Séd 2016. nyár: Szöveg és dallam

By | 2016-06-14

Fotó: Gáspár Gábor

Esterházy Péter – Dés László: Szó és szaxofon. Gizella Napok 2016., május 2–8. Hangvilla, Nagyterem, 2016. május 2.

A Gizella Napok programja nem szűkölködik irodalmi eseményekben. A befogadó tér többnyire a Hangvilla. Igaz, a Tűztorony udvarán is szerveződött Irodalmi piknik, amelynek vendége Botár Attila, Tungli M. Klára, Várszegi Martin és Kemendy Zsuzsanna. A város történelme előtt főhajtó nők programja (a Venőke szervezésében), illetve a Príma-, Kossuth-díjas író-költő, a Magyar Művészeti Irodalmi Tagozat vezetője, Mezei Katalin és a József Attila-díjas író-költő, a Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János Parnasszus kortárs apostolai című irodalmi megjelenése mellett Esterházy Péter és Dés László estje is ezekre a napokra esett.

Lehet, hogy Veszprémben sokféle irodalmat kedvelnek? Hiszen sokféle közönséget látok, ha nem is annyifélét, mint ahány irodalmi, irodalompolitikai, s a kanonizálók által megnevezett irályról szól a fáma. Ha mindazok vettek részt az esten, akik az Esterházy és Dés által képviselt eszményekhez, művességhez és bátorsághoz vonzódnak, akkor e megyei székhelyen sok-sok olvasó és értéket kedvelő él. Ugyan szomorkás tapasztalat, hogy többségében ötvenes és hatvanas (öltözködésükben és viselkedésükben vagy konszolidált, vagy továbbra is bohém) hölgyek és urak lélegeztek együtt gyönyörködve a színpadra kerültekkel, s elvétve vegyültek közéjük az ifjak és az éppen csak felnőttek. Az öregség bája volt jelen mindenhol és a műsoridő minden pillanatában. Az bugyolálta be Esterházy légiessé formálódott, kipirosodott arcú figuráját, őt, aki nyilván tudja, milyen is a ritkuló fehér hajjal, kigombolt ingnyakkal, nyersszínű ruhában belépdelni a tér közepébe, kiköszönni a nézőknek és arra is reagálni, hogy voltak, akik a székekből visszaköszöntek nekik. Amúgy a fekete bársony, amely behatárolta a nagy színpadi teret, hátul, a kezdés pillanataiban kéken s majd mindvégig bíborvörösben izzott: platinából készített, férfias ékszer számára megfelelő szelence.

2013-ban már ismert volt az a közös produkció, amelyet a hazai posztmodern irodalom emblematikus alakja, a Kossuth-díjas író, Esterházy Péter és az ugyancsak Kossuth-díjas Dés László zeneszerző-szaxofonművész komponált irodalomra-zenére. Szöveg és dallam egymásra hatásáról, együttéléséről, a lazaságban kipróbált író és a szaxofonhangon lamentáló zeneművész egymásra figyeléséről kapott a nagyszámú jelenlévő példát arról, hogy a két kortárs kultúrát meghatározó személyiség miként képes önmegvalósulni, egymásra figyelni, s miként valósítanak meg egy estét közösen, amelyet minden szempontból emlékezetesnek kell látnunk akár tíz év múltán is.

esterhazydes5853

Az elmúlt ötven év bizonyos időszakában az írók és költők olykor örömmel léptek fel zenészekkel együtt. Az irodalmár- és a művészszerep módosulásának tanúi lehetünk ilyenkor: a szó elvesztette mindenhatóságát, helyette a társasági esemény, a közösségi rítus vált fontossá, s a zene ennek az új funkciónak a belakását segítheti elő. A mostani emlékezetes, mert megható és bensőséges esten sem Esterházy Péter új szövegeiért, illetve Dés új dallamaiért érkeztek a vendégek, hanem, hogy beavatottságukat újra átéljék, hovatartozásuknak jelet adjanak, saját maguk kulturális sajátosságait kinyilvánítsák. Dés zenéje pontosan ellátta a tőle kívánt szerepet. Minden értelmében briliáns produkcióból részesedtünk, ha kellett, a szaxofon testébe bezárt hangokat megregulázó ujjak produkcióját láttuk, ha kellett, egyetlen árva síphang kanyargott a nézők fölött, majd ömlött elő, mintha zuhatagban a víz lenne, amely elsodor mindent, mi útjába áll. Ha kellett, e hangokhoz embertest – Désé – párosult gesztusokkal, mimikával, szavakkal.

A műsoridőre mértéktartóan ügyelő zenés felolvasásnak, illetve felolvasásokkal szekventált fúvós zenének biztonságos helye volt ezen az egyfelvonásos esten a Hangvilla színházi terme, hiszen itt szerephez juthatott az izgalomtól berekedt írói hang és a magányos hangszer duettje, nem vált keresetté és nevetségessé a két értelmiségi-alkotói szerephez asszisztáló íróasztal, és a nehézkes színpadi drapériák közé beültetett/beállított két főhős is biztonsággal állt a nyilvánosan fellépő színész- és a magányosan dolgozó alkotó-szerep peremvonalán. Esterházy Péter rövid részleteket olvasott fel három ismert és méltán népszerű művéből (a Harmonia caelestisből, annak is a mesterien megmunkált Számozott mondatok az Esterházy család életéből alcímű részéből, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változatból, az Isten háta mögé kitelepített család históriáját elmondó A Márk változatból és a megjelenés előtt álló, a hasnyálmirigy-rákbetegségéről szóló naplójából. Ironikus, hallásra is érthető, dramaturgiailag mívesen fölépített, felolvasót és hallgatót egyre-másra mosolyra vagy nevetésre inspiráló részletek következtek egymás után, állítások és tagadások, aláhúzott szavak és visszavont szavak, utalások és kiszólások sorjáztak, amúgy esterházyasan, mint azt előre sejteni lehetett.

Saját életünket másokkal átéltetni nem egyszerű feladat. Mostanság őszinteség szükséges hozzá, irónia, lelkes játék és hamis-mérkőzés, frivolitás, hit a mesei igazságtevésben és annak az elhazudása, hogy a valóság elviselhetetlen, nyelvcirkusz, szépséges orvosi tekintet, lamentáció és ijesztő egyebek, máskoron pedig más. Ha kétségei lennének az embernek, biztosan bekövetkezik a kétségbeesés is, miután önidézetek révén fókuszálódnak a mondatok. S majd minden olyannyira részletes lesz, hogy a hallgatóban felvetődik az elbeszélt világ vázlatossága. A valóságosság és a valóság elmondásának lehetetlensége, a retorikai és logikai ékítettség és a felkavaró alpáriság, az idővel való körbekerítettség és az univerzum behatárolhatatlansága; mintha kötőanyaga lenne mindaz, ami láthatatlan és súly nélküli kőtömbökből áll össze, s amelyet úgy hívunk, a saját történetünk.

A szenvedély kikezdhetetlen.

Géczi János

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.