Séd 2015. ősz: Defibrillátor hatvanezernek

By | 2015-09-01

szerző: Bodor Áron                                 fotó: Gáspár Gábor                  

Veszprémi Utcazene-fesztivál, 2015. július 22–25.                 

Bár erős érzelmeket táplálunk a város iránt, a méretei miatt sem nevezhetjük Veszprémet kulturális fellegvárnak. Esténként panganak a terek, a hétvégi nyüzsgés inkább csak mocorgás. Hatvanezer ember igyekszik csendben lenni.

Géczi János fejtette ki Szélbe burkolt város című kötetében, hogy a szocializmus milyen sebhelyeket hagyott a megyeszékhely, a magyar megyeszékhelyek életritmusán. Az öregedő lakosság kényszeresen védi privát szféráját, amire – néhány eltévedt bűnözőt leszámítva – senki sem ad nekik okot. Rendezvények alatt mennek a feljelentgetések, néhány megszomorodott ember teszi tönkre több ezer szórakozását, lehetetlen hangerőkorlátok felállíttatásával, vagy egyszerűen betiltást követelve. Irigységből. A cikk írója sem a könnyű elalvás mestere, mégis számtalanszor ringatta már álomba fesztiválok dübörgő basszusa, alkoholos befolyásoltság nélkül. (Is.) Hozzáállás kérdése. De nem, ők ehhez már öregek, öregek a csendes képzőművészethez, a lágy sanzonokhoz, mert ha szórakozás, akkor az bizonyára a saját testnedveikben fetrengők sajátossága. Na, és pont ezek a gyomortartalom-búvárok próbálnák élhetőbbé tenni a városunkat. Már aki nem menekül Budapestre vagy külföldre. Nehéz nekik felróni. Természetesen az éremnek itt is két oldala van, vannak, akik valóban szívesen hódolnak az említett szórakozási módoknak, vannak kishitűek, akik szerint Veszprémnek már mindegy, és a művészetekre egyébként fogékony emberekként sem használják ki a kínálkozó lehetőségeket. És vannak, akik gyerekeket oktatnak művészetre, kiállításokat szerveznek, fellépési lehetőséget biztosítanak helyi zenekaroknak. Szerencsére egyre többen.

            A nyaranta megrendezett Veszprémi Utcazene-fesztivál olyan, mint egy defibrillátor. A város magához tér, tömegek lepik el az utcákat, változatos zene szól, tehetséges amatőr zenészek kapnak fellépési lehetőséget, tömegek előtt. Ingyenes rendezvény lévén küzdenek a szponzorkereséssel, többször is elterjedt, hogy a következő elmarad, máshol lesz, de Muraközy Péter vezényletével, a rendezvényszervezésre valamennyire rálátva állíthatom, embert próbáló teljesítménnyel tartják meg mégis minden évben.

            A fesztiválszervezésnek rengeteg buktatója van, ezeket általában a megfelelő források hiánya vagy a pénzpatak saját mederbe terelése szokta okozni. Hogy egyet említsek, amin Magyarországon sokan spórolnak, a megfelelő színpadmester. Az olvasó talán azt gondolná, hogy a gyakorlott, profi zenészek precízek, egymás iránti tiszteletből betartják a nekik felállított színpadi ütemtervet, de a valóságban inkább rossz óvodásokra hasonlítanak, akiket rendszabályozni kell. Ugyanilyen óvóbácsiszerepet tölt be a zenekarok turnémenedzsere, aki a klasszikus menedzser mellett a koncertek gyakorlati teendőit intézi, felveszi a gázsit, interjúkra rángatja a zenészeket, fixálja velük a hazaindulás időpontját, és azt utólag be is tartatja. Tehát a színpadmesteren múlik, hogy időben kezdődnek-e a koncertek, megfelelő-e a színpad berendezése, és számos további teendővel járul hozzá a gördülékenységhez, a fellépők komfortérzetéhez. Egy átlagos magyar rendezvényhez képest az az Utcazene előnye, hogy a főszervező a legnagyobb magyar fesztiválokon szerzett több évtizedes tapasztalatot, így ilyen, amatőrségből adódó problémák nem jellemzőek a szervezésre. Az infrastruktúra szintén ki szokta állni a százezer ember próbáját, talán a mellékhelyiség az egyetlen, amiből sosem lehet elég.

