Séd 2016. tavasz: Eltűnt a színikritika

By | 2016-02-16

szerző: Bartuc Gabriella

A vidéki kritikus helye és szerepe

Lehet, hogy provokatív a véleményem, de legalább vitára ösztönöz: meglátásom szerint válságban van, csaknem eltűnt a vidéki színikritika. Nincsenek komoly, elemző írások, amelyek elhelyeznék, súlyoznák az alkotásokat, és nem mellékesen segítenék rekonstruálni a játékot. Tehát ha majd egyszer valaki kíváncsi lesz a Veszprémi Petőfi Színháznak, a Pannon Várszínháznak vagy a Kabóca Bábszínháznak például a 2015-ös évadára, akkor elő lehessen venni a beszámolót, amelyből minden kiolvasható. Mi az oka ennek a helyzetnek? Elsősorban talán az, hogy megváltozott a helyi lapok szerkesztési koncepciója, nincs színikritikusuk, és ilyen profilú külsős angazsálását sem tartják feladatuknak. Hamarabb közölnek gasztrokritikát. A digitális korszak sem igazán kedvez a klasszikus színikritikának, a fiatalok egyenesen múlt századi műfajnak, őskövületnek tartják. Most blogok vannak, art portálok, youtube, twitter.

Tehát egy gyors helyzetfelmérés után én úgy látom, hogy arról a fajta folyamatos, értő odafigyelésről és publikálásról, mint ami akár még egy évtizeddel ezelőtt is volt, ma már jobbára nincs szó. Miért? Az okok közül én a következő ötöt emelném ki:

  1. A digitális korszak embere nem kíváncsi a kritikára, nem viseli el a részletesen kibontott esztétikai érvelést, az 1600 karakternél hosszabb írást kevesen olvassák el.
  1. A napilapok nem tartanak igényt a színikritikára, nem érdekük megfizetni az alapos munkát, amikor bármilyen ostobasággal megtölthetik az oldalakat. Az olvasónak meg a jelek szerint mindegy.
  1. A színházak sem igazán pártolják a kritikát, tisztelet a kivételnek. Sőt, előfordult, hogy megkérték a főszerkesztőt, a lap ne közöljön többet bírálatot az előadásaikról; hirdetnek annyit, hogy figyelembe vegyék a kérésüket. Sietek kijelenteni, hogy nem Veszprém megyében történt. Hozzá kell tennem, hogy éles nyelvéről ismert külsős mogul írta azokat a bizonyos kritikákat, amelyek bosszantották a teátrumot. Az illető abból a kihalófélben lévő fajtából való, akinek a véleményét elolvasod, ha egyetértesz vele, ha nem, mert szellemes és szórakoztató.
  1. Az is tény, hogy egyre kevesebb a mazochista, aki hajlandó felvállalni ezt a hálátlan szerepet, mindazt, ami a színibírálattal jár – pláne vidéken, ahol másnap nagy eséllyel szembetalálkozik az utcán a rendezővel, a színésszel, akiről esetleg rosszat írt. Egyébként is egyre kevesebb az olyan ember, aki mintegy irodalmi szinten tudja megfogalmazni gondolatait. Kihal a szakma. Legutóbb Koltai Tamást temettük, és az a gyanúm, hogy vele együtt kihalt az a fajta széles körűen tájékozott, klasszikus műveltségű kritikus, aki minden előadást megnézett évtizedeken keresztül, aki betéve tudott minden drámaszöveget, emlékezett minden nagy színészi és rendezői teljesítményre, és aki számára elemi igény volt beszélgetni az olvasóval a látottakról, és végső soron tolmácsolni, elhelyezni az előadást egy bizonyos értékrendben, amelyet többek között ő épített ki. Intellektuális szükséglet volt számára a színházi előadások értékelése, nem ugródeszkának használta a kritikaírást, hogy előrébb jusson a társasági ranglétrán, hogy felfigyeljenek rá, mint egyes mai feltörekvők.
  1. A kritikának ma már nincs súlya, igazából nincs jelentősége. Legfeljebb néhány olvasó aláírásokat gyűjt a kritikus ellen, vagy a színházigazgató tiszteletét teszi a szerkesztőségben, mint föntebb már említettem. Szóval, a kritikus többé nem élet és halál ura. Ami rossz, mert irányadó vélemény híján nincs megbízható értékrend, nincs nivellálás, művésznek képzeli magát a legnevetségesebb dilettáns is, és nincs, aki helyretegye. Feltűnő, hogy a pocsék előadást ugyanolyan vastapssal díjazza a magyar közönség, mint a jót.

