Séd 2016. nyár: Idő és töprengés

By | 2016-05-30

A Vass László Gyűjtemény újratervezett kiállítása. Művészetek Háza – Modern Képtár, Veszprém, Vár u. 3–7.

 „A régi mesterek ideje egyszer s mindenkorra lejárt.” (Paul Klee)

„Absztrakt? Ha egy festő absztrakt módon alkot, nem az összehasonlítás természetes, objektív módjaitól vonatkoztat el, hanem az összehasonlítás e lehetséges formáitól függetlenül, a festőileg tiszta összefüggésekből válogat. […] A festőileg tiszta összefüggések: világos és sötét szín, színviszonyok, hosszú és rövid, széles és keskeny, éles és tompa, bal-jobb − fent-lent − előtte-mögötte, kör, négyszög és háromszög[…] Absztrakció. E pátoszmentes stílus hűvös romantikája példa nélküli. Minél elviselhetetlenebb a világ (mint például napjainkban), annál absztraktabb a művészet, míg egy boldogabb kor az e világi művészetet táplálja.” „Az elementáris síkon az elementáris színeknek és elementáris formáknak planetáris mozgása indult meg.” „[…] a művészet a szellem produktuma, olyan komplexum, amely a racionálisat az imagináriussal köti össze, a phüsziszt  a matematikával, a -et a gyel”.  „A tér voltaképpen olyan dimenzió nélküli közeg, amelyben az értelem a maga alakzatait kibontja.” Paul Klee, Kassák Lajos, El Liszickij és  Kazimir Malevics gondolatai megerősítik azt az érzetemet, hogy a Vass László Gyűjtemény újratervezett kiállítása a Modern Képtárban hasonló témákat, izgalmakat, játékot, analízist, kísérleteket kínál, mint a hajdani, századdal korábbi képzőművészeti modernitás.

Már a XVIII. században nyilvánvalóvá vált, hogy a szimbolikus szemlélet súlya nő, a világot leíró és értelmező szimbolikus nyelv, a matematika használata a tudományban általánossá vált, nem kellett többé „látni”, hogy mi történik a térben. A szemléletességet nélkülöző térfelfogás érintkezik a képzőművészet térszemléletével, amennyiben az utóbbi olyan agykérgi élményeket nyújt, amilyenre a természetben nincs példa, és olyan dimenziókat nyit meg, amelyek nélküle rejtve maradnának. Az optika fejlődése Alhazenen, Kepleren, Descartes-on, Galilei ellenfelén: Scheiner páteren, Huygensen, Hooke-on, Newtonon, Faradayen át egészen Helmholtzig, Maxwellig nyilván nem hagyta érintetlenül a képzőművészetet sem. A „pszichofizikai” és az ún. „objektív” tér egymásra hangolása, ütközése, a Goethe által is megkülönböztetett fiziológiai  és fizikai színek analízise, az „ösztönös és inspirált” technikákkal szemben a „módszeres és tudományos” technika megjelenése a festészetben a XIX. században – mind bizonyítja a képzőművészet, a fizika és matematika erősödő kapcsolatát, példázza az új élmények és kínálkozó összefüggések komplementer feldolgozási, megértési, továbbrugaszkodó kísérleteit. Seurat, a legfőbb kromo-luminarista többek között Chevreul és Helmholtz írásaiból merítette tudását, az optikai festészet formuláját kereste, maximális fényt és színintenzitást akart teremteni – egyáltalán, úgy gondolta:  a művészetben mindennek tudatosnak kell lennie. Constable a festészetet a természet törvényeit kutató tudománynak tekintette, amelyhez a festmények szolgáltatják a kísérleteket. „Pontosan érezni” nemcsak Cavendish akart, hanem Cezanne is. A határozott és végleges elvek keresése, az érzékelés analízise, a fizikai és pszichikai kapcsolata domináns témává vált – lásd Ernst Mach azonos című tanulmányát vagy Pauli és Jung levelezését.      Amikor a szemlélet előterébe került a műalkotás mint önálló, önmagáért létező formai szerkezet – Ortega szavával: az ablaküveg, amelyen eddig átnéztek valami emberibe –, az sokak számára gondolati, művészetfilozófiai,szellemi felszabadulást hozott, mások hasonlóan tekintettek a számukra elvont képzőművészetre, mint a XVII. század egyik legnagyobb matematikusa, Pascal a matematikára (minden mélysége ellenére haszontalan valami), megint mások régi-új játékossággal fedeztek fel érzeteket, összefüggéseket,  és értelmezték „a művészet sorsfordulóját” úgy is, hogy az új érzőképességen az emberin érzett undor uralkodik.

