Séd 2015. ősz: Eszmények vagy art factory?

By | 2015-09-11

Birkás Ákos kiállítása, Veszprém, Csikász Galéria, 2015. június 20.–szeptember 26.

„Azóta is azt kérdem magamtól, építmény-e vagy út az ember pályája? Ha építmény, akkor elég csáléra sikerült. Ha út, akkor talán még van esélyem” – tűnődik Birkás Ákos a Sasvári Edittel készített 2006-os beszélgetésben (Építmény vagy Út? Beszélgetés Birkás Ákossal, Birkás Ákos, Művek/Works, LUMU 2006.)

Birkás egyik nagyon szimpatikus vonása a sokszor önkikezdő őszinteség. Néha úgy érzem, van ebben egy kis álszerénységből származó programszerűség is. A beérkezett művész elejtett mondatai, aki görcsös kapaszkodás nélkül ül már az ormokon. Az idézet azonban nagyon fontos kérdést vet fel, amely valójában arról szól, hogy a technokrata vagy az oly makacs módon rögzült egzisztencialista utat járja-e a festő? Az egzisztencialistát nem kell bemutatni, hiszen tele van vele a 19. és 20. század, akinek nyögvenyelős fordulatait, átkínlódott korszakait még a szubjektum parancsszavai vagy a történelmi kataklizmák, politikai fordulatok formálták. A létrejött mamut életművek hitelét ezért a művekben tetten érhető sorsmiliő adta. Ezt ma már senki nem kéri számon. A felcsiholt eszmények csapongó inspirációival szemben a technokrata az életképes brandet keresi. A művészről a műre terelődött a figyelem, ami nem más, mint egy jól felépített ipari gépezet produktuma, műtőszobával és szakképzet bábákkal. Ez a produktum persze lehet maga a művész is, ha elég következetes. A belőtt koordináták és az igények figyelembevételével szinte bárki építhet életművet, ha ismeri a szabályokat és elég tehetséges.
Persze az nem kérdés, hogy Birkás elég tehetséges volt-e és kiismerte-e magát az art factory boszorkánykonyhájában, de az igen, hogy megbarátkozott-e valaha a felépíthető életművek sikerével. Generációjából és erkölcsi alkatából adódóan is félúton maradt az egzisztencialista és technokrata művésztípus között. Ezt bizonyítja oeuvre-jének izgalmas sokszínűsége, riportjainak csapongásai. Egyik gondolatában még az arisztokrata Ferenczy Károlyt eszményíti, a másikban pedig arról beszél, hogy 12 db képet kell festeni egy évben a biztos megélhetéshez (Dékei Krisztina: „A meghalás anyagilag megmentett” – Birkás Ákos festő, Artmagazin 2010/4. 34–37.). Egyre inkább az az érzésem, hogy Birkás bármilyen tudatos és önreflexív, valójában utat jár be, és nem építményt rak össze. Annak az építésznek a kanyargó útját járja, aki nem tudja, melyik lábára álljon: a csodáltan sikeres korszerűségű vagy az eszményekre figyelő, önelvesztő és a végén megdicsőülő művészére? Nagyon igazságtalanok lennénk, ha ennek a döntésnek a súlyát lesöpörnénk az asztalról.
Nekem a veszprémi kiállítás ebből a szempontból bizonyító erejű volt. Birkás a csodáltan sikeres korszerű építmény külső falait szigeteli. Miközben nagyon jó ránézni ezekre a képekre, mégis van bennem egy kis romantikus csalódottság. Mikor engedheti meg magának egy művész, hogy teljesen szabad legyen, ha nem hetvennégy éves korában? És ki engedheti ezt meg magának, ha nem Birkás Ákos?
Mikor végignéztem a gyanúsan szellős termeket a Csikász Galériában, az az érzésem támadt, mintha a birkási kvalitás és festői érzékenység csak illusztratíve lett volna jelen egynéhány képen. A jól ismert kerettémák már-már megidézték az ismerős minőséget, de sok képnél maradt hiányérzetem. Az alkalmazott festői tudás, a rutinszerű megoldások, a hanyag befejezetlenség elfogadható számos esetben, de nem akkor, ha a művész magasabb rendű esztétikai programot képvisel. Persze ez a program nincs hivatalosan deklarálva Birkásnál (sőt!), de számomra egyértelmű a megléte. A művész mély festészeti kultúrája és egyedülálló valőr érzékenysége sem engedi más irányba. Nem tudott vagy nem akart olyan festészetet csinálni, amely ezek nélkül is működőképes lehetett volna. Éppen ezért Birkás számomra elsősorban csak élményfestő. Hiába fotózott hat évig, hiába ideologizálja túl korszakait és fordulatait, azok csak egy izgalmas entellektüel zsonglőrködései maradnak, és nem válnak igazi koncepciókká. Ahhoz, amit Birkás legjobban csinál, nem kell sem ellenkultúra, sem a B kategóriás fordulatot igazoló teória, sem polgári Magyarország, sem annak hiánya, sem etnikai probléma. Sőt! Ami a művész legjobb képeit kiszívta, az az érdeklődő műkereskedelem és a galériás világ vákuumereje.
