Séd 2016. nyár: Egy portré és két barát

By | 2016-06-03

Polgári Magyarország. Birkás Ákos festménye (1973) Koncz Pál hagyatékában

2015. június 20-án kiállításom nyílt a veszprémi Művészetek Házában. A kiállítás központi darabja a Polgári Magyarország című kép volt, amit 1973-ban festettem. Erről a képről szeretnék néhány szót írni.

A kisméretű vásznon (69×69 cm) egy portré látható, amely a keretével együtt lett a vászonra festve. A kiállításokon a legújabb munkáimat szoktam bemutatni, itt, Veszprémben azonban más volt az elképzelés. Az 1973 és 2015 közötti időszakból válogattam össze különféle képeket és fotókat, hogy körülírjam velük, mit gondoltam az évek során a „polgári Magyarország” újabban divatossá vált fogalmáról. Magának a kiállításnak is ez lett a címe.

Az alapötletet az adta, hogy az említett kép évekkel ezelőtt Veszprémben talált otthonra. Pontosabban az, hogy kiderült, Koncz Pál barátomnál van, amire Berhidi Mária és Andrási Gábor közös barátaink hívták fel a figyelmemet 2015 elején. Én már rég megfeledkeztem erről a munkámról. Igaz, Pált sem láttam akkor már mintegy 30 éve, mégis a barátaim között tartottam számon. Egyrészt mert finom és okos ember volt, másrészt mert egykor annak az osztálynak a diákja volt, amelynek 1966-ban az osztályfőnöke lettem a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Kezdő tanár voltam, ez volt az első osztály az életemben, és ez kicsit olyan, mint az első szerelem. Csak maradandóbb. A diákok, ahogy ez általában történni szokott, kialakították egymással a maguk bolygórendszerszerű kapcsolathálóját, amibe valahogy én is belekerültem, és ez hosszú távú projektnek bizonyult. Szóval a ’70-es évekre nem egy a barátom lett közülük, Pál is és Méhes Loránd is, akit a kép ábrázol. Így adódott, hogy Lorándról (művésznevén Zuzuról) 1973-ban ezt a portrét festettem, és hogy ez a kép fontos lett Pál számára.

De nem magától értetődő, miért festett valaki a ’70-es évek elején portrét, ilyen divatból kiment holmit. És miért ilyen stilizáltan, kerettel? Nos, amikor a Képzőművészeti Főiskolát elvégezve tanítani kezdtem, úgy éreztem, hogy minden, amit a művészetről tanultam és tudni vélek, az hamis. És ez igaz is volt. Évekig tehetetlenül kínlódtam, végül az egyetlen stabil és inspiráló kiindulási pontnak az tűnt, hogy megpróbáljak egy másik emberre figyelni (amit akár egy okos terapeuta is javasolhatott volna), vagyis elkezdtem portrékat festeni. Ez nagyjából az 1940-es és 1950-es évek egzisztencialista hátterű nyugat-európai festői elképzeléseinek felelt volna meg, de persze erről fogalmam sem volt, csak hát érezni kezdtem, hogy a portré-koncepció elavult. Elkezdtem egyre inkább magán a portrén gondolkodni, illetve azon, hogy egyáltalán mi is a kép. Ezért olyan képeket próbáltam festeni, amelyek nem egyszerűen képek, hanem képeket ábrázolnak. Hogy úgy mondjam: a kép a kép szerepét játssza, az ábrázolt személy is szerepet játszik, sőt, maga a festő is a festő szerepét játssza. Ezt a szerepjátszó elképzelést itt a Zuzut ábrázoló festményen vittem a legmesszebb, a számomra elviselhető határáig. Némi rezignált tisztelettel adózom egykori önmagamnak, amennyiben be kell vallanom, hogy mai szememmel például a rózsaszín cilinder az elviselhetőség határán kicsit túl is ment… Akárhogy is, a képről való ilyen gondolkodás vezetett pár év múlva arra a gondolatra, hogy képfestés helyett a Szépművészeti Múzeumban fotózzam a kiállított képek helyzetét, és hogy megkíséreljem ezeket a fotókat egy nyelvészeti modell mintájára rendszerbe foglalni. Szóval ez a kép egyik története.

A másik azzal a kérdéssel kapcsolatos, hogy vajon miért egy biedermeier szemüvegen át látott francia forradalmár, egy „radikális dandy” alakja jelentette nekem a Kádár-kor közepén a nem létező polgári Magyarországot. Ez a kérdés lebegjen itt most válasz nélkül – titokban úgyis azt remélem, nem is kell rá válaszolni.

A ’70-es években Koncz Pál, azt hiszem, már Veszprémben élt, ritkábban láttam Budapesten, de meg-meglátogatott, és egy ilyen alkalommal láthatta nálam a frissen elkészült Zuzu-portrét. Elkérte és odaadtam. Akkoriban egyszerűen odaadtam a képeket, ha nagy ritkán valakinek megtetszett, a legtöbbről már nem is tudom, hova kerültek. Pál viszont 42 évig szépen őrizte (hát hogyne, hiszen kiváló restaurátor volt, tudta, mit jelent megőrizni!), és így elkérhettem a kiállításra, ahol a főhelyre került. Most én látogattam meg, hosszabban beszélgettünk, volt miről. Szép találkozás volt. Egy második találkozót, sajnos, lemondott, nem érezte jól magát. Aztán a döbbenetes fordulat: Pál meghalt. Ez nyáron történt, a kiállítás ideje alatt.

Így a veszprémi kiállításom menet közben, váratlanul Koncz Pál-emlékkiállítássá is vált.

koncz_pal_02

 

Birkás Ákos

fotók: Jakab Réka, Nagy Lajos

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.