Séd 2016. tavasz: Ferenc pápa-legendárium és A vízhordó ember

By | 2016-02-26

Szigorúan szubjektív kritika − párbeszédes formában

Kamarás István OJD: Ferenc pápa-legendárium. Luther Kiadó, Veszprém, 2015.

Miközben Ferenc pápa és Abraham Skorka rabbi olvasgatta Kamarás István OJD fent említett könyvét, újra meg újra kitört belőlük a nevetés.

− Nem igaz, hogy ennek a pasinak milyen jó fantáziája és humorérzé­ke van − mondta Ferenc pápa.

− Ma ezt úgy mondják: kreatív fantázia − fűzte hozzá a rabbi.

− Tök jó volt, ahogy elvitt minket Felsőkemenesre, meg Legalsószentbenedekre − törtek ki a kellemes emlékek a pápából.

− Én nagyon élveztem a kruttyói futballmeccset is Szeged Legalsóvá­rosában − tette hozzá a rabbi.

− De azért a váci kirándulás sem volt kutya, már bocsánat a kutya szóért, ez az állat tudtommal nem szerepel a kedvenc bibliai állatok között − így Ferenc pápa.

− Ha már a váci humorfesztiválnál tartunk − vette át a szót Abraham −, én más részeket idéztem volna a héber bibliából. A bűnbeesés mégsem egy hahotázásra ingerlő sztori. Figyelemre méltó viszont, hogy a kez­det és a vég milyen optimista: ott van a Jahve kezéből kikerült jó, sőt nagyon jó világ, illetve az ígéret, hogy Illés újra eljön, hogy egymás felé fordítsa az apák és a fiak szívét. És nem hagytam volna ki azt a jelenetet, mikor Dávid a portyázó filiszteusok kezébe esik, akik felismerik benne Góliát és sok-sok filiszteus harcos legyőzőjét. Mit tett ekkor Dávid? Megjátszotta a hülyegyereket, nekiment minden útjába eső kapuszárnynak, folyatta nyálát a szakállába. Mikor Achis, a filiszteusok király meglátta, ráförmedt szolgáira: „Vajon szűkölkö­dünk-e bolondokban, hogy idehoztátok nekem, hogy csak terhemre legyen a bolondságaival?” A megszeppent szolgák rögvest elengedték Dávidot, aki aztán villámgyorsan felszívódott a tömegben.

− Szó, ami szó, én is hiányolok egy-két mozzanatot az Újszövetség hu­morával kapcsolatban. Én biztosan nem hagytam volna ki a „boanergeszeket”, vagyis azt a jelenetet, amikor Jézus mennydörgés fiainak nevezi a két hirtelen haragú apostolt: Jakabot és Jánost. Azt is megemlítet­tem volna, hogy mit üzent az Úr az őt halálra kereső Heródes Antipasznak: „Mondjátok meg annak a rókának: lám, ma és holnap ördögöt űzök és gyógyítok, csak harmadnapra leszek kész. Egyébként meg fogok halni, de nem Galileában, hanem Jeruzsálemben, ahol nem te vagy az úr.” Az Apostolok Cselekedetei meg tele van viccesebbnél viccesebb helyzetkomikumokkal. Hogy csak egyet említsek: hát nem humoros, ahogy a filippi bírák díszmenetben kísérik ki a városból Pál apostolt, kit egy nappal korábban megvesszőztettek és börtönbe zártak…?

− Nekem az is tetszett, ahogy a pápa, vagyis te, Ferenc testvér, próbáltál szót érteni a világ legkülönfélébb vallásainak képviselőivel. Ennek a Kamarásnak van bizonyos jártassága a nem keresztény val­lások világában, bár lehet, hogy a hinajána és a mahajána buddhistát elfelejtette megkülönböztetni egymástól. Na persze, a buddhizmus nem hierarchikus felépítésű vallás, ahány iskola, annyi egyház.