            Az idei programról viszont lehet vitatkozni. Csupán néhány híresebb magyar zenekar fért bele a műsorba, felsorolni sem nehéz őket: az Esti Kornél, a Fish! duó formációja, Kama a Mary Popkids-ből és a Margaret Island, a legismertebb pedig Fábián Juli & Zoohacker. Ezek a zenekarok nagyjából lefedik a magyar színteret az indie-rocktól az elektronikus popig, de bizonyára sokan hiányolják a nagyobb neveket, amelyeknek néhány éve még biztos helyük volt a fesztiválon. Az ő hiányukat részben a forráshiány, részben a tudatosan kialakított koncepció okozza. Lehetne szervezni egy sokadik hagyományos fesztivált, kevesebb, de neves előadóval, akik mellett ugyanúgy megférnének a kisszínpadok utcazenészei. Ez hasonlóan folyt az Utcazene-fesztiválon évekkel ezelőttig, rendszeresen hívtak nagy neveket, a már akkor is fesztiválkirály Quimby például visszatérő vendég volt Veszprémben.

Vagy szélesíthetik a helyiek zenei spektrumát feltörekvő külföldi előadók által, akikből jóval többet és ebből kifolyólag jóval többfélét lehet hívni ugyanannyi pénzből. Utóbbi mindenképpen jobban illeszkedik a rendezvény nevéhez és szellemiségéhez.

A jelenlegi koncepció némi társadalmi felelősséggel is jár. Nem mindegy, hogy milyen az arány a bulizenekarok – akiknél a középszerűség sem pejoratív, mert önfeledt szórakoztatás a céljuk – és a minőségi kortárs produkciók között, amelyekkel zeneileg lehet nevelni a közönséget. Mindkettőre szükség van az országban, és még inkább a városban. A magyar emberek a szocializmus árnyékában ébredeznek, a felgyülemlett feszültséget sokan még mindig az előző rendszerrel kompatibilis módokon vezetik le: azaz vagy nem vezetik le, vagy isznak.

A magyar utcakép nem is autentikus a hajnalban presszóba totyogó, bödöcsi értelemben vett papák nélkül – még neheztelni sem tudunk rájuk ezért. Kedves, mosolygós bácsikként élnek a fejünkben, akiknél a kor velejárója a terjedelmes orrtájéki borvirág, pedig ezek az emberek súlyos betegek. A hallgatás tette őket ilyenné, és nem az a magasztos, romantikus hallgatás, amire Márai vágyott az öregkori borospincéjének diófája alatt. Az elhallgatás. Az ő idejükben nem lehetett kockázat nélkül levezetni a felgyülemlett sérelmeket, mert mindenkinek voltak a rendszerrel kapcsolatos sérelmei is. Akiknek nem, azok a rendszer szellemével azonosulva tartották meg maguknak a problémáikat. Nem is idős még az utolsó generáció, amelyet közvetlenül ért ez a nyomás, és ők nem tudatosan, de sulykolják az egykor jogos üldözési mániájukat a fiatalabbakba is. Pedig az ember nem erre van kitalálva. Az elsumákolt érzelmek aljasan dolgoznak odabent, a pszichológusok sem eltüntetni, hanem a felszínre hozni igyekeznek ezeket. A mai embereknek – szándékosan nem fiataloknak – megvan a lehetőségük arra, hogy mindent kimondjanak, ami nyomja a szívüket, de gyakran nem is elég kimondani, ami feszít, hanem le kell mozogni a gőzt. Ehhez járulnak hozzá az említett bulizenekarok, akikre nagy szüksége van a depresszív magyar népnek. Veszprémben a progresszív és a bulizenekarok közül az utóbbi alatt süllyed mélyebbre a mérleg.

