Séd 2016. ősz: VeszprémFest Gregory Porter-koncertjéről

By | 2016-07-23

fotó: Gáspár Gábor

Intimitás és erő

Gregory Porter koncertje. Veszprémfest, Aréna, Veszprém, 2016. július 14.

A zene evolúciójában különleges állomást képviselő zene és a dinamika mérhetetlen széles tartományában mozgó, elementáris hatású, igazi „fekete” hang, amelyek együtt az emberi lélek legmélyén nyugvó késztetéseket is előcsalják –  a jóságra, az elesettek felemelésére felszólítva. Ezen az estén lüktetett a lélek. Gregory Porter hangja mindenkit megérintett. Mészáros Zoltánnak megint sikerült elhozni Veszprémbe olyan valakit, aki a VeszprémFest prémium minősítését mindenképp erősíti. Ha ez így marad, a fesztivál hosszú távra biztosítja magának az igényes zenét kedvelő közönséget.

A kritika (κριτική) eredeti jelentése vélemény. A véleményem – in medias res – pedig: hihetetlenül jó volt ez a koncert.

Gregory Porter és igazi zenész fazonokból álló akusztikus kvartettje (zongora –  Chip Crawford, bőgő – Jahmal Nichols, tenorszaxofon – Tivon Pennicott, dob – Emanuel Harrold) mesterien és tudatosan felépített hangversenyt komponált az Aréna színpadára, ahogy az egyébként igazi profikhoz illik. Az est elsősorban a Take Me To The Alley album dalai köré épült, de megszólaltak a Liquid Spirit, Be Good és a Water kompozíciói is.

Porterék muzsikája a soul, a blues és a gospel elemeire támaszkodva szövi zenei mondandóját, de fel-felbukkan egy-egy kortárs hangzás is a zongorista blokk-harmóniái között, a swinges érzet a szaxofon „hot” improvizációiban, a rock a dob szólóiban és a basszusgitár játékában a funky uprise, touch technikája, ha arra van szükség. Tudnak ők mindent, és teszik azt nagyon nagy alázattal Porter tökéletes, áradó hangját kiszolgálandó. Nagyon érzik egymást! Porter pedig tényleg azt csinál a hangjával, amit csak akar ebben a stílusban. Ha kell, végtelenül lágy, ha kell, olyan karcos, hogy az ember a bőrén érzi, és ha kell – bariton ide vagy oda – szinte tenori magasságokba ível, de mindenekelőtt nagyon karizmatikus az ének akkor is, ha nem értené az ember a szöveget, amely sokszor elesettségről, nélkülözésről, bánatról regél. Dallamai és előadásmódja mindig, mindent elmondanak önmagukban is! Engedtessék meg egy személyes megjegyzés: biztos vagyok benne, hogy Porter nagyon érzékeny és nagyon jó ember, ilyet gonosz ember nem tud.

gregoryporter1523

Maga a dallamvezetés sokszor a munkadal vagy az ősi blues modorát imitálja, a soul mindig jelen van, néha pedig a pop határát súrolja, azt viszont nagyon magas igénnyel. Improvizációiban szinte mindig megjelennek azok a bizonyos „dirty tones”-ok, amit csak fekete zenész tud igazán. Fantasztikus, ahogy a zenei alap a ritmusszekció (zongora + dob + bőgő) tercettjéből és a szaxofon szinte kontrapunktikus elemeiből felépül, majd Porter ráteszi a sajátos frazírozásával díszített koronát. És hagyja a zenészeit szólózni, improvizálni, mindenki kap lehetőséget. Sőt, sajátos indításaik és befejezéseik vannak: van, amikor szóló dob, bőgő – aki még a Come Together dallamából is idéz egy motívumot – vagy éppen szaxofon indít, és pár periódus szóló után lépnek be a többiek. George Russel a Líd-kromatikus koncepciójában ingoing (struktúrán belüli) és outgoing (struktúrán kívül futó) improvizációs technikáról beszél. Itt a zongoristánál éreztem elsősorban a merészebb, néhol kvartos hangzásokat, dallamokat, a kromatika felé elmozdulást, a szaxofon viszont azt az ősi, szinte extatikus állapotig eljutó, kifejezetten technikás játékmodort hozza. A dob – a flegmatikus külső ellenére – és a bőgő biztos technikával, néha humorral dobja fel a közönséget. A kísérő csapat tudja, hogyan kell jazzt játszani, a dobos halálosan pontos, a bőgő húzza előre, a zongorista pedig kicsit feszíti hátra, ebből jön az a jazzes érzet, amire aztán még mindig tud Gregory Porter építeni valami nagyot. Nem is akármekkorát! Nem véletlenül van ott a kortárs jazz horizontján.

Élvezet nézni azt is, ahogy énekel, ahogy játszanak a többiek. A koncert a művészek mozdulataival, mimikájával, kisugárzásával lesz teljes, a csukott szemeket hagyjuk meg a konzervmuzsikának, hiszen bármilyen koncert a zenészek látványától (és nem a showelemektől) lesz élvezetes. Jó látni, hogyan hatnak egymásra az előadók, hogyan élvezik egymás játékát, és hogyan inspirálja őket egy befogadó közönség. És jön is a válasz: az egekig fokozott zenei csúcspontok.

Minden koncerten vannak kiemelkedő történések. A „somebody told me to get over it” refrént tartalmazó dal a zongora szinte puritán játékával indul, majd mielőtt valaki azt hinné, hogy popzene szólal meg, olyan magasra repíti Porter exkluzív dallama, hogy kicsordul az ember könnye. Itt van aztán a szaxofonszólóval induló I Still Got Soul, ahol Porter egy időre felhangzó a capella bluesdallamai után a dobos kap szólólehetőséget, tanúbizonyságot téve a swing-beli jártasságáról, mindezt hihetetlenül lazán, majd egyre komplexebb struktúrát építve – nagyon jól felépített minden darab – egyre inkább a kromatika elemeivel manipulálva robbantják fel együtt az arénát. Van ¾ is, játékos szextfutamokkal indítva a zongorán, végtelenül finom, érzéki szaxofonválaszokkal, szinte a jazzsztenderdek hangulatát idéző végkifejlettel és kortárs szaxofonimprovizációval. A „Free” igazi soullá alakul a rockosabb indítás és – itt először – a basszusgitár bonyolult szövedékű, funkys technikát felvonultató játéka után, hogy aztán a – koncert végét jelzendő – Porter után a zongorista, a szaxofonos és a bőgős is levonuljon, magára hagyva a dobost, aki szólóval zárja a darabot.

Vége lenne a koncertnek, ha a közönség hagyná, de hála Istennek, nem hagyják, így a When Did You Learn még egyszer kifeszíti a tér-időt és teszi az estet teljessé. A magam részéről sejtettem, hogy sokáig nem fogok tudni elaludni. Az Aréna hangzása ugyan – nem hangmérnöki hiba miatt – sohasem volt még kerek, van szub-basszus és kiugró magas hangzás, de az a bizonyos gömbölyű, minden lágét megfelelő arányban visszaadó akusztika hiányzik. Nem emberi hiba, ilyen a terem. A koncert viszont mindenért kárpótolt, és a jazz evolúciójának számtalan eleme közül válogatva egy nagyon összetett, nagyon jól felépített zenei világba vitte el hallgatóságát, összhatásában nagyon felemelő, lenyűgöző élményt nyújtva.

 

Kovács Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.