Elfúló hangon

By | 2014-10-28

borito-1

Forrás: Magyar Naracs

„Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul!” Ezekkel a szavakkal kezdi az 1990-ben fiatalon elhunyt vajdasági költő, Sziveri János A rövid élet titka című curriculum vitae-jét, s ugyanezekkel a szavakkal indul a most megjelent kötet, a Pasztorál is.

Ugyan szó sincs arról, hogy a költő életműve a halála óta eltelt csaknem negyed évszázadban nyomtalanná lett volna, mégis a Sziveriről való beszéd gyakori eleme a költői mű marginalizált helyzetének emlegetése, a kanonizálásra és rekanonizálásra tett kísérletek övezte folyamatos panasz voltaképpen, hogy ez a jelentős lírai teljesítmény nem igazán akarja megtalálni az őt megillető helyet irodalmi emlékezetünkben.

Holott létezik Sziveri János Intézet, évente kiosztják a Sziveri-díjat, 2011-ben már második alkalommal jelent meg gyűjteményes kötete, korábban az életművet tárgyaló tanulmányválogatás és monografikus dolgozat is napvilágot látott. Mintha egyszerre esne túl sok és túl kevés szó a szerzőről. „Alig néhány esztendeig lehetett otthon valahol”, mondja róla a Pasztorál (részleteiben már korábbról ismerős) utószavát jegyző Reményi József Tamás. És amiként a szerzőt is folyamatos bolyongásra késztette a sorsa (ami hol művészi útkeresés, hol politikai vagdalkozás, hol gyógyíthatatlan betegség alakját öltötte magára), úgy az életműve sem találja meg azt a szilárd talapzatot, amire a költő tehetsége, akarata és teherbírása predesztinálni látszott. Rengeteg oka lehet ennek: a szülőföldhöz való rendkívül szoros kötődéstől és annak kényszerű elhagyásától kezdve a magyarországi és a vajdasági költészeti vonulatok (ráadásul 1989–90 környékén még élesebben meglévő) különbözőségein át a szerző hírhedt, „törésig radikális” moráljáig.

Pasztorál úgy tesz hozzá valamit ehhez a témához, hogy nem is erről akar beszélni. Igen vékonyka kötetről van ugyanis szó, mindössze tizenhárom vers kapott benne helyet, illetve néhány jól sikerült illusztráció (Benes József munkái), plusz a már említett A rövid élet titka és az utószó. Önmagukban ezek miatt nem is lenne érdemes talán kézbe venni ezt a könyvet, viszont a hozzá mellékelt CD emlékezetessé teszi a kiadványt. S ha a verseket átfutva némileg bosszankodunk is, hiszen az életmű sok erős, letaglózó darabja nem került be a válogatásba, míg több gyengébb szöveg is felbukkan a lapokon, a lemez felvételeit hallgatva el kell ismernünk, hogy a kiadványt szerkesztő Ladányi István remek összeállítást készített.

Pasztorál ugyanis elsősorban Sziveri alakjából ad vissza valamit, vagyis nem feltétlenül a legerősebb szövegekre, hanem a költő figuráját a legplasztikusabban felidézőkre támaszkodik – s nyilván azon versek közül volt kénytelen válogatni, melyeknek létezik hangfelvétele a szerző előadásában. Sziveri legendás versmondó volt, ezt még az őt egyetlen alkalommal halló, és tőle alkatilag igencsak különböző Marno János is megemlíti, akit épp a vajdasági költő döbbentett rá, hogy „a Gutenberg-galaxis mellett, esetleg azon belül, létezhet, létezik tovább az orpheuszi hang is”. Ez az or­pheuszi hang a lemez elején, ahol talán még nem annyira fáradt vagy egyszerűen csak feszültebb, görcsösebb kissé, meglehetősen modoros. Az ironikusságában is baljóslatú A kos jegyében című verset például eléggé leterheli a sok, túl hosszan kitartott hangsúllyal, míg az amúgy is gyengébb Memóriajáték J. A.-val címűt olyan vontatottan kántálja, hogy meglehetősen kontúrtalanná válik a szöveg. Itt kifejezetten jól jönnek a szabadkai színház Sziveri-előadásából átvett zenés betétek, melyek nem annyira hivalkodók, hogy elnyomják a szerző hangját, de épp elég dinamikusak, hogy egy-egy döccenőn átlendítsék az összeállítást. A lemez színfoltja – ami egyben az irodalmilag ingatagabb szöveg szerepeltetését is indokolja – az 1982-es archív felvétel az Új Symposion Nagyzenekarának közreműködésével előadott Felröhögünk a dolgok állásánról. Ez a különös, fanyar hangulatú darab már továbbmutat a lemez második felének ritkásabb levegőjű nagy verseihez. A Dunamedencecsont vagy az Appendix méltán nevezhetők antológiadaraboknak, olvasva és hallgatva is. Sziveri előadásmódja itt lassan visszafogottabb lesz, valamiképp esendőbbé s ezáltal átélhetőbbé válik, a kántálás mögül már előtűnik a fáradt ember dünnyögése, az indulat mögül pedig a fájdalom éles körvonala is. A tetőpont, nem váratlanul, aBábel, mint amolyan egyszerre felemelő és megterhelő főmű, amit az elfúló hangú szerző már éppen csak el tud cipelni az utolsó sorig. A Pasztorál dicsérete, hogy ebben a cipekedésben egy időre az olvasó-hallgató észrevétlenül maga is e teher a hordozójává válik.

Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2014, 36 oldal, CD-melléklettel, 3000 Ft

Krusovszky Dénes

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.