− Nekem talán az állatok megáldása tetszett a legjobban. Ez teljesen összhangban van az Áldott légy kezdetű enciklikámmal, meg a negyedik misekánonnal is. Mindig is vallottam, hogy Isten nem csak a lelkün­ket akarja megmenteni, hanem − a platonisták és a neoplatonisták őszinte bánatára − a testünket is, sőt a környezetünket is. Ez kitűnik már a Noéval kötött szövetségből is, amelyet Isten nem csak Noéval köt meg, hanem minden élőlénnyel, ide értve a háziállatokat, a mada­rakat, sőt a mezei vadakat is. Ez tükröződik Jézus szavaiból is, no meg abból, ahogy „vadállatokkal” van együtt megkísértése után. Hogy névrokonomat és kedves szentemet, az assisit ne is említsem − így a pápa.

Ezt követően szóba került a migrációs kérdés is. Skorka rabbi megem­lítette, hogy amerikai zsidó bankok is támogatják a szegény muszlim menekülteket, akikkel a betlehemi menekült család is azonosíthatja magát.

Ferenc pápa itt egy kicsit elkomorult:

− Tudod, én ma már árnyaltabban látom ezt a migráns-kérdést. Egyik kamarásom megsúgta nekem, hogy Jé­zust mégsem kellene azonosítanom a muszlim jövevényekkel. Az biztos, hogy a szent család számára sem Betlehem, sem Egyiptom nem volt dár al-harb, azaz meghódítandó harci terület, mint Európa a muszlimok számára. Amikor pap- és szerzetes-testvéreimet arra buzdítottam, fogad­janak be egy-egy menekült szír családot, munkatársaim megsúgták, hogy a migránsok túlnyomó többsége nem menekült, nem szír és nem is család… Hát igen, a jó pápa is holtig tanul…

− És mit gondolsz XII. Pius pápa felelősségéről, tényleg megtett min­den tőle telhetőt a Soá idején? − kérdezte a rabbi.

− Hadd kérdezzek vissza: mit gondolsz, Abraham, az amerikai zsidók megtettek-e minden tőlük telhetőt európai testvéreikért? És most a musz­limok támogatásával nem veszélyeztetik az európai keresztényekkel együtt európai zsidó testvéreinket is? Nem gondolod, hogy azok az ame­rikai − egyébként nem zsidó − politikusok, akik állítólag demokráciát importáltak Irakba meg Szíriába, valójában a demokráciát legkevésbé sem ismerő Iszlám Államnak ágyaztak meg? Meg olyan hangok is begyűrűz­nek a Vatikánba, hogy éppen a tolerancia felkent bajnokai hívják be Európába az intoleranciát…

− Csak arra vigyázz, kedves barátom, nehogy antiszemitának tűnj, mikor ilyeneket mondasz − fejezte ki aggodalmát a rabbi.

− Te tudod, Abraham, hogy én mindig is filoszemita voltam, és iszlamofóbiával sem vádolhatnak. Amikor a börtönben megmostam egy muszlim asszony lábát, katolikus testvéreim közül is sokan megtámadtak.

− És nem félsz a konzervatív katolikusok kritikájától? − kérdezte Ab­raham.

− Nem mondhatom, hogy hidegen hagy, de azt is meg kell vallanom, hogy a keresztényekkel szembeni kritikához kell a legkevesebb bátorság. Ők biztosan nem fognak lenácizni, meg lefejezni sem, mellesleg pedig begyűjtheted egyes liberális körök tapsviharát is.

− Nem tudom, észrevetted-e − tett fel újabb kérdést a rabbi −, hogy Kama­rás testvérünk is számos katolikus-ellenes kritikát adott a mi szánkba?

− Hát igen, magyar püspök testvéreim úgy tudják, hogy Istvánnak volt valami afférja saját egyháza képviselőivel, és azóta egyfajta kénysze­res fogáskeresés olvasható ki legtöbb írásából. De tőle, aki magát „Isten bohócának” nevezi, bolondság lenne ezt rossz néven venni. Különben is annyi humor és annyi humánum van legendáriumában, hogy már csak ezért sem szabad haragudni rá.

− Akkor zárszóként köszönjük meg testvérünknek ezt a legendáriumot, és kívánjunk neki még sok szép írást az építő kritika és a minden te­remtett lényre − a nyulakra és a tengerimalacokra is − kiterjedő sze­retet jegyében − fejezte ki a pápa véleményét is a rabbi.

