Séd 2015. tél: Tolnai világlexikon – amikor a vers erősebb

By | 2015-09-23

A Trialógusok az Ex Symposion Alapítvány és a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet szervezésében. Vendég: Tolnai Ottó, beszélgetőtársak: Bozsik Péter és Ladányi István. 2015. szeptember 8.

Tolnai Ottó szavaitól kizökken a szokásos agymenet, semmissé válnak a korábbiak. Belezuhanunk egy új mélységbe, elhisszük az elénk érkező meztelen nőket, a megelevenedő metaforákat, fontossá lesz a rozsdás szög. Mit is lehetne ennél többet kívánni.
Estje után azt álmodom, hogy kis tengeri kagylók társaságában köpöm ki a fogaimat, tartom markomban a metszőfogakat, félig ember, félig állat, a sok apró kagyló pedig hullik alá. Ilyet csak Tolnai után lehet álmodni.

Oly szépen és reménytelien magyarázta, hogy a veszprémi állatkertben a faházukból kibújó rózsaszín flamingók olyanok, mintha meztelen nők jönnének elénk vacogva, esetleg rózsaszín hálóingben, de mindenképp elénk. Sőt, Japánban odaállított elé egy gyönyörű nő, és azt mondta, „uram, én flamingó vagyok”, és innen már tényleg egy rövid tolnais ugrásra van, hogy a gyerekkorában csodált és vágyott „amerikai radíros végű grafitceruza csiklószagú”, meg az, hogy a pagodaszerű cukrászda teraszán mozdulatlanul ücsörgő társaság csak azért alakult, hogy növesszék a hajukat, szakállukat, meg még az is, ahogy előveszi a táskájából a tanyán talált régi, repedezett fadarabot, benne két rozsdás szöggel, közöttük némi dróttal, mutatja, hogy ezt maga készítette, amolyan emlékmű. Ilyenek kerülnek elő a táskájából. Na, hát ebben a világban rögvest megtalálja a maga helyét az ember, elnyúlik benne, lehet tévesen, és ezért jönnek a kusza álmok.

Az az igazság, hogy aki egyetlen sort sem olvasott Tolnaitól, az is pompásan elhelyezkedhetett, hátradőlhetett ebben a szóbársonnyal, finoman szőtt történetekkel kibélelt világban. A fene sem tudta olykor eldönteni, hogy a megtörténtet meséli, vagy épp egyik novelláját taglalja az egykori súlyemelőről, aki az istennek sem ad neki albán bélyeget Szabadkán az olajos padlójú boltban, és furcsa, a kulcsmásoló gépből származó fémpor csillog a ruháján, tapad rá, mint valami láva.

De mindegy is.

Úgy beszélt irodalomról, hogy a szokott dohos szagot egy pillanatra sem lehetett érezni, mi több, ha agitátor lennék, akkor azt mondanám: ha irodalmi estre mész, akkor csakis Tolnai estjére menjél. Úgy beszélt az irodalomról, hogy egy szó sem esett róla, hiszen az irodalmiaskodás önmagában nem érdekes, dögunalom. Tolnait legalább olyan jó hallgatni, mint olvasni, mert élőszóban is ír, mert lehet, hogy filatelista, képzőművész, netán figuráns, de mindenképp a legnagyobb megfigyelők egyike. Soha senkit nem hallottam még így beszélni, a szélrózsa minden irányába történetet mesélni.

Aztán mond olyan gyönyörű mondatokat, hogy „a történelmi idő meghorzsol”.

Mesél, hangja szelíd, csak mikor felolvas, kántál kissé vékonyabb hangon. Tekintete, sőt jelenléte sem szuggesztív, az viszont nagyon is az, ahogy szisztematikusan egymáshoz, majd egymásba morzsolja a történeteket, ahogy zsolozsmázza nekünk az apróságokból összeálló univerzumot.

