Győri Műhely 2014/május

By | 2014-06-06

Bizonytalanság, üresség, kiszolgáltatottság, a semmiből indulás és a semmibe érkezés. Negatív szavak. Vagy mégsem?  A győri Műhely májusi száma az egymást körbeölelő ellentétekről, a negatívum pozitívba fordulásáról, az egésszé lényegülő szilánkokról szól. És a határokról. Arról, hogy a küszöbön állva minden lehetséges.

A folyóiratot Bikácsi Daniela festményei illusztrálják. A Munkácsy-díjas képzőművész céltalannak tűnő lépcsői, sötét és feneketlen medencéi, a semmiben lebegő alakzatok mind-mind nyomasztó hangulatot árasztanak. De mégsem. Bikácsi munkái inkább a lehetőségekről szólnak. A reménytelenségbe csomagolt remény képei ezek. Hajdu István a Balkon folyóirat 2008/1. számában így írt a festményekről: „…látszólag monoton vonásokkal, de mégis rebbenően érzékeny és színes felületeket megképző gesztusaival majdnem üres helyként jelöli meg a természet helyét, mondhatnánk, kihagyja a vegetációból az életet, és a hiátust festi meg festménynek.” Végül mégis az egyensúlyt érzetét teremti meg a kép olvasójában, „hiszen transzformálja az olyan negatív töltésű fogalmakat, mint a hiány, az üresség, a kevés…” A tematikus egységek feltüntetését nélkülözi a folyóirat. A tartalomjegyzék megfelelő helyeire beszúrt festmények választják el és tartják egybe az egyes részeket. Tökéletes és pontos jelzés. Bár a Műhely folyamatosan ezt a megoldást alkalmazza, ebben a számban különösen jól kommunikál egymással kép és textus.

Az első egység a Magyarországon kevéssé ismert Nicolas Chamfort, 18. századi francia író munkásságát veszi górcső alá. Chamfort aforizmái, gondolatai és anekdotái megdöbbentően aktuálisak. Humoros és epés megjegyzések tárháza ez társadalomról, erkölcsökről (illetve ezek hiányáról), férfi és nő kapcsolatáról és politikai játszmákról. A szerző életét, személyiségét és írásait Cyril Connolly és Julian Barnes szövegei alapján ismerhetjük meg. Kettősség, határ-lét. És kendőzetlen őszinteség. „Az ő keresztje az, amit mindnyájan ismerünk […] a forradalmáré, akit a szokásai és életmódja a régi rendszerhez kötnek, eszményei viszont az új mellett kötelezik el, aki bátor exhibicionizmusa következtében kénytelen kimondani az igazságot mindkettőről.” – írja Barnes. Chamfort a király udvari írójaként, majd a Jakobinus Klub tagjaként is tevékenykedett. Végül mindenhol a tökéletesség látszatát keltő ideológiák mögötti tökéletlenség felismeréséig jutott.

A zavar és erőszak tetőfokán létrejövő megnyugvásról, a szó igazságáról és a halál által nyújtott lehetőségekről szól Yves Bonnefoy esszéje. Az írás Baudelaire halálhoz fűződő viszonyát és A romlás virágait boncolgatja. Olvashatunk az író létértelmezéséről, dekadenciájáról és a sátánizmussal kapcsolatos kérdésekről is. Bonnefoy Baudelaire költészete kapcsán megjegyzi: „Az, ami van és az, aminek lennie kellene, egy pillanatra megszűnnek egymással szemben álló világnak lenni. […]Baudelaire elsősorban fényt hozott a költészetbe.” Ezzel az esszé tulajdonképpen reflektál mindenre: Bikácsi festményeire, Chamfort kettősségére, a posztmodernre, a jelenre, a folyóiratban szereplő további írásokra. Baudelaire fényt hoz. Olyan fényt, amelyet a halál tesz tapinthatóvá.

„Fény születik a szenvedésből, aminek hatására „az öröktől halott” átfordul „a mindenkori jelenbe”. Ezeket már Surányi László írja Mándy Stefánia szemsugár-motívumáról szóló tanulmányában. Mándy rendkívül izgalmas költészetére nagy hatással volt az avantgárd és a szürrealizmus. Versei mindig a művészet és metaművészet határmezsgyéjén születnek: „Nevezni csak azt lehet, mi lenni vár még”, „de jeltelen maga a zuhanó ég […] a név, ahol a névtelenbe hal” (Mándy Stefánia – Vázlatok egy Vajda archoz). Surányi a szemsugár jelentésmezőjének feltérképezése közben Baader Jacob Böhme hideg és meleg fényről szóló elméletét is megemlíti. Mándy verseiben egyszerre van jelen mindegyik: „A szem fénye a végtelenül elkötelezett értelem szenvedélyes, „tüzes” fénye. s ez negatíve megidézi a kihűlt, közömbös értelem fényét.” S végül marad a kérdés: „ha gerinceden egy napgolyót viszel” sugara átjárja-e egész lényedet?

