A fehér amulett

By | 2014-09-03

forrás: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet

– így nevezem ezentúl ezt a lapos, fehér, kemény könyvecskét, melyet pont akkor kaptam kézhez, amikor ott állok abban a kapuban, ahonnét az út egy Sziveri-biográfia megírásához vezet. Egyúttal a múltba, a történelembe. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz ebben a boltíves (holtíves) kapuban („kapujanincs átjáróban”) állni, eddig nem tudatosítottam elég határozottan, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek (az ifjúságom) egy teljesen más világ. Történelem immár, s hozzáférni nehéz; talán mert idegen lett minden, előrenézve és hátranézve is. Hajlamos leszek mágikus erőt tulajdonítani ennek a kézhez álló kis könyvnek – melyben egy CD-lemez rejlik –, és elhinni, hogy megnyitja azt, ami láthatatlanná vált s bezárult.

Ez a vékonyka könyv ugyanis remekbe szabott. Ladányi István, az irodalmi szerkesztő, Bakos Árpád, a zenei szerkesztő és Benes József grafikus közös munkája összművészeti alkotás, melynek magmáját, lényegét Sziveri János kései versei alkotják (amennyiben nála lehet szó „kései” versekről). A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az ember komédiája című Sziveri-előadása képezi az orkesztrációt és az ihlet egyik sugarát, mivel Táborosi Margaréta rendezőnek és a truppnak sikerült nagy erővel – mozgással, zenével, énekkel, szavalással, víziókkal, mindenekelőtt odaadással – megeleveníteniük, a jelenbe átlendíteniük Sziveri költészetét és az egész fenomént, amit ő jelentett. Az ihletforrás persze Jancsi költészete és személyisége. Mivel sajnos mindkettő lezárt és immár történetté, irodalomtörténetté, történelemmé változott át, nehéz kikaparni a hamu alól az értékeket, beszédessé tenni azokat (apropó, Beszédes István a zenés fehér könyvsorozat szerkesztője), föltámasztani a múltat.

Talán túlzásnak tetszik, hogy történelemről és hozzáférhetetlenségről beszélek, azonban nemcsak harminc év múlt el azóta, nem csupán megöregedtünk mi, a kortársai, hanem korszakváltás történt, megváltozott a világ, a kultúra, az irodalom, a mentalitás. Jancsi nem jöhetett velünk ebbe a „szép új világba”, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a barátságunk még szorosabbá vált volna, és együtt könnyebb lett volna földolgozni az epochát, vidámabb lett volna csalódni és elborulni (elbutulni), az ő szellemessége, bohémsége, éles esze mindenesetre pontonhidat jelentett volna sokunknak. Abban is biztos vagyok bizonytalanságaim közepette, hogy a költészete virágba borult volna úgy, ahogy a sírja borult virágba 1990 februárjában, amikor Budapesten eltemettük. Ez a költészet kényszerből zárult le, pont, amikor új korszak elé nézett. Ő jaj de szerette volna megélni a 40. születésnapját – de nem: a halál nem indokolta meg, hogy miért csak 35, és nincs vita.

Sziveri János életének derékba törése voltaképpen mindannyiunkat traumatizált, akik közel álltunk hozzá, s a közösség, mely vele s általa fönnállt, szétszóródott. Egyikünk sem kóstolt bele soha többé a közösségi létbe; sok tekintetben rokkant, frusztrált és agresszív individualitások kora következett.

Sok csúf bajt, sérelmet, tragédiát, keservet és örömöt elfelejtettünk. Indulatok, szenvedélyek, utópikus és antiutópikus szellemi világok változtak át vagy tűntek le. A gondolkodásmódunk már nem a régi, amiben csak az nem természetes, hogy mindezt nem lehet megbeszélni Sziveri Jancsival, és nem meríthetünk erőt a verseiből úgy, mint azelőtt.