Visz magával minket, mint egy puttonyt, könnyedén, közben magára is reflektál, elszakadt a fonál, nem fejeztem be a történetet – mondja, és nem kanyarodik vissza. Olykor megcsuklik a hangja, a másfél órás monológ végére el is megy, talán mert a hangszálakon kívül nincs semmi más, ami gátat szabhatna Tolnai folyondárjának. Közhely ez a folyondár, de tényleg ez van, igaz, Bozsik az esten elhangzó egyetlen kérdésében burjánzó bodzabokrot említ, nem mintha volna jelentősége, mert Tolnai arról beszél, amiről akar. Belevág a privát univerzumába, fényes, finom, végtelenül hosszú szálak, intim apróságok, és mi, hallgatók megyünk vele, a hazát, nemzetet kiváltjuk a karfiollal, a gipszaggyal – és minden olyan magától értetődő. „Jön utánam a történelem, menekülök az ideologikus, centrális kérdések elől, csak kis, apoétikus részletekkel foglalkozom a verseimben, de minél jobban visszakozok, annál jobban jön utánam. Volt egy nagy gesztusom, a nyelvezetemből kiemeltem a hazát, a nemzetet, az ideologikus dolgokat, a helyükön keletkezett nagy űrbe pedig belehelyeztem egy karfiolt, elkezdtem róla írni, mai napig írok, egyik nagy motívumommá vált.”

Remeg a keze. Szitál az asztal fölött vagy épp a halántéka közelében tartva, ám amikor a szájához emeli a vizes poharat, már aggódom, mi lesz, kilöttyen a víz. Erre a kéz szitálásra fel lehetne fűzni ezt a tudósítást, gondolom, de mintha megérezné a szándékot, azonnal lecsap, magától mondja. „Gyerekkoromban is volt ez a rezgő kéz, ez a legjobb a homokvár csepegtetéshez, finom, mozarti mozdulatokkal tudtam a homokot pergetni a homokvárra ”. És mondja tovább a homokvárat mint beteljesült nagy motívumot, mert Tolnainál a megírt motívumok egyszer csak valósággá válnak. Ha véletlenül nem, akkor tesz róla, mint a legjobb számmisztikusok, hogy úgy tűnjék, mintha. Pontosabban történjék úgy, hogy a motívum beteljesíti önmagát. Szép, csillogó, tekervényes mondatokban beszél erről, említi, a palicsi házának falából is folyik a homok, itt rejtőzött el a világtól mint határon túli, kisebbségi költő, és a sövénye előtt most migránsok vonulnak rendre, és hogy a pompeji lávakő meg a salakbeton milyen hasonlatos. Mondja, nyolcévesen kérdezte a bátyját a vonaton, mi az a vasfüggöny; ha tovább megyünk, szétloccsannánk rajta – felelte a testvér, de ez neki nem volt elég, utánaolvasott, mert ha Tolnai nem tud valamit, akkor utánanéz a Tolnai Világlexikonban.  Közben nem hagy nyugodni: ezzel a kézzel, ezzel a rezgő kézzel, miként tud írni, miféle szálkás, szikár betűk kerekedhetnek ki alóla? Miként lehet hosszan, a gravitációval dacolva, szinte a végtelenbe tartva írni ezeket a történeteket?
„Mindig is úgy képzeltem, hogyha az ember ül vagy áll egy helyen, és komolyan meg tud nyílni, akkor az egész világ centrális története ott játszódik le előtte.”

Tolnaival lehet nevetni, nevetünk is, de nincs megállás, nincs rákészülés, sodródik tovább a beszéd, és nevetni kell vagy éppen nyelni egyet a drámai pillanatoknál, de itt sincs tétovázás. Egy igazi nagy bölény, író bölény, aki viszont a flamingókkal érez rokonságot, de ha kell, a szamarakról is tud előadást tartani, a rinocéroszról pedig verset ír. Tolnai Györgydeák Györgynél tapintott életében először rinocéroszbőrt, hát történetesen én is, íme, a közös pont. Mondja, tegnap este, készülve erre az estre, elővette a Györgydeák György halála után írt versét, „elkezdtem olvasni hangosan, és elrekedtem, éreztem, hogy erősebb a vers, mint én, már nem bírom el, túl veszélyes a rezgésszáma, szétráz.”

(nem könnyű/bármikor elsüllyedhetünk/nem könnyű/az orrszarvú nehéz/nehéz mint az élet/sötét katedrálisán nincs ablak/ajtaja sincsen/és a kulcs megboldogult barátomnál van)

Aztán még egy kis elegáns levezetés, anekdotázás a Petőfi Irodalmi Múzeumban tett bolyongásáról, Füst Milán irdatlan papucsáról. Nincs elvarrva semmi, finoman lengedeznek, lógnak alá az előkotort szálak, bujkálnak a valóság elől, látszólag minden könnyed, csak a kéz rezeg, nem könnyű. 

szerző: Martinovics Tibor            fotó: Domján Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.