A felidézett motívumok, attitűdök, témák itt élnek most is – a Fény – szín – forma kiállításon, de már ismerősként. A képzőművészeti intertextusokkal átjárt anyag nem lep meg (még akkor sem nagyon, amikor a kortárs technikai vívmányok nyelvén, eszközeivel beszél), inkább jólesően otthonos, időnként megállít, gondolkodni, vizsgálódni, felfedezni késztet. Így lehet Fajó János Három háromszöge a finom szabályosságok kalandja, John Carter síkban hasadó Illúzió III. című képe izgalmas térjáték, Jerzy Kałucki szórakoztató meditációt indíthat el pusztán azzal, miért adta alkotásának a Harmatszedés címet, Luis Tomasello Kromoplasztikus atmoszféráját a néző mozgása teremti meg, Adolf Luther Homorútükör objektje elgondolkodtathat arról is, milyen finoman jelképes, hogy elhaladva előtte, szembe nézve vele a látogató egyszerre csak önmaga felnagyított, ugyanakkor elhomályosuló képét látja. A kiállítás tele van „mintha”-élményekkel: az elidőzés, körbejárás, közel-távol nézet a látvány és az érzet izgalmas változását hozhatja. Az átmenetek, kadenciák, finom átrendeződések, a mozgás illúziója, vibrálás a mozdulatlanban, a rétegek optikai játéka, átfedései, a részletekbe merülés, a stabilitás és dőlés kiegészítő közelsége, a tiszta színek ereje, a rejtett fények – Wolsky András művének címével szólva – egy rendezett végtelen kalandházát teremtik meg.

A fénylény – aki a látogató (hiszen többen a szellem kimagasló képviselői közül az anyagot „megsűrűsödött fény”-nek tekintették)  – belép a Turányi Gábor tervezte modern-öreg múzeumépület konkrét terébe (amely helyenként a kiállított műtárgyak, objektek folytatásának tűnik), hogy imaginárius tereket szemléljen, és átértékelje a „konkrét” szó  jelentését, amennyiben az nem a természeti vagy második természeti  „valóságos”, kézzelfogható tapasztalatára vagy illúziójára (?) utal, hanem a műalkotások tisztán plasztikai, optikai, intellektuális természetű, öntörvényű elmebeszéd-lenyomatára. A megfigyelés és töprengés, asszociáció persze visszavihet a másik – jelvalóság előtti, természeti – konkréthoz, hiszen a szerkezet, ritmus, arány, tónus, intenzitás sajátja a zenének, a nyelvnek, s így a mindennapi érintkezésnek, nem  szólva arról, amiről Goethe ír színtanában: „Bármily sokfélének, kuszának és érthetetlennek tűnjék számunkra a természet […] beszéde, elemei mégis mindig ugyanazok maradnak. Súlyt és ellensúlyt mérlegel könnyedén a természet, s íme, így keletkezik itt és ott, fönt és lent, előtt és után, miáltal minden jelenség térben és időben meghatározott helyére kerül.” Így lehetséges, hogy Manfred Mohr P 1011-Zs elnevezésű  „algoritmikus állóképe” érezhető – kissé tiszteletlenül – egy retinára égett fény-árnyék tájnak, Halász Károly NeoGeo Pöttye geometrizált megakaticabogárnak, Frank Stella Polárkordináták című műve egy míves burkolatkő pillangópersonájának, Haász István Sárga objektje díszletálomnak, Hetey Katalin Összegyűjtött energia című alkotása egy bútordajka ölében ülő kis robotnak, Rész és egész című kompozíciója egy ördöglakatnak, Ditty Ketting képe felidézhet egy zsalukkal finoman nyitódó-csukódó, színekkel játszó CD-tartót. Előfordul, hogy azt érezhetjük – pl. Dirk Rathke Cím nélkül „című” műve előtt állva –: íme, egy jó kis sárga felület. Tapasztalhatjuk, mennyire más a feketeség felé finomodó palimpszesztfelület  – ugyancsak cím nélkül – Lakner László alkotása előtt állva. És arra a gondolatra is juthatunk – Lévinas után szabadon – hogy nincs különbség egy kézszorítás és egy kép vagy szobor között.