A versei régi versek lettek, költészetének ma nem könnyű megtalálni a nyitját (s a múlttal – önmagunkkal – szembesülni), azonban ez a kicsiny fehér könyv tartogat annyi varázserőt, ami talán áttöréshez segíthet. A fedőlapon és a hátlapon látható Benes-grafika valóban Sziveri és a (régi) Új Symposion talizmánja volt, egyik változata a szerkesztőségi szobában lógott a falon (mélymetszet az imprinting az agyamban!), majd Jancsi és Erzsi szerény szobáiban a határon innen és túl. A grafika eltakart arcú fejet ábrázol. A rejtőzködés, a szégyen, a hárítás vagy a sírás gesztusa ez – számomra halálpontos „kapunyitó” mozdulat. Amikor viszont felnyitjuk a fehér könyvet, azonnal Sziveri János fiatalkori fényképével találkozunk, telt, nevetős, barátságos, szép férfiarcával, melyet olyan gyorsan lecsontozott a kórság és a késes halál. Ez a találkozás az ifjúkori arccal szintén kulcsszerepet visz, hiszen az épség és szépség lepkénél röpkébb idejét varázsolja vissza egy pillanatra. Ez a rejtély, hogy kis időre mik voltunk mint nemzedék, már az ő számára is feldolgozhatatlan (majd gordiuszilag lecsapott) problémát jelentett.

A könyvecske Jancsi életrajzi jegyzetével kezdődik, melyről most azt gondolom, hogy egy regény írmagja. Az első mondat olyan mellbevágó és rejtélyes – nagyszerűnek is merem mondani –, hogy esztétikai örömöt és egyúttal nyers fájdalmat okoz, amiért nem lehetett folytatása. Hallgassuk csak! „Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul!” Merem állítani, hogy Sziveri, mire megöregszik, remek prózaíró is lett volna. A volnákkal azonban végleg le kell számolni; mi magunk is, bármily öregek lettünk, ilyen volnák terepei maradtunk…

Aztán következik a kiváló versválogatás, és ha a CD-t is hallgatjuk, a versek zenéje, hangjai, ritmusai a költő, illetve a kosztolányis színészek és Bakos zenészeinek előadásában. Én általában igen kritikus vagyok a megzenésített versekkel szemben, sőt utálni is szoktam őket, Bakos Árpádék és a színészek előadása azonban nálam telibe talált, fellelkesített, és úgy éreztem, hogy ezt Jancsi is élvezte volna (már megint a volna; hagyjuk ki!), és hogy sikerült jelenné varázsolni azt, ami elmúlt. Már-már csodára gondolok, mert nem hittem volna (!), hogy ez menni fog, méghozzá ilyen tüzesen és: értelemszerűen.

Az értelem, nem az ész (Vernunft), hanem épp az ép vagy csorba értelem (Verstand) az Ariadné-fonal ebben az egész (még fel nem gombolyított) fenoménben. Melyben a Minotaurosz egyértelműen testeket zabált.

Jancsi versei bonyolultak, poétikailag is, verstanilag is, szemléletileg is, megbolondítja őket az irónia, a parodikusság és később majd a nyers fájdalom, a szenvedés veleje és a tömény feketehumor. Nem véletlen, hogy a költő egyik kedvenc eszköze a kínrím – Bakos Árpád azon kevesek közé tartozik, akik ezt észrevették, ő a zenéjével, többek között a sokat variált „ócska dallam”-mal bontotta ki ezt a sajátos verstant, Táborosi Margaréta pedig a koreográfiával. Nagy kihívást fog jelenteni ennek a poétikának és metrikának a nem irodalomtudományos, nem textuális, hanem szemlélet szerinti számbavétele – ugyanis Sziverinél a szemlélet, ha úgy tetszik, az etikával és erotikával is átitatott modern szellem az origó, és a szöveg „csak azért van”, hogy elmondják, elénekeljék, hogy emberi hangszálakon muzsikáljon. Ezzel nem akarom lebecsülni a textust, ám szem előtt kell tartani – ahogy e kötet szerkesztői tették –, hogy milyen sokat jelentett a költőnek a versmondás, a szavalás-recitálás, ironikus papolás, a hangos versbeszéd − ennek pedig a lírafilozófiára is hatása van.

