Séd 2015. ősz: Magánköztér

By | 2015-09-03

szerző: Vondervisztné Kapor Ágnes                 fotó: Gáspár Gábor

Metametria. Bernar Venet kiállítása és veszprémi köztéri szobrai. Művészetek Háza, Veszprém, 2015. július 7. – október 30.

„A művészet azoké az embereké, akik nézik, akik látják, nem azoké, akik széfbe rakják” – mondta egy interjúban az alapítványáról beszélgetve Bernar Venet.

Talán ezért is szerette meg a monumentális köztéri szobrászat, installáció műfaját – a Határozatlan vonalaknak legfeljebb a makettje kerülhetne páncélszekrénybe, a nagy, hatalmas vagy épp monumentális acéllények minden arra járót megszólítanak – írhatnám, ha lenne értelme ennek a kijelentésnek. Az Összeomlás, az Egyenlőtlen szögek, rendezetlenség vagy a Négy határozatlan vonal megjelenése a királynék városában több ismerős állandósult szókapcsolatot, szempontot érvénytelenít, vagy legalábbis súlytalanít. Nem érdemes például megkérdezni, hogy kinek szól a mű. Természetesen mindenkinek és senkinek. A mű leginkább van. A kockázatos köztér színpadán. Venet képzelete olyan alkotásokat teremtett, amelyek nem néznek szembe semmivel, nem emelik magasba a karjukat ezért vagy azért, nem tettre készek, nem eszményítenek semmit, nem lépnek ki dacosan, nem illusztratívak,  nem üldögélnek kedvesen, mint te vagy én, elvontságukban, finoman komplex minimalizmusukban nem kapnak irányító, konkretizáló címeket – mint mondjuk: Húsdaráló vagy Tornyok –, nem idézik fel a történelmet, nem állítanak emléket senkinek és semminek (talán csak a művésznek), nem deheroizálnak, nem felnagyított kisplasztikák, nem emelkednek fölénk magányukban, nem reprodukálnak ismerős hétköznapi zsánerképeket. Ugyanakkor az elvont ábrázolás szabadsága előhívja a figuratív képzettársításokat: a jezsuita templom melletti Összeomlás című installáció egyeseknek egy hajó széteső testét, másoknak egy őslény bordáit, esetleg random leszórt óriási melltartó-merevítőket vagy egy fémhulladéktelepet, netán széteső kanjikat juttat eszébe. Lesz, aki az acélelemek ritmusát, zenéjét élvezi, más bemássza őket, vagy elbújik közöttük. Minden nézet érvényes, az alkotások beilleszkednek és kiemelkednek, a földbe súlyosulnak, de el is mozdulnak, új teret teremtenek, mint egy csodálatos fa vagy egy kivételes épület, segítenek más nézőpontból látni mindazt, ami ott volt (akár egy körforgalmat).  Nincs különösebb értelme tehát megkérdezni mástól vagy önmagunktól, hogy alapvetően, önmagában „mit ábrázol a mű”.

Mindez persze csak egy olyan közegben lehet szokatlan, ahol a többség által érthetőnek megélt kulturális nyelv általában modernitás előtti, ahol a szellemi köztér átpolitizált, ahol még mindig jogosnak érezhetőek Wehner Tibor 31 évvel ezelőtt írt szavai: „…bár [a köztéri szobrok] itt vannak közöttünk, a feledés tengerének mélyére már ezidáig is lesüllyedt sok, 1945 után született magyar alkotás, s alighanem számos továbbinak is ez lesz a sorsa. Ha mégis fennmaradnak, akkor csak kor- és helytörténeti dokumentumként, tárgyként, tájékozódási pontként szolgálnak majd.” (Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat, Budapest, 1986, 153.)

Többen úgy vélik, Venet alkotásai az univerzumot írják le. Én inkább úgy érzem, hogy felidézik az univerzumot, mutatnak valami társadalmitól elfordítót – paradox módon úgy, hogy az adott társadalmi köztérbe illeszkednek –, individuális kalandot, játékot kínálnak egy közös tapasztalati térben. Létdimenziókra emlékeztetnek, élményeket idéznek, asszociációkat keltenek. Talán ezért is jelenik meg kitüntetett helyzetben, mottóként a művész alábbi gondolata a róla készült, Veszprémben kiadott könyv első lapján: „Bizonyos értelemben a művész olyan, mint a tudós. Kutatása során elhatárolódik jótól és rossztól, vágyaktól, értékektől és céloktól, megszabadulva mindennemű morális és haszonelvű premisszától.”

bernarvenet6385

Valószínűleg sokan vagyunk Veszprémben, akik Versailles-tól Új-Zélandig, Nizzától Berlinig, Floridától Genfig nem járva nem is szokhatunk hozzá Bernar Venet hatalmas íveihez, szögeihez, vonalaihoz, nem kutatjuk, hogy mennyire sajátos vagy tipikus az ő alkotói világa a kortárs képzőművészet erőterében, nem vagyunk ismerősek a művészi-megrendelői érdekcsoportok játszmáiban, nem vetjük össze Venet munkáit Richard Serra megmozgatott síkjaival, nem vagyunk otthon Gödel életművében, és ezért meg sem tudjuk ítélni, hogy a francia művész matematikáról vagy matematikát beszél. A mi diakron és szinkron életterünkben ez a négy vendég alkotás független kijelentésnek érezhető (akár gödeli értelemben) sokak számára. Ezért is zárom gondolataimat egy olyan mondattal, amelynek –saját bevallása szerint – Bernar Venet is örülne:

Nézd meg, amit csinált.

bernarvenet6543

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.