Séd 2015. ősz: Egy szobában Emeli Sandéval

By | 2015-09-12

Emeli Sandé koncertje, VeszprémFest, Nagyszínpad, Veszprém Aréna, 2015. július 18.

but if you’re too big to follow rivers
how you ever gonna find the sea?
(River)

4500 ember ült a Veszprém Arénában a VeszprémFest záróestjén. A háttérben kapitális, monokróm felirat, szinte belénk ég: EMELI SANDÉ. A név mögött egy 28 éves, világhírű énekesnő. Egy évvel idősebb, mint én, de már ismerik az Amerikai Egyesült Államokban, Ausztráliában, Európában. Hazájában, Nagy-Britanniában ünnepelt sztár, védjegy. Ő énekelt a londoni olimpia nyitó- és záróünnepségén. Első nagylemeze rögtön siker, 2012 óta a világ zenei listáinak élén állomásozik. Most pedig itt van nálunk, Veszprémben.

A koncert kezdőütemeit a hangszórókból lüktető szívhang adja. Megjelenik egy alacsony nő, arcát hatalmas fekete kalap fedi el. Az élénkpiros száj angolul üdvözli a közönséget. Azt mondja, mindent szabad. Azt mondja, örül, hogy itt van, és hogy énekeljünk együtt egy jót.
A szívdobogás nem hallgat el, az énekesnő kíséret nélkül kezd bele az első dalba (Heaven). Nemcsak a koncert kezdete ez a szám, hanem Sandé szólókarrierjének első állomása is. Pőrén, egyenesen megkérdezi: Will you recognize me, in the flashing light? Vajon fel fogsz-e ismerni a villódzó fényben? Ez a kérdés a motorja az egész koncertnek. Magasba emelt kezén tisztán kivehető a Frida Kahlo arcképét ábrázoló tetoválás. A mexikói művész fájdalomfilozófiája beleírja magát Sandé dalaiba. Az vagy, ami fáj.
A kendőzetlenség, a sallangmentesség eltávolítja a popipar csillogó show-elemeitől. Nem volt flitter, se tűzijáték, se hosszú combokat mutogató, betanult koreográfia, és az öntapsoltatás is hiányzott a repertoárból. (Vokalistáival együtt a zenének tapsoltak, maguknak tapsoltak, és ez ragadt át a közönségre.) A zenéjével azonosul, nem pedig azzal a környezettel, ami körülveszi. Mintha magának énekelne egy szobában a zongora előtt. Talán elsőre arrogánsnak tűnhet ez a bezárkózás, de ez nem arrogancia, hanem az intimitásnak az a foka, amely minden mást kizárva a bőr alatt zsizseg.
Emeli Sandé számai elemien hatottak az Aréna terében. Közel voltak az ösztönszférához, az elmondhatatlan dolgokhoz. Alkotásmódját erőteljesen jellemzi a születéshez közeli nyersség felvállalása. Azt mondja: „Ha egy számon egy napnál tovább kell dolgoznom, azt inkább hagyom. Minden, ami jó, az igazán spontán”. Merthogy Emeli Sandé nemcsak énekel, hanem ír, komponál, csontig birtokolja számait. Beledől a dalba. Egymást követték a színpadon az olyan slágerek, mint a Next to me, My kind of love, Free, a Clown, vagy az ikonikussá vált gigasláger, a Read all about it. Az egyszerű, szívbe találó, olykor kemény és fájdalmas szövegek fülbemászó dallamokkal ölelkeztek. A dal így tudott üzenetté válni. A dallam ismerőssége, a visszatérő motívumok azokba is hamar beleírták a szöveget, akik nem értenek angolul, vagy nem tudták az énekesnő dalait kívülről. Az egész koncertnek (talán a kiváló gospel kórusra hajazó vokálnak is köszönhető) volt egy nagyon erős közösségi jellege. Az együtt éneklés végig egy térben tartotta a résztvevőket. This light is contagious. Go, go tell your neighbours. Just reach out and pass it on (Wonder).
A koncert „szoba jellegéhez” hozzátartozott, hogy Sandé nem jött vissza ráadást énekelni (Zárójelben szeretném hozzátenni, hogy az Albert Hallban tartott koncertjén sem volt újrázás.) Egyszerűen odatett mindent, a végén pedig hagyta működni a csendet. Különben is, tapsvihar után mit lehet még mondani a fájdalomról?

szerző: Pintér Viktória                                      fotó: Gáspár Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.