Séd 2016. nyár: Organikus festészet, amely absztrakt-konstruktívnak látszik

By | 2016-06-13

Halmi-Horváth István: Fehéregyensúly. Modern Képtár – Vass László Művészeti Galéria, Veszprém. 2016. május 21 – július 2.

Halmi-Horváth István kapcsolata Veszprémmel igencsak régi. A Képzőművészeti Egyetemi mestere, Szabados Árpád jóvoltából művésztanoncként is meg-megjelent lakóhelyünkön, mígnem aztán Populus címmel, a Vár Ucca Tizenhét Könyvek részeként 2000-ben képverskönyve jelent meg, amely a kortárs európai neoavantgárd igézetében jött létre, és határművészeten elhelyezkedő könyvműnek tekinthető. Erről a kiadványról, és a sorozatról az elmúlt évben is született egy áttekintő tanulmány, a Tiszatájban olvasható. Amíg az a kötet a világot nyelvi és képi jelekben egyszerre írja le, Halmi Horváth mára lemondott a nyelvi eszközökről, és kizárólag a látványra és a látványt előállító gondolatiságra koncentrál. Halmi-Horváthtól egyébként a veszprémi aluljáróban látható egy relief, más művei olykor a Vass László Gyűjtemény révén a Galériában is megtekinthetők. Jelenleg Fehéregyensúly címmel egy 17 darabos kollekcióval van itt jelen.

Ha megfigyelés alatt tartunk egy vagy több Halmi-Horváth István-festményt, de különösen azokat, amelyek az utóbbi fél évtizedben készültek, nézzünk úgy rájuk, mintha tájra vagy arcképre avagy csendéletre. Sorra észlelhetjük ezeken az absztraktnak tűnő műveken a látvány alakzatait, színeit és azok változatos viszonylatait. Ha egy napon az aprólékos katalógusunk elkészül, közel vagyunk a mintázati rend felismeréséhez. De figyeljünk, s tapasztalatainkat árnyaljuk tovább. Például a színek megnevezésével. Umbra, aranyokker, okker, a különböző kevert színes szürkék, magenta, ibolya, kadmiumsárga, krómsárga, olívazöld, titánfehér, nápolyi sárga, nápolyi rózsa, ultramarinkék, kobaltkék, indigókék, elefántcsont-fekete, kadmiumnarancs, kadmiumvörös. Ha kitartóak vagyunk és sikeresek, végezetül olyan ismeretmennyiséghez jutunk, úgy a koloritról, mint a kolorit által jelzett festőanyagról, ecsetmozgásról, képszerkesztésről s még annyi mindenről, amely elégséges a tökéletesen működő univerzumhoz.

Rejtetten organikus, látványában azonban konstruktív-absztrakt világ az, amely Halmi-Horváth Istváné. Ez a kozmosz részleteiben is követhető algoritmus eredményeként születik meg, és a gondolkodásbeli sajátosságok lenyomatait viseli magán, s ekként antropológiai értelemhez jut. Nem kell megijednünk azoktól az olykor szélsőséges ismeretektől, amelyeket tudomásunkra hoz a művek elkészüléséről. Elvégre a műben nem egyes-egyedül a végeredményt látjuk, hanem a lenyomatát annak is, milyen megfontolások, döntések, technikák, anyagok, műszervezési sajátosságok, külső és belső inspirációk befolyásolják. Ezek mögött ugyancsak ott állnak a kortárs jellegzetességek, amelyek a mienkétől eltérő, egyéb időszakok művészetét, művészét nem jellemezhették volna.

Akadhatnak, akik ásványi anyagokat, kristályokat fedeznek föl a látványban, s ezekből eredeztetik a kép értelmét. A földfestékek neve akár igazolhatja is a vélekedésüket. Ezek a megfigyelések az analógiában történő gondolkodás példázatai. Mások téri műveletekkel, matematikai eljárásokkal azonosítják a képeredményeket vagy azok kiindulási pontját. Megérthető s az emberre jellemző ez az értelmezési igény és az ilyesféle vizsgálódás, amelyekkel  nem pusztán a festmények, de az emberlét is identifikálható. Halmi-Horváth ebben a pillanatban a festményei elkészüléséhez szükségesnek látta annak elmondását, hogy a most kiállított munkák elődei még modellek után készültek. Korábban ugyanis lapokat hajtogatott össze, és így hozta létre a képi szerkezeteit. Most azonban ez a laphajtogatás, képalkotás kizárólagosan a vásznon történik meg, azaz az előkészítési procedúra jóval rövidebb ideig tart és kizárólagosan gondolkodási-érzelmi eljárások következtében áll elő. Ezeken a festményeken a képi rend organikusan alakul ki.

Ami a tárlat címét illeti: a fehéregyensúly az a folyamat, amikor azért, hogy a színeket legpontosabban vissza tudjuk adni, a fényképezőgéppel készítendő képünket korrigáljuk, színhelyessé alakítjuk. Ha fehérnek látjuk a fehér részt, akkor a többi szín is mentes a színeltolódástól. A kiállítás címe – Fehéregyensúly – szerint (v.ö. ellenpontozás) a valódi színek kerülnek a festői érdeklődés fókuszába, s a művek – a maguk abszolút minimalista módján – sem állítanak mást a gócpontba. Persze kérdés, mennyire határozhatóak meg ennek a határai? Átfolyhat-e és hogyan az alkotás a vászon visszahajtott szélére avagy a feszítőkeretre? Mekkora és mennyi lehet a színfolt, s milyen alakzatokban marad önmaga, és mikor nem válik hasonlattá, idézetté vagy éppen csak utalássá? Mi több, mekkora méretű lehet maga a táblakép? Avagy felszámolható-e a táblakép azzal, hogy egyes téri vonások hangsúlyozódnak?

Géczi János

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.