Tolnai Ottó Nagy József szakrális színházi tereiről

By | 2015-03-31
Forrás: tiszatajonline.hu

Szó szerint eldőlt a nagy kérdés, van-e a billiárdasztal márványára ragasztott zöld posztóban klorofill. Vili, a falu bolondja eldöntötte, szerinte lennie kell, majd megtudjuk egyszer, „ha egy napon a márványból felfúrnak a biliárdasztalon is a vakondok, amelyek a fekete márványban élnek, egy napon, ha nem lesz éppen éjszaka, gyémántkupacokat kell kerülgetnetek elefántcsont labdáitokkal”. Micsoda kocsmai apokalipszis vízió!

Tolnai Wilhelm-dalok ciklusának főhőse Vili, az „őrült”, a süsü csinálhat bármit, mondhat bármit, úgysem jut sittre. Anyjától hallja ezt, szajkózza, de nem jut el az agyáig, ő csak a határtalan szabadságot érzi, amihez őrülete révén juthat. Az „őrült” szabadabb, mint a „normális”, mert általában úgy tartják, hogy az őrületnek nincs értelme, olyasmit állít, amit nem kell komolyan venni. A bolond Wilhelm szemszögén keresztül nézzük tehát a világot, ami Tolnai nyelvi leleményével felpörgetve nagyon szórakoztató. A veszprémi közönség is sűrűn fel-fel nevetett a franciaországi Jel Színház Wilhelm előadása alatt a Magyar Napokon. Hogy ne mondjam, felröhögünk a dolgok állásán.

 

jelszinhazbicskei

A Jel Színház Wilhelm-dalok előadása a veszprémi Magyar Napokon

Susan Sontag beszél arról az Artaud megközelítése című esszéjében, hogy ma már csak néhány kellően szélsőséges vagy kommunikációképtelen dolog képes arra, hogy felkeltse a figyelmet, hogy elkerülje a beolvadást. Az őrület az egyik. Az elképzelhetőt meghaladó szenvedés a másik. A harmadik pedig a csönd. A Wilhelm-dalok főhőse Vili, aki együtt öregszik az őt zseniálisan tolmácsoló Bicskei Istvánnal. Belülről gyerekek, kívülről bölcs öregek ők ketten. Bicskei úgy áll a kezdő jelenetben fehér krétával a kezében a tábla előtt, mint egy tudós professzor, miközben a világ teremtésének befejezéséről, illetve az alkotás nehézségéről, a határátlépésekről beszél Nietzschét idézve: „A véletlen és a szükségszerűség ellentétpárként áll egymással szemben. A kockadobó reménye, hogy egy másik világban talál rá egy másik konstellációban, ahol a véletlen nem létezik.”  Csak amikor azt mondja, hogy: „Nem kő annyira firtatni, mely aspektus kerekedik fölül, az élet leértékelése vagy felmagasztosulása. Az élet azért bocsánatot kérhetne tüllem” – akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, bácskai beszéd ez, a vidéki, meg nem értett egyéniség bölcselkedése keveredik Nietzschével. Mert ki mondja meg, mi a különbség az őrült és a filozófus között? Az őrület logikus következménye az egyéniség iránti elkötelezettségnek, ha ez az elkötelezettség túl messzire megy. Amikor a viselkedés kellően egyénivé válik, egyúttal antiszociális lesz és az emberek őrültnek látják.

Tolnai és immár Bicskei István és Nagy József hősének, Wilhelmnek az igazsága a különleges szenvedélyességgel és különleges szenvedéssel hitelesített igazság. Arról nem is beszélve, hogy az épelméjűség értékei sem örökkévalóbbak, nem természetesebbek, mint az őrület. Wilhelmnél számomra még senki sem fejezte ki érzékletesebben azt a metafizikai nyugtalanságot, nyüszítést, vacogást, ami az istentől elhagyatott világmindenségben ránk szakad, miközben kapaszkodunk teljesen elkoptatott kertisöprűinkbe.

 

 

nagyjozseffotokiallitastolnai

Tolnai Ottó nyitotta meg Nagy József veszprémi fotókiállítását

 

A szövegnek ezt a metafizikai vonalát erősíti Nagy József táncos, koreográfus. Értelmezésemben ő az Úr, a teremtő, aki „már öreg és nem tud játszani”. Fehér hosszú hajával, kortalan fekete öltönyében ül a zongora előtt, a közönségnek háttal. Nehezen mozdul meg és amikor járni kezd, úgy lépeget, mint az Alzheimer-kóros öregek, akik elveszítették az izmaik feletti kontrollt. Leüt egy hangot a zongorabillentyűn, nehéz fakofferrel küzd, amiből, mint egy ládából, lassan folyni kezd a liszt, Tolnai művészetének egy alapanyaga. S aztán előkerülnek mind, a kályhakönyökcső és a kéményseprő drótsörtéje, amelyekkel akár egy bhuto táncos, megvív, mint Laokón és fiai a kigyókkal. Nagy József a Wilhelm-dalokon belül megcsinálja a maga színházát, az Úr bábszínházát, amelyben kalapácsos angyalt rajzol, kalapáccsal széttör egy nippet és agyagtéglából embert gyúr, amit aztán leönt valami fehérrel. Nekem a madárszaros szobrok jutnak eszembe róla. Egyébként is, az előadásnak ez a titkos közepe, belső magja Nagy József performanszával, annak felnagyított, kivetített képeivel teljesen szabad, egyéni értelmezésre ad lehetőséget. Hiszen az ember képzelőerővel rendelkezik és ez átalakítja, néha teljesen meg is változtatja azt, ami objektíve és szubjektíve létezik. Ami biztos, hogy ebben a színházban a szavaknak, akárcsak a tárgyaknak, mágikus erejük van.

 

 

nagyjozsefafotokiallitasamegnyitojan

Nagy József táncos, koreográfus
fotókiállítása megnyitóján

 

A Wilhelm-dalok színházi előadása után Tolnai Ottó a veszprémi Petőfi Színház szalonjában megnyitotta Nagy József fotókiállítását. Párizsi és magyarkanizsai közös élményeiket felidézve nagyon élvezetesen arról beszélt, hogyan alkotja meg Nagy József a maga színházát. Hogyan nőnek monumentális metaforákká eredetileg miniatűr rajzai. Fotó munkássága is fontos terület. Tolnai ezekből legalább két-három nagy ciklust tart számon. Az egyik, amelyiknek apró töredékét állították ki Veszprémben, a szülőváros, Magyarkanizsa fotói. Ennek több alfejezete van, köztük a templomtornyában talált, galambszarba fulladó Krisztus-szobor képei és az enyészet által kikezdett tanyák képei. Ez utóbbiakból hoztak el néhányat Veszprémbe. De van egy szaratovi fotóciklusa is, több ezer képből – mindegyik ciklusa több ezer képet tartalmaz. Felfedezte a tiltott város színházának alagsorát és ott is, akárcsak a magyarkanizsai tanyák falán, ablakaiban a jeleket kereste, keresi. Van egy fotója, mondta Tolnai, amelyen egy szaratovi munkás egy rozsdás szög előtt térdel, egy rozsdás szöget egyenget. Ez a legszebb Nagy József-i színház, szinte Tarkovszkij-értékű. Nem csak fotón, de színpadon is.

Bartuc Gabriella

fotó: Gáspár Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.