Azt készséggel elismerem, az sem volt egészséges, amikor olyan nagyhatalom volt egy-egy kritikus, hogy rettegve várták, mit ír. Miért nincs súlya a bírálatnak? Nyilván azért, mert olyan, amilyen. Ma többnyire háromféle színikritika jelenik meg a tömegmédiában: a) nagyon személyes vélemény, harsány megfogalmazásban (erre mondják a színészek, hogy: rosszindulatú firkász, aki a színházon vezeti le a feszültségét); b) a színház pr-szövege, kissé átfogalmazva; c) valami szürke, érdektelen okoskodás. Plusz néhány folyóirat, blog, amelyek átmentik a műfajt a 21. századba.

Már szinte hallom a véleményt, ez azért túlzás, mi az, hogy nincs kritika, hiszen például Veszprémben is most indult nemrégen a Séd kritikai folyóirat, amely éppen ezt a hiátust hivatott pótolni, tehát hogy vidéken is legyen értékelés. Igen, ki kellene nevelni a kritikusok új nemzedékét.

Milyen legyen a bírálat?

Én hiszek abban, hogy reflexióra szükség van, ameddig alkotás van, addig kritika is kell, hogy legyen. Autentikus bírálat nélkül igazán nem látja magát a színház.

Tehát értékelni kell, és ezzel együtt megörökíteni. De hogyan? Talán a legegyszerűbb és a leghatásosabb impresszionista bírálatot írni, ám éppen ezt a fajta ítéletalkotást szokták ócsárolni a tudományos, elméleti-esztétikai szemléletmódok képviselői. Koltai Tamás írt erről a dilemmáról nagyon őszintén Árnyék után kapkodunk című kötetnyitó vallomásában 1981-ben (Közjáték, Magvető 1986.) A Győri Balett Markó Iván-féle Mandarinja késztette erre a gondolatfolyamra. Annak ellenére, hogy nem balettkritikus, úgy érezte, írnia kell arról, amit látott, illetve arról, amit kiváltott belőle az előadás, s ami köszönő viszonyban sem volt a balettkritikusok véleményével. „Tudom, hogy itt a bökkenő. mert a hozzáértő kritikusok azt mondhatják, hogy nevetséges vagyok. Miért ír arról, amihez nem ért? Csakhogy én tényleg nem róluk, nem a balettről írok. Hanem a színházról, amihez értenem kellene. S ahogy ezt végiggondolom, megszáll a rémület. Mert tegyük föl, hogy csakugyan értek a színházhoz – az ellenszavazók most nagy segítségemre vannak –, s ebben az esetben rám éppúgy leselkedik a veszély, hogy dramaturgiai következetlenségeket, a kifejezéshez választott gesztusrendszert, reális és szimbolikus ábrázolási síkokat keresgélek ott, ahol az Élet és Művészet diadalmas találkozását kellene észrevennem. S nem tárgyiasult-e már a veszély – elnézést a képzavarért –, mint érzékszerveimre lesújtó Damoklész-kard? Nem voltam-e már számtalanszor vak, süket, érzéketlen a Megváltó Nagy Mű születésére, miközben esztétikai fogalmakkal bíbelődtem, elvont szabályokhoz méricskéltem a szabálytalanul áradó matériát, holt elméletek gátját állítottam az élet eleven árama elé? S újra fölrémlik Kosztolányi: ’Nyilván jobb a hangulat önkényét követni.’” Így érvel Koltai. Ugyanakkor azt is látja: „Tudom, hogy nehéz az impresszionista színibírálat létjogosultságát védeni ott, ahol legalább ugyanilyen szükség volna a kritika elméleti-esztétikai hadállásainak erősítésére. De fabatkát sem ér a legtudományosabb fölkészültség, ha nincs mögötte művészi érzékenység, ha száraz tételekkel, kimért szabályokkal közeledik a műalkotáshoz. A tökéletesen fölkészült ’impresszionista’ Kosztolányi, a költő Kosztolányi tudta ezt a legjobban. Hogy kritikusként is művésznek kell lenni. Hogy a kritika nem száraz esztétikai ítélet-végrehajtás, hanem olvasmány. Hogy az elméletek, elvek, esztétikák tisztelete nem a szakmai zsargon fitogtatásáról ismerszik meg.”

