Az idegenség árnyékai

By | 2015-03-31

Forrás: irodalmijelen.hu

A keddi előadásokon a nyugati magyar irodalom, az irodalmi élet intézményei és az idegenség kapcsolatáról volt szó.

Karátson Endre, akinek előadását videofelvételről követhettük nyomon, idegenséget tematizáló irodalmi művek segítségével közelítette meg az emigrációt – Nabokov első angol nyelven íródott regénye, a Sebastian Knight valódi élete, valamint Kafka Az ítélet és az Átváltozás című elbeszélése  elemzésével. Karátson szerint a külföldre távozó esetében csökken a személyesség jelentősége, helyette a jelenlétének problémája kerül előtérbe, ami az irodalomban való jelenlevőségre is vonatozik. Nabokov regényében az idegenség válsághelyzet: a regény életrajzi nyomozás, ahol V mint elbeszélő a féltestvére, Sebastian valóságos életének megismerésére törekszik. V a testvér életrajzi írásait kutatja, de szembesülnie kell azzal, hogy nem Sebastian élettörténetét alkotja újra, hanem a mű végére maga V azonosul bátyjával. Karátson ennek a jelentőségét abban látja, hogy a másikon, az idegenen keresztül ismerhetjük meg magunkat. Kafkánál pedig szövegei megalkotottsága folyamatos idegenségérzetet közvetít, a valóságot közlő nyelv hiányára mutatva rá. Az idegenség Kafkánál szövegszervező eljárás, és ennek kapcsán Karátson Endre olyan esetekről beszélt az emigráns irodalomban, ahol az alkotókat az idegenség kifejezetten motiválta az írásra – hangzott el Szitár Katalintól a későbbi beszélgetés során.

veszprem-ea

 András Sándor 

András Sándor személyes élettapasztalataival hozta közelebb a hallgatósághoz előadásának tárgyát. Visszaemlékezései szerint a nyugati irodalmi élet a maga nemében vidékies volt: az alkotók nem írásaikból tartották el magukat, a csekély honoráriumok miatti versengés nem volt tapasztalható, emiatt túlhajszoltság sem volt. A kulturális alulról szerveződés jellemezte, ahol kialakult egy önfenntartó intézményrendszer is, amelyben az írók saját maguk teremtették elő a műveik kiadásához szükséges összegeket. Az alkotók szétszórtságban éltek, de a fejlett közlekedési és kommunikációs eszközök miatt egymáshoz mégis közel voltak, ám polgári foglalkozásuk miatt ritkák voltak az összejövetelek – de annál emlékezetesebbek. András Sándor kiemelte, hogy az ’56 után keletkezett emigráns irodalmi életről beszél, amely különleges forma, írók, kiadók, felolvasók és olvasók találkozásai – összejövetelek, kritikák és irodalmi pletykálások színtere volt ez a fajta élet, ahol mindenki ismerte egymást.

Ferdinandy György tehetséges, de kiemelkedni képtelen írók sorstragédiáin keresztül engedett betekintést az emigráció árnyoldalába – előadásának A nyugati magyar irodalom párizsi árnyékhuszárai címet adta. „Én mindig az útpadkára szorultak krónikása szerettem volna lenni” – mondta az író. Abban a reményben, hogy lesz a mai magyar irodalmi életben olyan alkotó, illetve kutató, aki felkarolja az elfeledett életműveket, Ferdinandy többek között Tamási Pobrányi Gábor, Keszei István, Lehoczky Gergely és Haász György többé-kevésbé kallódó életművéről beszélt. A bécsi emigráns újságíró, Haász György tragédiájának irodalmi feldolgozására külön felhívta a figyelmet Ferdinandy György. Elmondta, hogy maga azért nem írja meg Haász történetét, mert nem szeretné „elírni” a fiatalabb írónemzedék elől. Az író a Szomorú szigetek című kötetével ajándékozta meg a Pannon Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetét, hogy azok a hallgatók, akiket érdekel az idegenség, a későbbiekben jobban elmélyülhessenek a témában.

Sebestyén Zsuzsi

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.