Séd 2015. nyár: Várdai Istvánnal Vikman Pál beszélgetett

By | 2015-07-09

Egyedüliként, egymás után nyerte meg a világ két legrangosabbnak tartott zenei versenyét, a Genfi Nemzetközi Csellóversenyt (mellé a közönség díját is elhozta), 2014-ben Münchenben pedig az ARD Nemzetközi Csellóversenyét. Számos komoly versenytrófeát, díjat és kitüntetést magáénak tudhat az éppen 30 éves Várdai István gordonkaművész, akit C. Ph. E. Bach A-dúr concertójának  szólistájaként a Mendelssohn Kamarazenekar látott vendégül a Hangvillában.

Várdai nyolcévesen kezd csellózni szülővárosában, Pécsett. Zenész családból származik, édesapja zenei nevelése meghatározó az alapok elsajátításában, olyannyira, hogy 12 évesen Mező László felveszi a Zeneakadémia Előkészítő Tagozata rendkívüli tehetségek osztályába. 2009-ben diplomázik, és párhuzamosan Reinhard Latzko óráit is látogatja a bécsi Zeneakadémián. 2010 őszétől Németországban, Frans Helmerson professzor irányítása alatt folytatja tanulmányait a Frankfurt melletti Kronberg Akadémia hallgatójaként, és két éve már maga is oktat a világhírű intézményben. Mesterkurzusok keretében olyan művészektől tanulhatott, mint Natalia Gutman, Schiff András vagy Starker János.

Az ARD verseny I. helyezésének köszönheti hangszerét, egy 1720-ban készült Montagnana mesterhangszert.

A koncert előtt beszélgethettünk egy keveset.

Harmincévesen máris lélegzetelállító pályát futott be, olyan sikereket könyvelhet el, mint eddig senki más. Gondolok itt a Popper Dávid Nemzetközi Zenei Verseny történetében példátlan sorozatra, ahol egymás után háromszor nyerte el az első díjat, vagy éppen Ön az egyetlen, akinek egyik zsebében a genfi, másikban az ARD verseny díja lapulhatna, ha beleférne. Lehet ebben szerepe a zenész családi háttérnek?

V. I.: Vannak érzelmileg később érő típusok – valamilyen szinten én is ilyen voltam –, akiknek, főleg a pubertáskorban, fontos az, hogy egy erős kontroll legyen.

Szigorúan nevelte az édesapja?

V. I.: Olyan értelemben nem volt szigorú, inkább… következetes, igen, ez a jó szó, ez tényleg fontos. A következetes számonkérés, és annak tudatosítása, hogy ezt én választottam. Az ember sok mindenbe belekap kamaszkorában, de valahogy előbb-utóbb mindig megunja. Erre egyetlen normális válasz vagy megoldás van szerintem: megértetni a gyerekkel, hogy ő azt fogja élvezni, amihez ért.

Aki abban az értelemben csodagyereknek születik, hogy az ember ad a kezébe, mondjuk, egy partvist, és azon eljátszik valamit, ott mindenki számára azonnal kiderül a zenei tehetség, de akinél, mondjuk, 12-13 éves korban válik sejthetővé, hogy tényleg van valami a felszín alatt, amit kicsit meg kéne kapargatni, akkor nehezebb, ha a szülők nem muzsikusok.

Engem sem készítettek zenésznek kisgyerekkoromban, 8 évesen kezdtem, és 11 éves koromig, amikor az országos versenyt rendezték, én tulajdonképpen csak játszottam, csak játszásból gyakoroltam. Az más kérdés, hogy nem nagyon volt más játékom. Fölösleges dolgokat nem kaptam, nem is vágytam rá. Volt biciklim, egy Commodore 64-es számítógép, két készségfejlesztő játékkal, meg kettő zenei, zeneszerző program, ilyesmi. Amellett azért tanulni is kellett, egyéb zenei tárgyakat nemkülönben. Nagyon erős zeneelméleti alapokat kaptam, ezek gyakorlása kitöltötte az időt, például olyan, hogy meg van adva egy periódusnak az első fele, és írjak neki 6 második felét. Egész jó játék volt az is. Apukám tanított elméletre.