A bulizáshoz kapcsolódik a Színházkert technosátrának két évvel ezelőtti megszüntetése is. Nem mindegy, hogy mennyire összetett ingerekre szórakozunk, és hogy kellenek-e komolyabb tudatmódosító szerek az ostobán egyszerűek élvezhetőségéhez. Abból ítélve, hogy a sátor elhagyása óta jelentősen csökkent a bűnesetek száma és a szükséges rendőri létszám, ez egyértelműen helyes döntés volt. A zenei stílust nem lehet beskatulyázni, de a sátor környékén lézengő igénytelen, kötekedő fiatalok eltűnése sokat javított a fesztivál élvezhetőségén.

Ezt – a szerencsére múltbeli – helyszínt leszámítva az átlagos utcazenéző kifejezetten szimpatikus és előzékeny. Biztosan közrejátszik, hogy a helyszín nagy részüknek egyben az otthona is. Észrevehető a különbség a nagy fesztiválokon elharapódzó személytelenséghez képest, ahol szemrebbenés nélkül verik ki egymás kezéből az italt a fekete atlétás, sötétben is napszemüveges alakok. Az Utcazene hangulata leginkább a családias Fishing on Orfű fesztiválhoz hasonlítható, még úgy is, hogy a veszprémin jóval többen fordulnak meg. A kicsi színpadok, amelyeken két ember fér el kényelmesen, közelebb hozzák a közönséget az kedvenceikhez. A hivatalos műsor zenekarainak nagyja is ezeken játszik – a felük a helyhiány miatt gyakran az emberek között.

A fellépők válogatásának másik aspektusa, hogy mennyire játszanak minőségi kortárs zenét. A magyar zenei piac meglehetősen szűk, a leghíresebb zenekarok nem feltétlenül a képviselt érték miatt kerülnek komoly pozícióba. Sok közülük semmitmondó, okoskodó szövegekkel, elavult zenével operál, és a magyar fesztiválok műsorának nagyját ugyanazok teszik ki. Ebből a szempontból kifejezetten izgalmas a veszprémi felhozatal, a szervezőknek adott a lehetőség, hogy új zenei ingereket hozzanak a városba, amelyek felkelthetik a hallgatóság érdeklődését a kultúra eddig ismeretlen szegletei iránt. Ha a bulin van is a hangsúly, és a szándékosan szűkös technika korlátozza is az előremutatóbb hangszerelésű zenekarok lehetőségeit, lehet érdekes csemegékre bukkanni Veszprémben.

Nemcsak a külföldiek, hanem az amatőr, versenyző utcazenészek között is. A szervezők a legjobb húsz jelentkezőnek biztosítanak szállást, ellátást és persze fellépési lehetőséget a fesztivál minden napjára. A zsűri által választott győztes és a közönségdíjas egyaránt félmillió forintot nyer. A nézők száma miatt az Utcazene remek lehetőség a kezdő zenészeknek rutinszerzésre, de a verseny a jellemzően erős mezőny miatt a közönség előnyére is válik. Máig aktív, sikeres szereplőt is köszönhet a magyar zenei ipar Veszprémnek, a Petőfi Rádió szervezte NAGY-SZÍN-PAD! tehetségkutatót megnyert Mary Popkids is itt alakult.

Jogos kritikával illethető, hogy helyi zenekarok már nem kapnak fellépési lehetőséget a fesztivál keretei között, arra hivatkozva, hogy más rendezvényeken is meg tudják mutatni magukat nyáron Veszprémben. Ez koránt sincs így, számos kis zenekar küzd koncerthiánnyal, alig van olyan hely a városban, ami alkalmas helyszín lenne az ő koncertjeikhez. Inkább kifogásnak tűnik a szervezők részéről, valószínűleg a minőségükkel nincsenek megelégedve. Nekik szervezik az Utcazene-fesztivállal egy időben a megyei könyvtár udvarán az Íródeák Művészeti Udvart, ahol évről évre profibb körülmények között játszhatnak, szép közönség előtt, mert a fesztivál közönségéből is sokan átszivárognak.

Hiányozna az Utcazene-fesztivál, ha nem lenne. Megmutatja Veszprémnek, hogy tud lazább is lenni – ami mindig jól állna neki. Minden évben visszahoz egy kicsit a rég elvett felszabadultságból, az már a mi dolgunk, hogy megtartsuk a következő nyárig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.