Mindig komolyra lehet fordítani a szót – bár Duchamp véleménye (mindenki  művész, minden tárgy lehet műalkotás) vagy éppen Hans Belting A művészettörténet vége című könyve óta nem feltétlenül könnyű megtenni. Az avantgárd óta a manifesztumok, öndefiníciók, kiáltványok, cizellált verbális értelmezések, ínyenc vagy éppen minimalista fogalommeghatározások, patetikus vagy eszköztelen ars poeticák, az irányzatok, stílusjegyek, elvont fogalmak (az absztrakt expresszionizmustól a hard edge-ig, az orfikus kubizmustól a szuprematizmusig, a szürrealizmustól a szürnaturalizmusig, a tiszta kompozíciótól a térbeli szenzációig, az absztrakciótól a konkrécióig, a tudományos esztétikától a literalista művészetig stb.) serege, innen-onnan finomított, félig-meddig kanonizált zavarba ejtő tömege veszi körül a – mondjuk – Haász István Aquincum-sorozata előtt álló laikus szemlélődőt (akkor is, ha nem tud róla).

A lételméleti értelmezések, az univerzum törvényeit szándékuk szerint felidéző alkotók és kommentátorok gondolatai eszembe juttatják Örkény István egypercesét élményről és művészetről, amikor is T. Viktort, a festőt, elsőként a művészek közül a világűrbe repítették, remélve, hogy a napfoltok látványa érdekes lesz számára.

„Visszaérkezése után unott arccal, konok hallgatásba merülve ült az újságírók közt a Kozmikus Repülőtér éttermében. Kérdéseikre nem válaszolt, egész idő alatt azt a narancsot bámulta, amit az egyik riporter meghámozott.

Néhány hét múlva azonban jelentős változás mutatkozott festői látásmódjában. Híres olajbogyó és biliárdgolyó csendéletein (az volt az ő úgynevezett „olajzöld” korszaka) megjelentek az első narancsok.

Öregkorában már citromokat is festett, legvégül még tyúktojásokat is, de a narancs egyetlen vásznáról sem hiányzott.

Ekkor lett nagy festő belőle.” És mielőtt bárki túl egyszerűnek látná az összefüggéseket, gondolja meg újra.

A kiállítást népszerűsítő szöveg biztatja a szemlélődőt: „[…] bármilyen művészetelméleti képzettség nélkül is aktív befogadói lehetünk a látottaknak, nem kell ehhez más, csak a szemünkre, az érzékeinkre hagyatkoznunk”, és hinnünk a „legmagasabb minőséget preferáló rendszer”-ben, amelynek szakmai szempontjait valószínűleg kevesen ismerik. Az bizonyosnak tűnik, hogy a látszólag egyszerű, valójában finoman bonyolult tér a maga fekete-fehér geometriájával, különböző fényű, zárt és nyitott termeivel természetes otthona az alkotásoknak, világot kínál a polikróm harmóniákra kíváncsiaknak.

Ne aggodalmaskodjunk, „[a]z idő és a töprengés egyébként lassan megváltoztatja a látást, és végül eljön a megértés is” (Cezanne).

 

vassfenyszinforma

Vondervisztné Kapor Ágnes

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.