és te hallod-e az ócska dallamot?’

By | 2015-11-05

Forrás: masnezopont.hu 

Kiűzetés
“Barátom, ki értékelsz
s átértékelsz
e parttalan tájon,
mondd: miért a „szélcsönd”
e pannon fateknőben.

És miért, hogy törnek egyre
bennünk a világ hitvány
dolgai,
s fölfalja Káosz a Kozmoszt.
S miért, hogy szüntelen halomba
hordjuk verseink
lerágott csontjait. S minek —

Olcsó menedék a remény.
S kurva is.
Mozgunk valahol a talaj fölött
mozdulatlanul. Kivonjuk
és összeadjuk a fizikai lét törvényeit.
Ekként ürülnek a mindenség
bélcsatornái. S így kóvályoghat
valahol köztünk is az üzenet.

Mondd, miért a vers.
S miért a világ. S kinek.
S nélkülünk mit érne.
S mondd, miért nyaljuk folyton
kecskeként a sóköveket.”2015. október 26-án, a MÜPA fesztivál színpadán, a szabadkai Kosztolányi Színház egy kicsit közelebb vitt bennünket Sziveri Jánoshoz.

Az alig harmincöt évesen elhunyt vajdasági költőnek, Sziveri Jánosnak emléket állító, az ő “Bábel” című nagy, oratorikus művére épülő előadás a szülőföldjét elhagyni kényszerült, akkor már nagybeteg költő tragikus sorsán át az üldözöttség, az emberi szenvedés természetéről, a haldoklás kiszolgáltatottságáról és az elviselhetetlen fájdalmakon felülemelkedő ember méltóságáról fogalmaz meg örök érvényű gondolatokat. A Sziveri-mű szövegére támaszkodó előadást Bakos Árpád egyszerre fenséges és mély világi zenéje, valamint a színészek pózok és manírok nélküli játéka teszi megrázóan hitelessé.

Szereplők:
Nagyabonyi Emese
Crnkovity Gabriella
Kiss Anikó
Mészáros Gábor
Mikes Imre Elek

A rendező-koreográfus: Táborosi Margaréta, aki az első színházrendező / fizikai színházi koreográfus-rendező szak egyik végzettje a Színművészeti Főiskolán. Ha a többiek is ilyenek, akkor igen, ez a szak a lehető legfantasztikusabban megéri.

Rainer Maria Rilke-nek volt egy ilyen nagyszabású kifejezése, hogy “Változtasd meg az életed!” Oké, közben már Oprah is erre épít mindent, sok mindenki mással is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Sziveri János is ekképpen cselekedett minden egyes percben, kompromisszum kötés nélkül élve az életét. Szókimondó meg őszinteség – mondják rá, hogy ilyen volt, s ilyen volt az egész előadás is. Mészáros Gábor hitelességétől olybá’ tűnt, hogy nem is ő játssza Sziveri Jánost, hanem ő maga Sziveri János. Minden mozdulat, mimika, szó, mondat, zene, vers, ott volt, ahol lennie kellett. Nem lógott ki semmi, és te sem vártál többet. Ordítanak, nagy szavakat használnak, amik ráadásul igazak is, kortárs tánc mozdulatokon keresztül fejeznek ki egy-egy kifejezést vagy hosszabb reagálás valamire, ami szóban annyira nem jönne át, táncolnak, megőrülnek, kisebbségi-vajdasági-magyarországi-egységes irodalomról társalognak, kitagadta a “Szájbarágás” kötete után az irodalmi közeg: életrajz. Egy élet, egy halál, egy alkotási folyamat, egy házasság, egy minden. Belecsöppent abba az irodalmi közéletbe, amiikor is elkezdett az számítani, először azt nézték meg, hogy “hol jelentkezik, hol publikál, honnan jön, kik a barátai.” S ez sajnos még most is van, minden a kapcsolatokon múlik főleg, egy belső tér, és ahol mindig meglepődsz, hogy kivel kicsoda a közös ismerősöd. Úgy jöttek és hozták elénk a költőt, mintha ő is ott lett volna velük, mintha minden egyes mondat a színészek személyes tapasztalatai lennének.

Az egyik kedvenc sorom a költőtől, ami a “Csak néhány kegyetlen kép” című verseinek egyike, azt hiszem, szépen kifejezi a szabadkai Kosztolányi Színház darabját: “Magammal csöndben békülök.”

Beléd lát, megremegtet, rávilágít, hogy mit is kéne tenned vagy mit is csinálsz éppen. Ezzel a sorral te is, én is, mindenki azonnal azonosul. Ráadásul mindenki másképpen. Ezért olyan igazi Sziveri is: mert a verseivel mindenkiből mást hoz ki, s közben ott van az a rávilágítása, hogy az embernek tudnia kell továbblépni, tudnia kell feldolgozni a sérelmeket és nem elnyomni magában, mert az önmagunkkal való szembenézést, elszámolást senki sem úszhatja meg. Mindenből tanulni kell. Közösen tanultunk: látszott, hogy a színészek, hogy a rendező-koreográfus nem csak pár óra alatt csapta össze az egész darabot, a felszínen hagyva a nagy lényegeket, hanem beléjük ment, tükröt mutatva a versek alapján saját maguknak, hogy létrejöjjön egy olyan alkotás, ahol hús-vér emberek vannak egy hús-vér életről. A néhol megteremtő kiszolgáltatottság a maga sokkoló nemében csodálatos: látod a történetet, a jeleneteket, a felhevülő érzelmeket, a lankadatlan maga tehetséget a kapaszkodásban, és a soha szűnni nem akaró megértést a semmiféle megfelelési kényszerben. A világ játszadozik vele, vagy ő játszadozik a világgal? Egyszerre érezted Sziveri nem értését a nemelfogadás és a hazugságok irányában, s egyszerre érezted azt, hogy néha azért vágyakozik, hogy elismerjék. Emberi motívumok. A végén mindig saját magaddal harcolsz a legnagyobbat.

