Séd 2016. tavasz: Fénystopposok

By | 2016-03-01

A Vad Fruttik-koncert fényei, Veszprém, Expresszó, 2016. január 15-16.

A Vad Fruttik az ország egyik legsikeresebb gitárzenekarává vált az elmúlt években. Sikerüket általános receptnek köszönhetik: olyan dalokat írtak, amelyek széles közönség számára is értelmezhetőek. Nem a rádiós, sablonokból összedobott gagyisláger értelemben: náluk a könnyűzene könnyedsége az őszinteségből fakadt. Ezt az imázsukat máig őrzik, pedig mára mindent tudatosabban csinálnak. Persze ez nincs ellentétben az őszinteséggel. Írásomban januári veszprémi lemezbemutató koncertjük világítását veszem szemügyre.

Likó Marcell a szerethető főhős archetípusa. Lakótelepi származás, problémás múlt, kábítószerek és örök kitörni vágyás, a várpalotai lakótelepre szorult intelligencia furcsasága − minden, ami a rocksztársághoz kell. Az első lemezeken még a „Ha rád gondolok, sírok” sort is elnézzük neki, olyan hitelesen írja le az érzéseit. A 2010-es Fénystopposokon egy tökéletes dal, a Lehetek én is mellé belefért a „Limo-limo-limonádé”, és még az értelmiségiek is limonádéslágert hallgattak, mert kicsit az értelmiségiek is limonádék.

Aztán ezek a dolgok beértek, hatalmas közönséget vonzottak, és tudatosan kellett továbblépni. Precízebbek lettek a zenék, kimunkáltabbak a szövegek, és nagyobb hangsúlyt fektettek a megjelenésre. A stadion-rock felé mozdultak, legalábbis érzésre, ami itthon az Ákos márkájú koncertek privilégiuma. Így lettek olyan színpadi fények januárban az Expresszóban, hogy Veszprém nevezetességei is megirigyelték volna.

Két egymás utáni napon is megtöltötték a termet, én a második napon, szombaton voltam. Sok sorba és még több oszlopba rendeztek robotlámpákat a színpad mögé, közéjük ledeket húztak, és az egyéb csodafények sem hiányoztak a zenekar fölül. Talán attól féltek, hogy felgyújtják az együttest, de inkább maguk a lámpák voltak a középpontban, és nem a zenészek. Likó Marcit még csak ki lehetett venni, mögötte meg valakik játszottak.

Ekkora helyen ennyi fényt még nem láttam, rengeteg lehetőséget tartogattak az extrémektől a finomakig, és nekem a legfinomabb volt a kedvencem: a robotlámpa-hadsereg kis gyertyaként állt felfelé, halványpiros fényben derengve. Ehhez is kellett a fénymonstrum, az volt benne a szép, hogy egy ekkora böhöm is tud ilyen finom lenni a poliészter fellépőruhák megolvasztása helyett. Több esetben is érvényesült a kevesebb néha több elve, de természetesen nem emiatt hurcoltak oda ennyi égőt.

vadfruttik8690

Hanem azért, hogy akkor szakítsa le a fejünket, amikor a zene is leszakítja a fejünket, és élvezzük, hogy fáj a fejünk, a szívünk túl nagy. Ilyen pillanatok is voltak, de nem annyi, amennyi ennyi wolframtól vagy mitől elvárható lett volna. Korrektül hozták azt, amit hozniuk kellett, bántóak se voltak, de bőven lehetett volna többet kicsalni belőlük. Némi időbefektetés hiányzott ehhez a fénytechnikus részéről. Lehet, hogy egy átlagos fénytechnika kiválóan elvillog ezekkel a beállításokkal, de ezek a lámpák olyan orgiát varázsolhattak volna, hogy utána pofára esünk az utcalámpák alatt. Viszonylag sok idő eltelt a koncert és a cikk megírása között, és nincs sok olyan dolog, ami a lámpák mennyisége miatt lenne most emlékezetes.

Aztán ízléstelenségek is akadtak, méghozzá abszurd színpárosítások formájában. A kék és a rózsaszín együtt gyakorolta rám a legnagyobb lelki hatást. Gondolom, szélsőségesen dinamikusan kellett volna hatniuk, de a színkölteményre ráguglizva minden második találat műköröm − az érzet nem különbözött ott sem.

Szélsőségesen hangoznak ezek a kijelentések, pedig az élmény nem volt rossz, inkább átlagos, mikor a koncert remek alany lett volna a kiteljesedésre. De egy átlagos óriás is érdekes, ugye. A barátaimat is kérdeztem utána, ők „tök jó”-ként jellemezték, aztán másról kezdtek beszélni. Lehetett volna úgy csinálni, hogy a témánál maradjanak.

Kicsit olyan ez a fény is, mintha túlzott újítási és megfelelési kényszere lenne a zenekarnak, mikor az a legjobb bennük, ami őszintén jön. Remélem, hogy továbbra is úgy stoppolják a fényeket, ahogy 2010-ben, és nem akarják őket meglovagolni.

Bodor Áron

fotó: Gáspár Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.