Márfi Gyula

Egy szürke eminenciás színről színre

Márfi Gyula: A vízhordó ember. Szent István Társulat, Budapest, 2014.

A Pásztorok (Magyar apostolutódok a harmadik évezred elején) sorozatban megjelent A vízhordó ember Márfi Gyula veszprémi érseket mutatja be, de a címlapon csak az érsek neve jelenik meg, lemaradt – feltehetően a kiadó (Szent István Társulat) döntése alapján – a beszélgetőkönyv társszerzőjének, Elmer Istvánnak, a neves katolikus újságírónak a neve. Szerénységből? Alázatból? Illendőségből? Csakhogy az ilyen könyvekért legalább felerészben a kérdező felel; azért is, amit feltesz, azért is, amit elszalaszt.

Elmer szerényen szolgál, a kíváncsi olvasó nevében érdeklődik, nem hajtja igazából a felfedezés láza. Olykor sugallt kérdésekkel megpróbál finoman irányítani, de udvariasan hagyja, hogy beszélgetőtársa ügyesen kibújjon ezekből a helyzetekből. Elmer rutinosan kérdez, az érsek pedig okosan válaszol, és így tovább. Az érsek ebben a tekintetben Szent Tamás erénytanát követi, amelyben az okosság a valóságnak megfelelés.

Mivel több mint másfél évtizede tanítottam párhuzamosan a veszprémi Pannon Egyetemen és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán, többször állt módomban Márfi Gyulával eszmét cserélni mind személyes, mind vallási és egyházi témákról. Homíliáit is hallgathattam. Ebbe a könyvbe belelapozva legelőször is az lepett meg, hogy az érsek mindhárom beszédmódjában (vagyis a baráti beszélgetésben, ebben a nagy nyilvánosságra szánt beszélgetőkönyvben és „szent szövegeiben” a szentmisén) mindig ugyanúgy beszélt: őszintén, közvetlenül, az egyszerűség és hitelesség apostoli habitusával és éthoszával. Bár papi élete évtizedeit töltötte szürke eminenciásként nem túlságosan ingergazdag papi hivatalokban, mégis megőrizte érdeklődését, nyitottságát, színeit. Ebben az interjúkötetben hol gyermeki őszinteséggel, hol ágostoni vallomás keretében mutatkozik meg színről színre olvasóinak.

Márfi Gyula beismeri, hogy van benne némi hiúság, akár a pingpongozás közben, akár jó tanuló szeminaristaként, akár teológiai doktorként, és legfőbb erőssége éppen gyengeségeinek elismerése, imígyen: „Az élvezetvágy már gyengébb pontom. Ételben, italban, szórakozásban néha túllépem a mértéket. Olykor például fölösleges műsorokat is megtekintek a televízióban. […] Ha például asztaliteniszezem, nehezen tudom abbahagyni.” Főleg akkor, ha revansot szeretne venni, vallja be. És így összegez: „Én sokkal többet mutatok, mint amennyit tudok, bátyám meg sokkal kevesebbet árult el.”

Másokkal szemben empatikus, megengedő, elfogadó. Megérti egykori párttitkárukat és tanácselnöküket, a diktatúra alatt megtört papokat, az egyházi kötelékből kilépő paptársait, a baloldali francia munkáspapokat, még a sokszor kellemetlenül „kemény ember” Mindszenthyt is, azzal a megszorítással, hogy „nem vette elég komolyan, amit Jézus mondott: irgalmasságot akarok, nem áldozatot”.

Igazi test-lélek-szellem ember, aki nem titkolja, hogy jól érzi magát hölgyek társaságában. Még nyitottabb a művészetek terén. Elmer megkérdezi, hogyan ítéli meg a pályaelhagyó katolikus pap Somogyi Győző művészetét, annak apropóján, hogy éppen egy veszprémi kiállításán hallott megbotránkozó szavakat, amikor a látogatók megpillantották azt a képét, amely a keresztre feszítettet disznófejjel ábrázolja. Az érsek eltűnődik: „Csámpás, kifordított testtartású Jézusok… Ezeket én is furcsának találom, de nem botránkozom meg, mert tudom, hogy semmi sem áll távolabb tőle a blaszfémiánál. Szerinte Jézus nem reneszánsz szépfiú volt, hanem emberként olyan, mint bárki más, a maga meggyötörtségével.”