A verszenék és vershangok, ahogy itt hallatszanak, vadak, élesek, meg-megbicsaklók, mígnem végül elérkezünk a költő elkínzott, elhaló hangjáig, melynél katartikusabb versmondást nem ismerek. Fontos mindezt hallani, hogy el tudjuk képzelni azokat a harci vershelyzeteket, amelyeket Sziveri megélt és megírt. Kétségbevonás, kétségbeesés, védtelenség és harciasság, vívódás, szúrás és elbukás adja ezeknek a dinamikáját, és ez a nagyon sajátos, nagyon sziveris tónus teszi ezt a költészetet oly intenzívvé és páratlanná. Ennek a lírának az elcsöndesülése és végső elhallgatása egyben a magyar avantgárd halála. A heroizálást elkerülendő az elhibázottság, a kudarc, a vereség és a veszteség (a fiatal élet elvesztése, ami igen nagyon tragikus esemény), mindezek elég pontos tudata íródott bele ebbe a halálba: „Testem át- meg átjavított térkép / tévedtek kik szabták hibáztak kik mérték”. Az aktivista líra és a költőember együtt halnak itt − az aktivizmusnak passzivizmusba, egyre tökéletesebb szenvedő módba való átmenete ennek a költészetnek/életnek az egyedülálló íve, nem véletlenül nevezik többen is paradigmatikusnak, jelképnek Sziveri sorsát és opusát.

A személyiség autonómiáját, a személyiség becsességét is őrizte végig ez a költészet – a posztmodern kultúra (teoretikusan legalábbis) személyiségtelenítő hangulatában és gyakorlatában különösen fontos szembesülnünk ezzel, és elgondolkodni azon, hogy mit akart és miket állított ezen a téren Sziveri oly gazdagon és öntékozlón. (Mert ő a tékozló fiú volt.) Valószínűleg ez is azon elfeledett értékek közé tartozik, amikről beszéltem: hogy hamu fedi őket. „S tudod majd azt is, / kik voltunk és mi végre”, írta Fenyvesi Ottó huszonnégy éve a nekrológversében. Nos, mindennek utána kell még járni: mit tudott, és mi mit tudunk és feledünk kimondatlanul, és mi, miért oly vastagon homályos.

Benes grafikáinak állandó momentuma a gúzsba kötöttség, béklyózottság, a személyiség kínhalála. Képzőművész és költő ritka szép és síron túl tartó találkozása a kettejüké.

De ha ennyi a fájdalom és a fehér síri csend, miért Pasztorál a fehér könyvecske címe? Ez nem a legfontosabb verse Sziverinek, viszont végigvonul költészetén a táj, az idill bepiszkítása, kiforgatása, kibelezése. Ez az éles kritikai attitűd szintén szokatlan a jelenkori kultúrában, mely inkább az elfogadásé, semmint az olykor igazságtalan hamleti vívásoké és vívódásoké. „Hamlet már nem él, hiszen ő volt a gyengébb”, írja egy helyütt Nádas Péter, és ezt most a mi tárgyunkra és a mi szubjektumunkra is értem.

Merthogy a mienk volt, összetartoztunk. Hogy ez mit jelent, miket von magával uszályokként és hogyan tudjuk újragondolni, tovább vontatni, ez többek között munkám fő kérdése. Vagyis Sziveri költészetének újraolvasása óhatatlanul szembesülésre hív fel, önmagunkkal és világunkkal, az embereinkkel, Dunamedencecsontunkkal, különösen minket, vajdasági magyarokat. „Aki nem hiszi járjon utána / aki elhiszi vessen magára” – miként az Appendix már megoperált szerzője írta 87-ben, már és még Szabadkán.

Radics Viktória

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.