„Nem csak a régi stílusok felidézése jelent visszalépést, nekem a közvetlen optikai megfigyelésen alapuló élményfestés is gyanús” – mondja a már idézett, Sasvári Edittel készült beszélgetésben. Birkás mindig ágált a pőre festészeti program ellen, de legjobb képein mégis ez az, ami ágaskodik. A figurális fordulatával (2000) egy időben jelentkezett az úgynevezett Sensária csoport is, melytől annak erősen hangsúlyozott konzervatizmusa miatt érthető módon húzódozott. A különös időbeli egyezés ellenére sohasem mosódott össze Birkás munkássága a fiatalok puritán hitvallásával. A l’art pour l’art vagy esztétizáló festészetet teoretikusan mindig védeni kellett. Programnak túl törékenynek és kevésnek bizonyult egy olyan században, ahol a művészetnek hol a társadalmi reformok, hol a totalitárius diktatúrák, hol a tudományos-technikai fejlődés töretlen optimizmusa fölé kellett égboltot festeni. Egyedül az észak-amerikai félteke fogyasztói és populista társadalma tudta az absztrakt festészetet mint csupán az önkifejezés médiumát a zászlójára tűzni. Európában s főleg a baloldali progresszívek körében ez is túlterhelt volt világmegváltó pátosszal. Birkás legerősebb oldala a festeni akarás, de hogy ez ne legyen túl unalmas, credo, folyamatosan csontot dob a zsurnalisztáknak is. Sőt, mint jó tollú zsurnaliszta maga is tematizálja és kommenteli saját munkásságát. A benne csodált műhelymunkát − amit, valljuk meg, eleve csak egy szűk réteg képes értékelni − hivatott felbruttósítani a folyton táguló témavilág a fejektől az iszlámig, a technokrata hétköznapoktól az utóbbi idők ellágyuló önarcképeiig. Mind izgalmas felvetés és remek kompozíció, de ahogy a veszprémi példa is mutatja, akkor igazán működőképes, ha végig van festve a műhelymunka áhítatával.
*
Eddig írtam a cikket, mikor elkezdett zavarni saját hangnemem. Újraolvastam és megdöbbentem az elégedetlen követelőzésemen. Újra megnéztem a képeket, és átolvastam a fellelhető interjúkat. Hát mit kérek én számon a művészen? Csak nem saját eszményeimet, amelyeknek én sem tudok megfelelni? De jó lett volna egy nagy tehetségben együtt látni egy mára szinte járhatatlan út tanulságait. Rájöttem, rossz nyomon járok. Ezért veszélyes festőnek festőről írni. Felállítottam a Pictor Doctus hamis követelményrendszerét Birkással szemben, aminek ő ellenáll. Vagy nem tud, vagy nem akar ennek megfelelni. De ki is az, aki bírja ezt a sok áhítatot és emelkedett szakmaiságot? Ki engedheti meg magának, hogy ezeket tűzze Don Quijote módjára zászlórúdjára? Kit érdekel mindez, ha a bátorságért nem tüntetnek ki, és a gyávaságért nem kergetnek el? Mi értelme egy szakmán belül különbséget tenni, ha az egész iparág elvesztette társadalmi súlyát és jelentőségét?
Ez az, amit Birkás a maga szofisztikáltabb műveltségével sokkal jobban megsejtett, mint akár két generációval fiatalabb kortársai. Hogy tudniillik művészet még van, de művész már nincs. Ma nem az a kérdés, hogy egy művésznek elég-e csak festeni, vagy esztétizálni, vagy kell a teória vagy nem, hanem, hogy egyáltalán elég-e csak művésznek lenni. Ezért küzd Birkás a Pictor Doctus szerepe ellen. Azok nem tudják a kultúrsebeket meggyógyítani. Aki ma csak művész, az nem látszik. Kétségbeesetten ugrándozhat fölfelé, de a kisujja sem lóg ki a szobatudósok belterjes tengeréből. Birkás nem akar elsüllyedni, ezért egész személyiségével lép a porondra. Ír, kutat, magyaráz. Felolvas, előad, és utána bevesz néhány stiláris hajtűkanyart. Definíciókat gyárt és zsonglőrködik műveltségével, kiköltözik és hazajön. Európai ablakot nyit a magyar égre, közép-európai ízt kever a nyugati menübe. Nem elégszik meg azzal, hogy profi beszállítója legyen az art factorynak, de nem akar idejétmúlt ideológiákat sem dédelgetni. Tudja, hogy nem kell minden képet jól megfesteni, elég csak néha bizonyítani a tudást. Nem akar beleragadni a jó festő öntetszelgő szerepébe. Izgalmas, váratlan és meghökkentő, akár egy közéleti celeb. Egy figyelemhiányos környezetben küzd nemcsak magáért, hanem az egész iparágért. Nem riad vissza semmitől. Ha kell, fedetlen altestét nyomja a dekoncentrált néző arcába. Birkást nem elég nézegetni! Olvasni, hallgatni kell tőle. Beszélgetni vele és követni zegzugos fordulataiban.
Ha csupán a jó festőt, a nagy gondolkodót, a következetes brand-építőt, a külföldön is híres magyart keressük benne egyesével, csalatkozni fogunk. Birkás egész személyiségével akar reprezentálni egy olyan embertípust, amit régen úgy hívtak, „a szellem embere”, és amihez elég volt csak festőnek, írónak vagy tudósnak lenni. Most, hogy ezek a dinoszauruszok kihalóban vannak, látunk valakit, akinek, remélem, sikerül egy fiolányit átmenteni a régi világból a klímaváltozás utáni időkbe.

szerző: Földesi Barnabás                                                                                                  fotó: Nagy Lajos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.