Hát igen, Élet és Művészet diadalmas találkozását kell észrevenni. Én is ezt keresem a színházi előadásban. Talán legjobban a kaposvári Marat/Sade-on tudnám elmagyarázni, mire is gondolok, amikor ezt mondom. Ez volt életem legmeghatározóbb élménye, a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon (BITEF) láttam 1982-ben, nekem ott, akkor a lázadók és a mindenkori rugalmatlan, bebetonozott társadalmi rend, a kiüresedett, ostoba hatalom képviselőinek vitájáról szólt. Tehát akár a jugoszláv helyzetről is. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy Magyarországon egészen konkrétan az ’56-osok és a kádáristák vitája jön le belőle, és nem a napóleoni konszolidáció kérdései fogalmazódnak meg, mint az eredeti műben. Ács János rendező nem elmebetegeket, hanem lázadókat, úgymond deviánsokat állított színpadra, akik arról beszélnek, amiről mi is gondolkodtunk akkoriban. Az az elsöprő erejű, szenzációs játék, ami abból az előadásból áradt, ritkán fordul elő. Most láttam egy videofelvételt Urbán András maribori rendezéséről, a Drakuláról, amin az outsiderek, a lázadók, az örök vesztesek a balkáni kóló ritmusára arról énekelnek, hogy mindenki mindenkinek a  vámpírja, egyébként meg „fuck me Europe”. Ezt az előadást, úgy tudom, összességében lehúzta a kritika, de ez a rész nagyon-nagyon élő. Mintha Élet és Művészet találkozása lenne úgyszintén.

Gyilkos irónia

Régi filmekben látni, hogy a bemutató utáni reggelen egymás kezéből tépik ki az újságot a színészek, hogy elolvassák, mit írt a kritikus. Valóban ennyire érdekelné őket a véleménye? A színészek általában úgy nyilatkoznak, hogy nem olvasnak kritikát. Egyébként is, mit képzelnek egyesek, hogy két perc alatt, két mondattal földbe döngölik, amivel ők hónapokig dolgoztak?! Kifogásolni szokták a színészek még, és ebben, sajnos, van igazság, hogy az írás felét elviszi a darab átmesélése, pár mondat jut a rendezésre, a színészekről meg csupán annyit írnak, hogy jól megoldotta a szerepét, korrekt, szárnyaló, briliáns, vagy éppen hogy nem találja magát a szerepben, halvány, szürke stb.

Gyakran felmerül a kérdés, az előadás őre, tolmácsolója vagy éppen gyilkosa a kritikus? A vélemények eltérőek. Szerintem bárhogyan is van, szükség van folyamatos kommunikációra színház és közönség között, ez mindkét oldalt fejleszti és motiválja. Az olyan megfoghatatlan, illanékony művészetnél, mint a színház, különösen fontos a verbalizáció. Persze, ügyelni kell arra, hogy a kritikus esztétikai kritériumok alapján mondjon véleményt, legyen független szellemiség, őrizze meg a személyes integritását, ne legyen korrupt, ne legyen megvásárolható a véleménye egy jeggyel vagy egy vacsorameghívással.

Osztozik a színház sorsán?

Végül megkockáztatom a kérdést: lehet, hogy a színházzal együtt van válságban a kritika? Marina Abramovics világhírű performanszművész mondta, hogy a színház ideje lejárt, mert minden hazugság, minden hamis benne. Olyan, mintha. A performansz az igazi, mert igazi benne a kés és a vér is. Én is sokszor éreztem azt, hogy a köztes műfajok, például a performansz, a happening, a mozgásszínház néha többet mondanak nekem, mint egy musical vagy operett vagy klasszikus tragédia.

Fiatalon nehéz elfogadni, hogy nemcsak progresszív színház van, hogy léteznek tisztán csak szórakoztató műfajok, és komoly szakmai tudás kell azok műveléséhez is. Érett fejjel ez már  teljesen természetes. Ahogy az is, hogy a vidéki színházaknak sokféle igénynek kell megfelelni. Ami azonban nem kellene, hogy érdektelen előadásokkal, rutinos rendezéssel járjon együtt. Mert a szórakoztatás nem okvetlenül egyenlő a nívótlansággal. Itt azonban már olyan témához értem, ami egy külön cikk témája lehetne: milyen körülmények között működnek a vidéki (nép)színházak? Nem kerülhetők meg a finanszírozás ellentmondásai, a közönség ízlése. Föl kell tennünk a kérdést, hogy valóban felborult-e az értékrend, és a rossz ízlés kerekedett felül? Lehet, ezzel kellett volna kezdeni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.