Számomra, mint a témában (a katolikus megújulási mozgalom kommunikációja) érintettnek a Zene és hit című fejezet a beszélgetés csúcspontja. A gregorián, Vivaldi, Bach, Schubert és Bartók mellett Márfi Gyula hosszasan foglalkozik John Lennon, az Omega, a Bergendy, a Kormorán, Kovács Kati, Máté Péter, Balázs Fecó dalaival. Egy Máté Péter-dal szövegét elemezve kifejti, hogy „A szöveg akkor nyeri el teljesebb értelmét, ha a „kedvesem” helyébe az »Istenem«-et tesszük. Az »Ott állsz az út végén« is akkor teljesedik ki, ha Jézusra vonatkoztatjuk. Ezek valóban olyan szövegek, amelyeket transzcendens háttérbe kell állítanunk, hogy igazán megértsük őket. Minden, ami igazán szép, valamiképpen szakrális.” Ez bizony hiteles keresztény esztétika a javából!

Kegyelemtanból doktorált. Sikeresen bizonyította, hogy „nincs olyan kegyelem, melyet csak azért kaptunk, hogy üdvözüljünk, függetlenül mások üdvözítésétől”. Igazi közösségi, jézusi értelemben baloldali kegyelemtan. Egyházképe egyfelől megreformált zsinati egyházkép, másfelől erőteljesen gyakorlat- és emberközeli, mely szerint a papokat a szisztéma ahelyett a probléma kell vezérelje. Fontosnak tartja, hogy „a káplánok empátiával rendelkező plébánosok mellé kerüljenek, akik nem féltékenyek a fiatal papra”. Világosan látja a papi magány súlyos következményeit, mégsem tartja megoldásnak az együtt élő papok lelkipásztori centrumának divatos elképzelését, mert átlát az utópián: ily módon a papok egyfelől messze kerülnének híveiktől, másfelől sokan képtelenek lennének az együttlakásra.

A „Milyen elképzelése volt érsek úrnak a várható új világról?” kérdésre az érsek azzal válaszol, hogy „Semmilyen kép nem körvonalazódott bennem. Mi, papok, nem voltunk erre felkészülve.” Az Előbbre a politikánál című fejezetben Márfi Gyula mindössze ennyit politizál: „az emberek a túladagolt szabadság bűvöletében élnek”.

Az utolsó fejezethez érve az olvasót elfogja a türelmetlenség, ugyanis az érsek veszprémi egyházmegyei tevékenységéről mindössze öt oldalon esik szó, pedig azt olvashattuk, hogy „Hatalmába kerített bizonyos szorongás: mi lesz az egyházmegyével, képes leszek-e megfelelően kormányozni? Hogyan oldom meg a paphiányt?” Szorongása jogos volt, mert igen nehéz terepre érkezett, és ő sem tudta megoldani a paphiányt és még jó néhány alapvető problémát. „Nem volt szándékom, hogy – úgymond – rárontsak az egyházmegyére, s gyökeresen felforgassak mindent. Nem akartam csodát művelni”, olvashatjuk. Mint a veszprémi egyházmegyét is kutató vallásszociológus határozottan úgy vélem, hogy ez az egyházmegye is, bizony, rászorulna kisebb-nagyobb csodákra. Márfi érsek ugyanakkor elismeri, hogy „Kétségkívül gyenge vagyok abban, hogy másokra kiosszam a munkát. Ennek oka, hogy tizenhét évig aulistaként megszoktam: magamnak kell sok minden elvégeznem.” Igazi szervezetszociológiai dilemma: lehet-e valaki jó pásztor, ha nem jó vezető? Legalább ennyire hiányoltam a kereszténység, a katolikus egyház és a magyar katolikusság jövőjével kapcsolatos témákat és kérdéseket. Feltűnő, hogy Ferenc pápa neve is mindössze csak egy alkalommal bukkant fel, amikor az érsek megvédi őt, hogy még egy muszlimnak meg egy nőnek is megmosná lábát nagycsütörtökön. Elmernek sajnálatosan nincs Ferenc pápával kapcsolatos kérdése.