A versek folytatják a megkezdett tematikát. Hárs Ernő árvíz-szövege a csodálat és kiszolgáltatottság verse. Tokai András az ismeretlen kertbe futó ferde utakról, és a fényben vékony rácsként vibráló halálról beszél. Takács Nándor egy-egy verssora magában hordozza a mai kor emberének legnyomasztóbb kérdéseit. „Az öröklét nem kívánatos. / Nem vágyható egy olyan isten közelsége, akinek szándékait mi gondoljuk el.” Pár oldallal korábban a Bonnefoy esszé egyik mondata hasonló érzést fogalmaz meg: „Egy olyan társadalomban, amely gyűlölte az örökkévalót, Baudelaire úgy tekintett a rosszra, mint az abszolútum feltámadására.” Takács Kolónia című verse már a következő költő, Benedek Leila szövegét készíti elő. Névtelen emberek, arctalan arcok és nem létező helyek uralják a szövegteret. „A meztelen hátam a reggel határa.” – hangzik Benedek Nincs hajnalom című versének utolsó mondata, amellyel tematikai határt is húz a folyóiratban: következik az idővel való birkózás. Vajda Gergely Balázs a felejtés telét, Sebestyén Ádám pedig a rozsdásodó nyarat figyeli. Érzékletes, tömör képek. A felismerések csontig hatoló, ugyanakkor megnyugtató fájdalma lélegzik ezekben a versekben, ahol „az idő visszanevet / emlékeid süllyedő hajójáról”, ahol „jégkását izzad egy / széttaposott csiga”, miközben „Rozsdásodik / a fény, mint nagyanyám / életlen kapája.” Herceg Árpád hónapokra bontva jelzi: „muszáj kiszólni idő van”, Titius Kristóf pedig Anyám új időszámítást kezd című versében kér „egy élhetőbb halált”.

Az idő-tematikát folytatja a szám utolsó tanulmánya is. Balla Zsófia Kolozsvár című versének időszerkesztését Kovács Flóra vizsgálja. Gadamer és Heidegger időszemléletén keresztül értelmezi a várostól való elválást és a hozzá való visszatérést. „Itt járok benne, minden ismerős. / De senki és semmi nem azonos / Önmagával, csak a hihetetlen jelennel, / Jövővel, másvilággal.”

A további versek sem hagyják el a határt. Viola Szandra Víztörés és Áldozatnak című írásai üzenetek a lehetetlennek. Hadakozás a veszteség érzésével, vágy elfogadni az elfogadhatatlant: „készülődöm, / hogy ne menjek el érted […] szépítkezem, / hogy majd ne láss. […] törtkezű gyerekek csontjait illesztik szét a mentősök. / Haláloddal önéletrajzod kezded, / egésszé tör a hiány.”

Lauer Péter, Oláh András és Tóth László írásai zárják a versek sorát. A tempó lassul. A halál közelít. Oláh szerint „bújócskát játszunk az idővel”. Kár, hogy a „lélek már üres / és Isten ma sem tart fogadóórát nekünk.”

A próza-szekció Karátson Endre Derűlátó vertigo című szövegével indul. A párbeszédes formában megírt novella két lakó – a nevük stílszerűen ismeretlen, A és B – fantáziálását írja le a szemközti lakás erkélyén megjelenő emberekről. Ki lehet a nő? Ki az idősebb és ki a fiatalabb férfi? Hitves? Anya? Szerető? Nagyi? Férj? Fiú? Unoka? Semmi sem biztos, csak az, hogy minden bizonytalan. Mindenesetre a bizonytalan is érdemes a továbbgondolásra. Egész élettörténetek születnek itt a semmiből, és tűnnek el a semmiben, akárcsak Bikácsi Daniela lépcsői. Az igazság csak egy lehetséges opció, és egyáltalán nem biztos, hogy igaz.

Kemsei István lassú, rideg, részletező írásai ellenpontozzák Karátson ide-oda cikázó gondolatfolyamát. A szederinda szeme egy betűkbe zárt biológia album. A sorokban ott van az élet. A sorok mögött pedig az oxigén.

A májusi szám egy másik oxigénhiányos környezettel is foglalkozik: „A Magyar Népköztársaság érdemes olvasója” – Galgóczi Erzsébet és a cenzúra (Közreadja Galgóczi Károlyné) „Huszonöt év után is vita tárgyát képezi, vajon hogyan kell értelmezni a Kádár-rendszer cenzúráját. Egyes vélekedések szerint a fő cenzor, Aczél György nem ült az íróasztala mögött naphosszat, kéziratokat olvasva, hanem segítségére voltak a kiadók, szerkesztők és hát maguk az írók is, akik előbb-utóbb megtanulták, mit írhatnak le, és hogyan. Az 1973-as év néhány levelezéséből és naplóbejegyzéseiből jól kirajzolódik, hogyan is működött a rendszer.” (Galgóczi Károlyné)

A folyóirat hét recenzióval zár:

Tarján Tamás: Őrizetlenek (Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben)

Ménesi Gábor: Az emlékek visszaválthatatlanok (Ferdinandy György: Mélyebbre)

Komálovics Zoltán: Egy pillantás sötétje (Kemsei István: A vakond feljön)

Szénási Zoltán: Mű- és létformák mámora (Báthori Csaba: Elemi szonettek)

Tönköl József: Malomudvar – ezüst ködben (Réti Attila: Bagolyvár)

Baán Tibor: Körvonalak (Kelemen Lajos: Szállsz te már, magad… – Tóth Erzsébet költészetéről)

Szarvas Melinda: Elmos(ód)ott pillanat (Mikola Gyöngyi: A pillanat küszöbén)

 

Zárás.

Zárás?

Varga Richárd

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.