Aki ennyire tehetséges, annak nincsenek félelmei, testi-lelki görcsei?

V. I.: Dehogynem. Nagyon sok ilyen volt. Egészen addig, amíg a 2007-es Csajkovszkij Versenyen, a döntőben rá nem jöttem, hogy tulajdonképpen nem tudok semmit igazából, tudatosan. Tehát minden, amit addig csináltam, ahogy addig játszottam, egy nagyon jól megalapozott ösztönszerű játékmód volt, viszont ez az, ami a profi zenész életben nem tud működni, mert nem reprodukálható, vagyis nagyon kiszolgáltatott a pillanatnyi szituációnak. Emiatt az ember elkezd kicsit strukturáltabban, rendszerezettebben gondolkodni, mert minél több a koncert, annál kevesebb idő jut gyakorlásra, rövid idő alatt kell felkészülni, sok dolgot gyorsan megtanulni. Akkor világossá vált, mennyien gyakorolnak fölöslegesen, bután órákat, és ezzel csak szennyezik a tudatalattijukat, mert nem fogják tudni, amiket „kigyakoroltak”, és nyilván ez majd zavarja őket.

Ilyesmiből adódtak a görcsök, meg a légzésből, de arra az Alexander-technika nagyon jó testkontroll-gyakorlat volt.

Ez már a kronbergi Akadémia „tananyaga” volt.

V. I.: Igen. A genfi verseny után két évig koncerteztem, közben meghívtak Kronbergbe – az egy meghívásos egyetem –, hogy gondoljam végig, esetleg nem akarom-e még két évig képezni magamat. Az Akadémia művészeti vezetői, Gidon Kremer, Schiff András és Jurij Bashmet önmagukban is különböző egyéniségek és zenészek, de emellett havonta jöttek mindenféle, nemcsak klasszikus zenét játszó művészek, tehát szinte crossover irányból is kaptunk képzést. Önmenedzselés órák, nyelvóra, Alexander-technika, légzés, fizioterápia, mind nagyon hasznosak voltak. Az utolsó évben kértek, hogy maradjak ott, és tanítsak kicsit, ez három növendéket és havi 26 órát jelent.

A londoni Bachtrack klasszikus előadó-művészeti portál statisztikája szerint 2014-ben Ön a világ második legkeresettebb csellistája. Nagy a kísértés?

V. I.: Veszélye annak van, ha egy nagyobb menedzsment valakit felvesz, látja, mennyire teherbíró, mennyi kapacitása van, és, mondjuk, 120 koncertet játszat vele évente. Amit az ember nagyon szívesen teljesítene, mert azt gondolja, de jó! Micsoda karrier, meg sok pénz! Majd úgy három év múlva egyszerűen kiüresedik. Ez a vetés és aratás egyensúlyáról szól: azt tudom learatni, amit elvetettem, különben tönkremegy a föld, tönkremegy az ember belülről.

Hogyan, honnan pótolja a rengeteg elveszített, pontosabban elajándékozott energiát?

V. I.: Ennek az egész „szakmának” van egy erős spirituális oldala. Amikor koncert van, akkor ott egyfajta energia adok-kapok történik közönség és előadó között. Ha ez jó hullámhosszon mozog, akkor igaz, hogy közben elfáradok, de energiát generál bennem is, és egy ilyen kifogyhatatlan elemként működik. Amúgy nagyon fontos, hogy a feltöltődés egy biztos, nyugodt, kiegyensúlyozott magánéletre alapozzon, érzelmileg biztonságban érezhessem magam.

Zenehallgatás. Az utóbbi időben egyre kevesebb nem klasszikus zenét hallgatok, ami azért érdekes, mert korábban szinte egyáltalán nem hallgattam klasszikus zenét, most már a könnyedebb dolgok kezdenek idegesíteni.

Rengeteg dologgal lehet még töltekezni, képzőművészettel, olvasással, színházzal, filmmel, és néha merni kell kicsit lustának is lenni.

A beszélgetést készítette: Vikman Pál

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.