“Már lassan magamat sem merem letegezni.”

Ott feküdtek/ültek alig megmozdulva a színpadon, egymás után mondtak hangosan valami mondatot, kijelentést, te a néző, nem bírtad levenni róluk a szemed, ide-oda nézted őket, hallgattad, nevettél is némelyiken, és közben azt gondoltad, hogy “úristenbasszameg”. A legnagyobb személyiségek egyike volt Sziveri János, a maga nyers, brutális költői képeivel, már-már barbárnak is lehetne mondani, és épp ezért, hogy káromkodások jutnak eszedbe, elfelejtve az úri szavakat, nem szégyelled magad, mert tudod, hogy valamiképpen ez is hozzátartozik az egészhez. Rezdüléstelen, cenzúrátlan őszinteség a képedbe fricskázva. Brutális és groteszk is tud lenni, mint ahogy a “Bábel” címet viselő műve is volt, az előadást is ezzel zárták. Ezért lehet mondani, hogy jól építette fel a rendező az egészet: vitte előre, előre a darabot, középen egy kis humorral, hogy a vége durván nagyot szóljon, odacsapjon. Odacsap.

A versek beszédmódjának döbbenetes ereje az egész egyéniség felett szárnyal, s ahogy olvasod vagy hallgatod ezeket a szövegeket, megrendülsz, levegő után is kapkodhatnál, ha tudatában lennél, hogy most ide kéne egy levegővétel, de nem vagy, és a végén, amikor tapsolod a szereplőket, akkor csak nézed őket és mosolyogsz. Igaziak. Valódiak. Szabadkai Kosztolányi Színházat az egész világra!

kép helye

Fotó: fotós: Molnár Edvar ( )

Ki is volt Sziveri?
Alapadatai:

1954. március 25-én született Muzslán. Vajdasági születésű magyar költő, dramaturg, szerkesztő. Mostarban és Nagybecskereken járt középiskolába, majd Újvidéken tanult az egyetem bölcsészettudományi karán a magyar nyelv és irodalmi tanszéken. Szerkesztője volt a Képes Újság című lap irodalmi rovatának. 1980-83-ban az Új Symposion c. folyóiratot szerkesztette. 1985-ben került a Szabadkai Népszínházhoz dramaturgnak. Szájbarágás című verseskötetéért 1988-ban neki ítélték a Vajdasági Írószövetség évi díját.

Emlékének ápolására barátai a magyar irodalom legjobb teljesítményeinek támogatására Sziveri János-díjat alapítottak (1992). 1993-ban, Muzslán alakult meg a Sziveri János szellemiségét őrző Sziveri János Művészeti Színpad.
A Duna Televízió portréfilmet készített róla: „Sziveri János voltam, ez volt büntetésem” (1997) címmel, Kécza András rendezésében.
Az Újvidéki Színház az azonos című poémájából készült Szelídítések c. előadást 2000-ben mutatta be.

1990. február elsején, Budapesten hunyt el.

Művei:
Szabadgyakorlatok (versek, Újvidék, 1977)
Hidegpróba (versek, Újvidék, 1981)
Penge (Jovan Zivlak válogatott verseinek fordítása, 1984)
Madách-kommentárok; Shakespeare-kommentárok (szerk. társszerkesztőkkel, szerb, magyar és angol nyelven Szabadka, 1986)
Dia-dalok (versek, Újvidék, 1987)
Szájbarágás (versek, Budapest, 1988)
Mi szél hozott? (versek, Budapest, 1989)
Bábel (versek, Budapest, 1990)
Magánterület (versek, Budapest, Szépirodalmi, 1990)
Sziveri János minden verse; Kortárs Kiadó, 1994
(forrás: wikipedia)

kép helye

Fotó: Sziveri János és Fenyvesi Ottó ( http://www.fenyvesiotto.hu/kepek/sziveri_otto.jpg)

Új ismeretlenek

“Leírhattam volna már,
bár írhatnám ezután is. Megvívja
minden örökkön ősi harcát,
keménnyel a lágy, nehézzel a könnyű…

A part a víznek, partnak a fák
a martaléka. Zúzza tárgyaik a tér
és a teret a tárgyak.
Hol abbahagyni? Hol abbahagyni?

Felfeslik az ósdi felület, fölsejlik a nyers.
Más tartalom duzzasztja immár a formát.
De, ha rejtett aklod nyitva felejted, mégse száll
állat-bokraid füstje. És minden újra ismeretlen.”

Varga Maja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.