Az olvasó most már csak abban reménykedhet, hogy a Ki kell mondani című, 28 oldalas zárófejezetben kerül majd sor mindezekre, amiket hiányoltam, ám meghökkentő fordulat következik: megtörik a beszélgetőkönyv kommunikációs rendje: a 28 oldalból 20 oldal egy politikai levélváltás dokumentációja. 2012 elején megjelent a Magyar Evangélikus Egyház honlapján egy (magyar felesége jóvoltából, hazánkat eléggé jól ismerő) amerikai evangélikus teológus, David Baer Nyílt levél Nyugatról barátaimnak a magyar egyházakban, és mindazoknak, akik eddig Orbán Viktort támogatták című, kétségkívül vitára ingerlő írása. Baer úgy látta, hogy ez a kormány a kommunista múltat úgy próbálja felszámolni, hogy a Nyugatot elhagyja, hogy a harmadik út Keletre vezet. Levele nagyobb részében a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló alaptörvény ellentmondásosságával foglalkozott, és azt a kérdést tette föl: „Hogy következhet az alaptörvénynek a vallásszabadságot érintő egyenlőtlen kezelése azokból a keresztény értékekből, melyeket az új magyar állam az alkotmányban vállal? Végül arra a megállapításra jutott, hogy „Bár az új alkotmány szavaiban vállalja a közös európai értékeket, a valóságban inkább az eltorzított magyar értékeket és egy álkereszténységet helyez előtérbe.” Az érsek szerint Baer nem ismeri kellőképpen sem az európai, sem a magyar, sem a távolabbi összefüggéseket. Szerinte van még egy rejtőzködő keresztény Európa, de van egy nálánál sokkal hangosabb keresztényellenes, ultraliberális Európa, mely magát baloldaliként és modernként ünnepli, pedig igazában „a kommunistákból lett kapitalisták, a diktátorokból lett »szabadságharcosok« és a »demokráciáért aggódó« diktátorok Európája. Orbán Viktornak szerinte nem Európával, hanem a nemzetközi nagytőkével van baja, melynek birtokosai valahol a Wall Streeten sejthetők, ők veszik rá még a jobboldali sajtó egy részét is arra, hogy „feszítsd meg!”-et kiáltsanak miniszterelnökünkre. Levele végén az érsek „tisztelettel és szeretettel” köszönti a professzor urat, és a soraihoz az Új mondat a zsarnokságról című Illyés-parafrázisát mellékeli, melyből ízelítőként néhány sor: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van […] ott van a Figaróban, / ott van a New York Times-ban, / ott van a Népszavában: / a tőkések lapjában / és a Financial Times-ban”. A recenzens számára ugyancsak kérdéses, hogy miért kellett ennek ilyen formában és terjedelemben belekerülnie ebbe a könnyedén emelkedett beszélgetésbe. Elképzelhető, hogy néhány olvasó szívből örült annak, hogy érsek atya végre-valahára odavágott „azoknak”, de az is, hogy mások kétségbe vonták, hogy ennek az ádáz írásnak a szelíd és toleráns érsek atya lenne a szerzője. Megint mások arra gondolhatnak, hogy a jogos önvédelemből történt pillanatnyi felindulás eredménye ez a riposzt, vagy pedig arra, hogy mindez az ószövetségi „szemet szemért” igazságossága jegyében történt, és persze arra is gondolhatunk, hogy Márfi Gyula is, mint minden ember, többszólamú, összetett személyiség. A hátralévő néhány oldalon már nem állhatott helyre a kisiklatott beszélgetőkönyv rendje, hiába jelentette ki az érsek, hogy „Szívemben nem táplálok haragot az ultraliberális elveket hirdető emberekkel szemben.” Bár befejezésnek a Let it be transzcendenciája is megfelelő lehetőségnek kínálkozott volna, Márfi atya azzal fejezte be, hogy „a keresztény embernek mindig bizakodnia, reménykednie kell. Hinni kell abban, eljöhet az idő, amikor a gyerekek nem őseimnek és öregjeimnek mondják szüleiket, s a fiatalok nem azt mondják egymásnak, hogy jó leszel nálam egy időre, hanem ezt: szeretlek téged most és mindörökké.”

Kamarás István OJD

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.