Kalligram 2014/5.

By | 2014-06-01

A májusi eső…

… aranyat ér – tartja a mondás. Az éltető víz következtében újjáéledő természet reményteli zöldjét juttatja eszünkbe a Kalligram májusi számának borítószíne, mely az égbe szálló, papírsárkányszerű fonál megjelenítésével az újjászületés, az ég felé törés reményteli gondolatát kelti.

Háború. Hiány. Halál. Hanna. Ezekkel a szavakkal lehetne leginkább jellemezni a folyóirat első írását, mely Csobánka Zsuzsa készülő regényének egy részlete. Az általa ábrázolt világ sötét és reménytelen, a fület sértő beszéd, a testi folyamatok ábrázolása, a kilátástalanság, a szürkeség jellemzi, teljes kontrasztban áll a kiemelt szín gondolatiságával. A papírsárkány mégis megjelenik benne:

Hannah tizenegy éves, amikor Zinger először elviszi az erdőbe, a gettó és a háború még évekre van tőlük, és abban az erdei házban elég a szélre figyelni. A falak belül vannak, Hannah éjjel arra alszik el, és azzal álmodik. A szelekkel, amelyekre aztán a sárkányt ültetik, álmában Zingerrel a réten járnak megint. A hosszú madzagon repül a sárkány, a vékony ágacskák, amire a sárkány testét kötözte, most boldogan recsegnek, Hannah szalad és kacag, aztán amikor Zinger röpteti, csak áll és néz, úgy nézi azt a madarat, angyalt vagy sárkányt, mintha az  élete múlna rajta. Úgy érzi, ebből a mozgásból ő most valamit megérthet, de nem történik semmi. Éjjel van ebben az álomban, a rét felől felgyorsulnak, és a domboldal alján lévő faházra simulnak rá a szelek, gyűrik, csavargatják a fákat, sokkal vastagabb ágakat ül meg a sárkány. De Hannah akkor már tudja, ez ugyanaz a kép, a sárkány megelevenedett benne azon az éjszaka, a Hold előtt hiába úsztak el a felhők, a sárkány életre kelt, és az erdőbe költözött, hogy aztán ő, Hannah Zinger magában hazavigye, és onnantól Kazimierzben ne legyen egy perc nyugta sem, valami folyton űzze, hajtsa, mintha meg akarna halni.

A mondatszerkesztést a hosszúság jellemzi, a műben megjelenített Lizaveta pedig akaratlanul a Bűn és bűnhődést juttatja eszünkbe, felvetvén az örökös kérdést: van-e jogunk ítélni, kik a bűnösök, van-e jogos bűnhődés?

Monika Kompaníková regényrészlete, melyet Pénzes Tímea fordításában olvashatunk, különös tipográfiai megoldásokkal él: a nagybetűvel kezdett részletek felragasztott emlékeztető cetlik érzését keltik az olvasóban, de valójában a műben megjelenő gyermeki nézőpont sebezhetőségét, a világban való tájékozódás bizonytalanságának az érzetét fejezik ki. A mű világa nagyon csáthi, a veréb- és macskahalálok megjelenítése ugyanakkor egzisztenciális problémákkal kapcsolódik össze, a tetemeken kinövő fű üzenete viszont még mindig nem kecsegtet a kezdőszín által sugallt remény lehetőségével.

Az utolsó regényrészlet Egressy Zoltán könyvhétre megjelenő könyvéből közöl egy részletet, mely a Százezer eperfa címet viseli. A részlet elején az olvasó egy meteorológiai közvetítés közepébe csöppen, majd Orsolya, a festőnő megismerése után is azon töpreng, hogy mi az az eperfa, ami ráadásul százezer. A mű végére a védelem, óvó-gesztus metaforájává lép ez a kép elő, mindemellett a fa motívum a könyvben jelentősnek mondható, hisz a festővászon alapja is fa, és Orsolya fákat fest.

A prózablokk utolsó elemeként Grendel Lajos novellája olvasható, ám az interjú után következő Haydan és most című írás is ebbe a csoportba sorolható be. Ezek közül az előbbi egy reményteljes élet csillagának lefelé ívelését mutatja be, míg az utóbbi egy fiktív hős, Haydn történeteit meséli el, Böröcz András hordófiguráival színesítve az olvasatot.

A versek között Ayhan Gökhan szabadversei olvashatók, melyet Rácz Boglárka emberi érzelmekkel foglalkozó versei követnek, a szerelemhez kapcsolódó intertextuális lehetőségek megragadásával dúsítva. Podmaniczky Szilárdot, annak ellenére, hogy prózát írt, mégis ebbe az egységbe sorolnám, hiszen a külön-külön egy-egy témával foglalkozó részek szinte versfonallá fűződnek össze az olvasásélmény végére. Zságot András Amikor 6:3-ra kikaptunk az angoloktól című verse a győzelem-vereség problémáját a híres, 1953-ban zajló meccs eredményét megfordítja, és valójában ezen nyolc versszakban mindannyiunk „grosicsgyulaságával” foglalkozik.

Az interjúban az idén májusban 60. születésnapját ünneplő Géczi Jánosról olvashatunk, aki költői intencióriól, a sok kérdést felvető Vadnarancsok című kötetéről, Sziveri Jánossal és Tolnai Ottóval való kapcsolatáról és jövőbeli terveiről beszélgetett Váradi Andrással.

A folyóirat záró részében az értekezések felé tolódik el a hangsúly, Tatár György Pilinszkyről írt tanulmányát Szerbhorváth György esszéje követi, de Surányi László Zene és szenvedés című írása is ebbe a sorba illeszkedik be.

Az utolsó egységet négy kritika, könyvbeszámoló alkotja: Szarvas Melinda Tolnai Ottó Kalabdoboz című művével foglalkozik, Takács Éva Áldozat és hatáskeltés címmel foglalta össze gondolatait Czapáry Veronika Megszámolt babák című kötetéről, valamint ezt a sort erősíti Sántha József és Benkő Krisztián tanulmánya is. T. Tóth Tünde Veres István művével kapcsolatban kiemeli annak hármas tagoltságát és a hétköznapi kliséket elemző láttatásmódját (pl. ész és szív örökös küzdelmét), a könyv beszédmódját jellemző idézetekkel dúsítva tanulmányát, az iróniára is felhívva a figyelmet:

Ha könyvet kellene írnom Passiógyümölcsről és magamról, azt írnám bele, hogy találkoztunk, elvoltunk pár hónapig vagy évig, aztán ,amikor már végleg elegem lett belőle, és el akartam küldeni a francba, hirtelen elkészítette nekem a mákos dandarandát…

A  mákos dandaranda elkészül, a gyümölcs szó új élet fakadásával kecsegtet, a fű nő, Kalligram lesz jövő hónapban is. Tán a remény sem múlik hát el soha.

Heizinger Anita

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.