyan jellegzetességeket, mint Frank Sinatráé vagy éppen Stingé. Szereti a falzett technikát. Nagyon jól zongorázik, ahol a jobb kéz technikásabb, a bal kéz inkább effektus jelleggel van jelen, de különlegesen egyéni hang nélkül. Dobon száll be, ha kell, miközben fantasztikusan énekel, szövegébe itt-ott direkt üzenettel a közönség számára. A koncert többnyire más előadók egyéni módon előadott dalaira épít, de azt nagyon magas művészi szinten, ez nem kétséges. Mindig kitalál valami különlegeset, a Singing In The Rainben humorral fűszerezetten játszik például az umbrella (esernyő) szóval vagy a zárószámban a közönség megénekeltetése után kitartat egy hangot, és arra építkezve bontja ki az egyébként imaszerűen finom énekét. Lenyűgözően bánik a publikummal! Talán valamikor teljesen originális zenei gondolatai is utat törnek, ekkor bontakozik ki majd valójában a talentuma.

Show tekintetében egyértelműen Cullum viszi a hátán az egész koncertet, miközben zenészei az utolsó előtti számot kivéve – itt a basszusgitáros arcán megjelenik egy mosoly – gyakorlatilag rezzenéstelen arccal vannak jelen. Pedig jók, univerzálisak: a basszusgitáros természetesen bőgőzik, a trombitás gitározik, a szaxofonos pedig billentyűzik vagy éppen zongorázik. A fúvósok kiváló improvizációs készséget mutatnak a ráadás nóta előtti utolsó számban, a klasszikus felelgetős (négyelés) improvizációban. A bőgős a Please, Don’t Stop The Music című darabban kap fontos szerepet, ahol a szóló után zongorával unisono vezetik a dallamot, majd Cullum átélt improvizációjával tudatja, hogy nagyon otthon van a jazzben. A hangszerelés általában kiváló, a fúvósok és a szintetizátorok segítségével egész nagyzenekari hatások is megszólalnak. Érdekes például a második szám (Just A Same Thing) dobbal, énekkórussal történő előadása is. Látványelemmel egybekötött a zongora testét, pengetett húrjait zenei effektusként kihasználó nyolcadik dala is.

jamiecullum2247

Zenéje jó értelemben eklektikusan összetett. Jazz, rock, pop, hip-hop, house, rhythm and blues, ismert sztenderdek, sőt egészen countrys hatás a 13. dalban, mind jelen vannak, és egyéni ízzel szólalnak meg. Bármelyik stílust veszi is elő, mesterien nyúl hozzá, alakítja át magára, és teszi elénk úgy, hogy lélegzetelállító pillanatok teremtődnek. A jazzimprovizációkat tekintve látszik, hogy zenei gondolatai vannak, és maximális érzelmi hőfokon képes azt eljátszani. Nincsenek ugyan Bill Evans-i akkordhelyettesítések, de nem is az a cél. Képes akár az improvizáció megszakítására, ha azt érzi, hogy ez már sok a közönségnek, és egy meghökkentő showelemmel visszatereli azt a kívánt hőfokra. Furcsa, de még ez sem zavaró, mert felvállaltan, szinte kikacsintva teszi ezt.

Nagyon szerethető ez az ember a maga jó értelemben vett őrültségével, hitével a zenében, azzal a rendkívül nagy energiával, amivel mindenkit elragad, és az őszinteségével (mese a gyerekről, szülőkről, tanárokról, önéletrajzi elemek nélkül – mindenki nevet – a 12. dalban). Visz-visz, észre sem vesszük, hogy eltelt két óra. Maradnánk még, de nem lehet, mert elsötétül az Aréna, és felhangzik a konzervzene. Vége a koncertnek! Itt maradt viszont az a hangulat bennünk, amelyet csak kiemelkedően tehetséges, magával ragadó személyiségek képesek felhozni belőlünk. Mindenki többnek érzi magát legalább egy estére, mielőtt visszavánszorog a hétköznapokba, de még ott is felsejlik majd napokig Cullum impulzivitása, alakja, gesztusai, zenéje.

A VeszprémFest sok-sok világsztárral szolgálta már közönségét, Jamie Cullum is méltán kapta meg díjait. Nagy-nagy árat fizetnek ezért a művészek, hiszen elég megnézni egy-egy koncertnaptárt, és leesik az ember álla: egyik nap a világ egyik felén, másik nap a másikon. Tehetséggel, alázattal, áldozattal, önfeláldozással, feszített életritmussal élik napjaikat, amire csak nagyon kevés ember képes. Mi pedig részt kapunk az örömükből egy koncert erejéig. Két óra, amelyet nekünk adnak az életükből. Köszönjük!

Kovács Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.