Séd 2016. nyár: Emberek közt idegenül

By | 2016-05-24

A nulladik nap programjaival május 23-án elkezdődött A Tánc Fesztiválja – XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó. Az első napon a Veszprém városi és megyei táncegyüttesek mutatkoztak be, de volt táncház Fitos Dezsővel, a Lippentő Táncegyüttessel és a Csángálló Zenekarral, és megkezdte a versenyprogramot a Stereo Akt és Artus Társulat a Promenád – Városi sorsturizmus című előadásával. Őszi számunkban részletesen beszámolunk a május 29-ig tartó fesztivál programjairól.

STEREO Akt és Artus Társulat: Promenád – Városi sorsturizmus, Veszprém, 2016. május 23.

Egy városnak saját atmoszférája, szerkezete, dinamikája, önmozgása van. Állandóan pulzál, lélegzik. Minden egyes város meghatározza a saját szabályait, amelyeket aztán érvényre is juttat. A kereszteződésekben a lámpák irányítják a forgalmat, a boltok nyitva tartása megszervezi a napi rutint, a műszakok beállítják a család bioritmusát, a kulturális események formálják a közízlést, beszélgetést és reflexiókat generálnak, a boltok előtt kéregető hajléktalannak dobott húszforintos megnyugtatja a lelkiismeretet. Minden illeszkedik mindenhez. A városnak azonban kell, hogy legyenek anomáliái, kell az ellenmozgás, az underground, másként szabályai sem igazolhatók. A ritmustörésekre pedig oda kell figyelni. A Stereo Akt és Artus Társulat különös projektjének lehettek szó szerint tanúi azok, akik felszálltak a Promenád – Városi sorsturizmus buszára. (Az utazás két turnusban történt: 14 órakor az első, majd kicsit később, a 17 órai csúcsforgalomban a második.)

Rögtön a buszra szállás után eltűnt az idegenvezető. Magunkra maradtunk, fejünkön fülhallgató, benne egy ismeretlen férfi hangja. Azzal, hogy nem adtak meg úti célt, azonnal szűkül a tér, tágul az idő. Igazi urbánus prozódia, húsba vágó hozzágondolódások, hozzátoldások az eddig ismert városhoz. Ahogy bekerültünk a forgalomba, felvettük a város ritmusát, láthattuk a pontokat, ahol a város szembenéz magával, vagyis mi szembenézünk a várossal, vagyis mi szembenézünk magunkkal. Többszörös tükröződés. Ahogy a buszon ülünk, keressük egymás tekintetét, nézzük, hogy ki mit csinál. Közben a narrátor folyamatosan beszél. Kifelé nézünk az ablakon, jobbra is, balra is. Először a fülesbe mondott vezényszavakra, aztán már csak a várakozás kihegyezett figyelmével. Lassan úgy érzem, semmi sem ártatlan.

Lassít a busz. Éppen egy buszmegállóban állunk meg. A lány ismerős, rájövök, ott állt mellettem, mikor vártam, hogy kezdődjön az előadás. Gyorsan felteszem magamban a kérdést, lemaradtam valamiről? Nem tudtam, hogy rá is figyelnem kell, olyan volt, mint mi. Ő is várt. Most meg itt van, épp szerepel. Miközben telefonon beszél, leejti a kezéből a lapokat. A mellette ülő hölgy nézi egy kicsit, majd gyorsan a telefonjába bújik, mintha nem látta volna. Nem az ő felelőssége, gondolja. Snitt, megyünk tovább.

13277904_10206392970732885_1783769817_n

Az úton szorongó lány alakja tűnik fel, teljesen kilóg a térből. Nagy ívben kerülik. Állapotos nő esik el az aszfalton, egy turista küzd hatalmas térképpel a sarkon, színes ruhákban egy futó alak halad párhuzamosan a busszal, míg egy mellékutca el nem nyeli. Kikerülik őket. A Hotel Magister épületénél állomásozva végignézzük, ahogy egy börtönviselt átöltözik, le akarja vedleni múltját. Kényszeresen próbál beilleszkedni, noha a Szabadulás útját keresi (most már: Jutasi), és 18 forintért (most már: nem ennyi) szeretne virágot venni. Akkor-volt emlékezete nem engedi a folyó időbe, tehetetlen avíttsága kirekeszti. Ő az első, aki felszáll a buszra. Ottléte megbírál. Beugrik Pilinszky sora: Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme. Napszemüveg van rajta. Mikor leszáll, dossziés figura lép helyére. Összeír minket, látom, hogy beikszeli az engem jelölő kis négyzetet. Nincs idő szorongani, mert az üveg előtt rózsaszín folt suhan el. Egy nő, talán kergetik, talán megszökött valahonnan, talán bántotta valaki. Kukák mögött lel menedéket egy társasház előtt. Nézem, ahogy az üvegezett lépcsőházban megtorpannak a lakók, nem merik kihozni a plasztiküvegeket, nem mernek eljönni a kukáig. Pár percig nézik a jelenetet, majd másik utat választanak. Közben fehér ruhás doktornő jelenik meg, keres valakit, valószínűleg pont a rózsaszín köpenyest. Ezzel a lendülettel ki is fut a panorámaként szolgáló buszablak keretéből, vagyis a látóteremből. A perspektívaként felkínált mozgó vitrin hamar ponttá szűkíti. Felállnék, hogy megnézzem, hol fúródik be a tájba, de közben ismerős alakokkal telik meg a tér. Újra itt van a futó, a rolleres, a depressziós lány, a turista, az elítélt. Ahogy rójuk a köröket a városban, úgy dobják ki magukból az utcák a már ismerős arcokat. Kapcsolatba kerülnek velünk, egymással. Mindenhol beléjük ütközünk, ők meg egymásba. A történetek csakúgy, mint a szereplők, több irányba szaladnak. Más-verziók. Mint stafétabot, jár körbe a sárga pénztárca, a rózsaszín lufi, a piros ruha vagy a szerszámos láda, idővé és történetté rendezve a térbeli mozdulatokat. Közben újrarajzolják a várost. A narrátor épp ekkor mondja: A dolgok nem elvesznek, csak más helyre kerülnek. És ahogy mi is épp más helyekre kerülünk, lassan megszokom ezt a különös szocio deja vu-t, ahol ismétlődnek a találkozások, ismétlődnek a konfliktusok, és ismétlődik a külvilág közönye. Látom a hídról leugrani készülő emberben az elhatározást, látom, ahogy megfagy körülötte mindenki. Az ő kudarcuk az én próbatételem is. Fejük előre néz, semmi bevonódás, nem az ő dolguk. Látom azt is, ahogy fejhallgatóval a fejemen ülök, és átutazom a városomon. Szembenézek megannyi emberrel, hiszen én is kirakatban vagyok, és közlöm saját idegenségem itt.

Pintér Viktória

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.