Séd 2016. tavasz: A zabolázatlanságról

By | 2016-02-27

Peter Shaffer: Equus. Színjáték tánccal. Fordította: Göncz Árpád. Főszerepben: Blaskó Péter és Szelle Dávid. Közreműködik az Ajka-Padragkút Táncegyüttes és a Veszprém-Bakony Táncegyüttes. Díszlettervező: Kovács Yvette Alida. Jelmeztervező: Justin Júlia. Koreográfus: Kádár Ignác és Krámer György. Rendezte: Vándorfi László. Pannon Várszínház, Veszprém. Bemutató: 2016. február 20.

A Pannon Várszínház a veszprémi színházlátogató számára mindig az élmény színháza marad. Vizuális és zenés kikapcsolódás helyszíne, ahova az emberek szórakozni, nevetni vagy éppen sírni járnak. Ez természetes, hisz mi más feladata is lenne egy színháznak. A szórakoztatás azonban sokszor a teljes értékű színházi élmény rovására megy. Érdekesebb a tánc és a zene az előadások közben, mint egy-egy színészi alakítás. Az Equus azonban – Vándorfi László szavaival élve – nem könnyed szórakozást ígér.

Alapvetően a darabválasztás is meglepő lehet, hiszen Peter Shaffer drámája mélyebbre mászik az emberi tudatban és kulturális emlékezetünkben, mint sok korábbi előadásuk. Ezeket a mélységeket feltárni nagy kihívás. Sikeresen megjeleníteni, színpadi értelemben olvashatóvá tenni pedig komoly rátermettségre utal.

Az Equus élmény. Már a nyitóképpel megalapozza saját hangulatát, amit aztán két felvonáson keresztül fent is tud tartani. A néptáncosok használata valósággal beszippantja a nézőt. Ahogy öt férfi egy emelő segítségével kerül a szemünk elé, azonnal érezzük ritmikus dobogásukból és mozgásukból azt az elementáris erőt, amit aztán képviselni fognak. Vándorfi a lovak megjelenítésére használja őket, ami az egyik legnagyobb érdeme az előadásnak, hiszen az Ajka-Padragkút és a Veszprém-Bakony Táncegyüttesek tagjai úgy illeszkednek ebbe a színpadi vízióba, mint egy másfél órás rítus elengedhetetlen kellékei. Árnyékuk az oldalsó falakra vetül, és ezzel megidézik az emberiség legősibb szellemét, a színházat.

A fényjátékok az egész előadást végigkísérik, a megvilágítások teret és időt választanak el egymástól, a színkezelés leképez mindent, amit csak társítani tudunk a szövegben megjelenő feszültséghez. A díszletezés a vizuális élmény másik főszereplője. Jelzésértékű, letisztult, de mégis minden részletében a természeti létállapot és a modern világ egymásnak feszülését tematizálja. Ezt az ellentétet alapvetően tartalmazza a szöveg, mégis jó látni a nyomát efféle visszacsatolásnak a tervező (Kovács Yvette Alida) részéről. A hanghatásokról a táncosokon kívül a három tagból álló „kórus” gondoskodik, akik ritmusjátékaikkal és etno hangzást idéző aláfestéseikkel folyamatosan fent tudják tartani a rituálé feszültségét. Sámándobok, bongó, esőbot, didgeridoo szólalnak meg felváltva, és a három színész jó zenei készségekről tanúskodik.

Dramaturgiai szempontból magyarázatra szorulhat, hogy mi késztette az alkotókat arra, hogy a neveket magyarosítsák, és egyedül a főszereplőt hagyják meg Alennek. Miért lett a Hestherből Eszter, Jillből Juli és a többi. Azonban nem ez a legmerészebb változtatás Sáfár Péter (értsd Peter Shaffer) szövegén. A bírónő és az ápolónő szerepét összehúzták, és így létrehozták Martin Dystart (Blaskó Péter) feleségét, aki az alapműben csak mint külső szereplő jelenik meg. Alapprobléma ebben a koncepcióban, hogy míg Martin Alen elméjét tárja fel, a bírónőnek a saját lelki válságát és a feleségével való kapcsolatát is kitárgyalja. Az előadásban ez az abszurd szituáció, amikor a pszichológus válik pácienssé, megsemmisül azáltal, hogy a feleségével beszéli meg mindezt. Neki mesél a problémáiról, ezzel eltérítve a Martinban lezajló folyamatokat. Blaskó játékában alapvetően nehezen követhető a trauma, amit ez a páciens okoz számára, de így, hogy ezt a dramaturgiai mankót is elveszik tőle, az orvos átlényegüléséből kimarad a néző, mert az csak szöveg szintjén történik meg.

Szintén dramaturgiai fogás a reklámszövegek aktualizálása, és a kockacukor vízzel való helyettesítése, ezek azonban mind hozzáadnak az előadáshoz, mintsem elvesznek belőle. Meghatározó jelenet, amikor Alen (Szelle Dávid) mint egy rituális mosdatást játssza el a Herceg nevű ló itatását. Ahogy már korábban is említettem, a darab erősen épít a mitologikus világképre, ebből kifolyólag rendkívül bonyolult és összetett szimbólum- és metafora-rendszerrel dolgozik. Tökéletesen illik ebbe a képbe Szelle Dávid játéka, a kórus, valamint a lovak megjelenítése is. Rendszeresen visszatér azonban az előadás gyenge pontja, a prózai jelenetek megvalósítása. A pszichiáter (Blaskó Péter), az apa (Kiss T. István) és az anya (Oravecz Edit) dialógusai több ponton hagyják leülni a felfokozott állapotot. Megmaradnak egyszerű narrációnak, és a néző szinte már várja, hogy történjen valami drámai hatás, de ennek kiváltója minden egyes alkalommal Alen és az emlékei. Éppen ezért a darab végére csak Alen lelkének mélyét tudjuk valóban felfejteni. Az ő története magyarázódik meg a Julival (Staub Viktória) történtek alapján, csak az ő motivációját tudjuk átérezni, mindeközben Martin figuráját szép lassan elveszítjük.

A hangsúly valószínűleg a rendezői koncepcióban is inkább a fiatal fiúra irányult. A fő kérdés, hogy milyen hatásai vannak a szülői tiltásnak. Vándorfi kiemeli Alen médiafüggőségét, ezt a darab ismertetőjéből is láthatjuk. Azonban a fiút apja mindvégig tiltja a televíziótól és a vallástól is. A szexualitásról nem beszél neki, mindezt csak anyjától kaphatná meg, de úgy tűnik, a nevelésben nagyobb szerepet tölt be a férfi. Jézus képét egy lóra cseréli, és a hitét kereső kamasz egyértelműen megtalálja azt Equusban. A folyamatos korlátozások és szülői szigor okozhatják azt a deformációt, amitől Alen a darab végére úgy érzi, már Julival sem tud felszabadultan szeretkezni, meg kell vakítania a lovakat, akik megnyomorítják az életét azzal, hogy Istenként tiszteli őket.

equus6088

Vagyis: kellemes meglepetés a Pannon Várszínház új bemutatója, hiszen merőben más nyelven kezdett el beszélni a színház a nézőihez. A színészi játékokban érzékelt hiányosságoktól és néhány dramaturgiai hangsúlyeltolódástól függetlenül az Equus koherens egész a színpadon. Élmény, amit mindenki hazavihet, és alaposan megrághat, hacsak nem talál a szájában zablát.

Várszegi Martin

Fotó: Gáspár Gábor

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.