Séd 2016. nyár: Eredetivé ismételve

By | 2016-06-13

Halmi-Horváth István: Fehéregyensúly. Modern Képtár – Vass László Művészeti Galéria, Veszprém. 2016. május 21 – július 2.

„Mindaz amit látunk, másképp is lehet, mindaz, amit hallunk, másképp is lehet, a dolgoknak nincs a priori rendje” – mondta Ludwig Wittgenstein. Gyerekkorom egyik legfontosabb élménye, hogy azt játszom: nézem a finoman foltos-pacás csempét a földön, a falon, hunyorítok, vagy kicsit elmozdítom a fejem, és mindig mást látok, mindig új arcok vagy történetek bontakoznak ki előttem. Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, mennyi időm van szemlélődni. Halmi-Horváth István kiállításának egyik része, a Mozaik sorozat ugyanezt az élményt váltja ki, a szó legnemesebb értelmében gyerekes és játékos. Ezt a festészetet nem tudjuk betenni a felnőttek által oly nagyon kedvelt fiókokba: egyszerre konkrét, absztrakt és organikus. Konkrét festészet, mert a formai elemek nem valaminek a leképezései, hanem önmagukat határozzák meg, absztrakt festészet, mert nélkülöz minden szándékolt narratívát.

Hogyan is állunk az absztrakt művészettel? Egy nagyon konkrét, a korszellemnek megfelelő, egyszerre gazdasági és esztétikai vonatkozású példával: valahogy úgy, mint mikor nyerünk egy samponos szőnyegtisztítást porszívózással – vételkényszer nélkül –, és ráeszmélünk, hogy mennyi minden tud összegyűlni egy szőnyegen, egy szöveten, egy matracon hosszú évek, évtizedek, évszázadok alatt. A foltok, nyomok melyeket magunk után hagytunk, viszont nem a megtörtént eseményekre emlékeztetnek minket, hanem azok elvonatkoztatott sűrítményei, ahogy Kazimir Malevics mondaná: az érzet, mint olyan a lényeges. E művek azonban organikusak is, mert a geometrikus formák organikus elrendezésben jelennek meg, ezáltal a mozgás, a kivirágzás vagy a repülés érzetét keltve, egyszerre szembesülünk a születéssel és az elmúlással, talán a legszebb kép, melyen a sárga formák szép lassan elenyésznek, majd eltűnnek. E sárga motívumok, miként Malevics sárga paralelogrammája, átszellemültek, anyagtalanok, létezésükben van valami időtlen. A legtöbb Mozaik-kép viszont élettel teli, eleven, érzéki, szenvedélyes, minden él és mozog, kristályok és növények növekednek.

Halmi-Horváth István művészetének egyik legfontosabb jellemzője az ismétlés, nemcsak a permutációra alkalmat adó, hasonló művek létrehozására gondolok, hanem a művön belüli ismétlésre is, a formák sorozatokba, szekvenciákba rendeződnek. Az ismétlés önmagunk és a világ megismerésének legfontosabb eszköze, maga a művészet is egy ismétlés, ahogy Gilles Deleuze Platónnal szemben állítja: a műalkotás nem alacsonyabb rendű utánzás, hanem a legmagasabb rendű ismétlés, a művészetben megjelenik minden dolog alapvető létmódja, az ismételtség. Az ismétlés metafizika anyácska és dialektika apácska szerelemgyereke, és miként tudjuk, a tudás anyja. Paul Valery állítja az egyik füzetében: „Az értelem első reakciója, hogy minél gyorsabban elismételje, amit az érzékenység elébe festett, megcsendített, elveszített, a semmiből rögtönzött”, majd ekként folytatja: „miközben megpróbálja megérteni, megismétli, s lassan-lassan azért érti meg, mert elismételte és újramondta.”

Fontos kérdés e művekkel kapcsolatban a szervezettség és a szervezetlenség kérdése. Hantai Simonnal ellentétben, aki sajátos képkészítési technikával, az ún. pliage-zsal készítette hasonlónak tűnő festményeit, tehát a vászon hajtogatásával, gyűrésével és festésével hatalmas felületeken absztrakt mintázatokat alkotott, felhasználva az absztrakt expressziomizmus, a gesztusfestészet szabad képalkotási módszerét, Halmi-Horváth István nem esetlegesen, hanem precízen hozza létre formáit, színeit, tónusait. A kötetlen formaszerveződés viszont lehetőséget teremt az esetlegességre, a már említett jelenségre: képzeletünk tág teret kap, hogy a látható világ elemeit lássa bennük.

Ha a mozaikképek a strukturált rendezetlenség, akkor a színstruktúrák sorozat a strukturált rendezettség. Halmi-Horváth Istvánnál a kép egy önálló entitás, ezért van, hogy a színstruktúrák sorozat képeinek megfesti az oldalait, hangsúlyozva, háromdimenziós dologról beszélhetünk, ellentétben a festészetben megszokott két dimenzióval. Ezek a képek két részből állnak: egy monokróm és egy színes-csíkos felületből. A különböző színek, a valőrök, a fókuszálhatatlanság hatására ezek a festmények is vibrálnak, mozognak, miként a Mozaik sorozat képei. A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, azt, hogy léteznek örök érvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.

Halmi-Horváth István képművészete szerves folytatása – csak a magyar művészetet említve – egyrészt a 20. század eleje-közepe művészei, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László geometrikus művészetének, másrészt a még élő nagy öregek, Bak Imre, Hencze Tamás festészetének. Tökéletesen, precízen megfestett vásznai, melyek mégis lehetőséget teremtenek az elszabadult értelmezésre és melyeknek egyik legfontosabb tulajdonsága az ismételtség, mégis inkább kortárs festőtársaival például Bernát Andrással vagy a nemrég elhunyt Braun Andrással rokoníthatók. Sokan nem tudják, hogy az egyetlen eredeti magyar izmus, melyet nemzetközi színtéren is számon tartanak, az Kassák művészete – és most az eredetin volt a hangsúly, nem az izmuson. És, hogy ezt miért említem? Mert a kortárs magyar geometrikus/konkrét/absztrakt/organikus/nonfiguratív/nem reprezentáló festészetet sokkal eredetibbnek látom vagy gondolom, mint Kassák óta bármikor. Ezért sem tudjuk betenni oly kedvelt fiókjainkba, valószínűleg új szavakat, fogalmakat, terminusokat kéne hozzá alkotnunk.

Farkas Viola

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.