Alföld 2014/5.

By | 2014-05-28

Az Alföld folyóirat májusi száma négy tematikus egységet foglal magába. A szépirodalmin kívül műhely, tanulmány és szemle rovat is olvasható a Potyók Tamás grafikáival illusztrált lapszámban.

Potyók Tamás ars poeticája nem csak festészetre és képekre vonatkoztatható, hanem magára az alkotói folyamatra, amely az írott szövegeket is jellemzi: „Mondanivalóm maga a festészet. A festészet művelése a tudatosság és ösztönösség keveréke. Eszköz, mely számomra a harmónia és béke megteremtését szolgálja. A színekben és formákban rejlő lehetőségeket igyekszem minél jobban kihasználni, mert hatalmas erővel tudnak megszólalni. Színes-látványelvű festészetet képviselek. Munkáimhoz belső élmény alapján kezdek hozzá. A tapasztalatokat átengedem magamon, és megpróbálom általános érvényűvé tenni azokat az alkotás során. Úgy működöm mint egy szűrő. Első megközelítésben tehát rólam szól a folyamat. A tényleges festészet azonban akkor kezdődik, amikor a festő képes önmagán túllépni és olyanná gyúrja a képet, melyben mások is magukra ismerhetnek. Munkáimat mindenkinek szánom, de elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a színeket és a belőlük pontosan megfogalmazott formákat. Képeim tartalma az, hogy a látást hogyan lehet az általánosból személyessé változtatni. …az, hogy a színek és formák valamint a festészeti technikák által, hogyan lehet a látott valóság mélyére látni és felfedezni az élet gyönyörűségét és megismételhetetlenségét…”

A tárgy elbeszélőtől való elidegenítése központi témája Tőzsér Árpád Icek és Lélek-belebbezés című verseinek is: „(Idegenvezetőként idegenítem el e tárgyat magamtól,/ s az megszégyenülve összehúzódik, szinte vinnyog.)” A személyesség pedig a személyes múltban érhető tetten: „Mondhatok magamról én is/ bármit, már nincs szemtanú, aki leleplezzen. A költő/ egyébként is fokozottan „egyedüli” példány, nem napfoltszám,/ amelyet a kozmikus környezet fotonjaiból ki lehet számítani, ő a/ homályaival is történik, hát még a verstér soliloquiumaival!,/ következésképp a múltja soha nem lehet befejezett.”

Esterházy Péter Hét utolsó szó című librettója is olvasható egyfajta soliloquiumnak, hiszen az eredeti prédikáció modern átirata egy kínzó-kínzott viszonyt állít fel, azonban csak a kínzó hangja hallható, Jézus hét szava kapcsán nem a püspök prédikációit olvashatjuk, hanem a kínzó gondolatmenetét, asszociációit: „2. Bizony mondom néked, még ma velem leszesz a paradicsomban. (Hodie mecum eris in Paradiso.) Lukács 23, 43. […] Paradicsom/ jól mondod paradicsom/ az kell a véralára/ a duzzadmányra…”. Elkülönül egy férfi és egy női hang, vallatnak, felváltva követi egymást csend, zene és beszéd, együtt alkotnak valami egészet. A férfi és női hang saját asszociációk és fenyegetések mellett az eredeti bibliai utalásokat is magyarázzák, jelentésüket aktualizálják a (félre) szerzői utasításnál: „3. Asszony, ímhol a te fiad. (Mulier, ecce filius tuus). János 19, 26 […] (félre) Mikoron/ mikoron/ mikoron azért látta volna Jézus/ az ő anyját/ és az ő tanítványát/ az kit szeret vala/ ott állani/ mondá az ő anyjának/ Asszonyi állat ímhol a te fiad […] Éjszaka/ éjszaka behozatjuk/ éjszaka behozatjuk anyádat”. A jelenet érdekessége, hogy mint Jézus keresztre feszítése esetében (és természetesen a Nagyhét kapcsán) itt is a közös emlékezet lesz meghatározó, amely lehetőséget nyújt az át nem élt megtapasztalására. A művet 2014 áprilisában Dubóczky Gergely vezényletével a Budapest Sound Collectíve adta elő.

Gerevich András és Németh Zoltán verseiben a rögzítés, emlékezés személyes, egyedi példáit olvashatjuk: „Fejest ugrasz a medencébe, és/ mint a víz, a fantáziám magába nyel./ Elenged, de előtte mintát vesz rólad,/ mint Pompeiben a holtakról a láva,/ beleégsz képzeletem pornófilmjébe.” (Gerevich András: Orlando a medenceparton). Németh Zoltán Kunstkamerája a másképp látás, a személyes érzékelés mibenlétét rögzíti: „7.9.6.1. Hallani akarom,/ ahogy szétroppan/ a nyakcsigolyája,/ amin felmászott/ saját teste fölé.”. 

Grecsó Krisztián és Dragomán György novelláiban a valóság érzékelése kérdőjeleződik meg, a víz alatt, búvárruhában érzékelt öngyilkosság és a határ átlépése is a valóságból való menekvést jelenítik meg: „Azt várod, hogy egy csapásra minden más lesz, úgy, mintha elvágták volna a valóságot, úgy, mintha egyik valóságból a másikba léptél volna át, mintha egy csapásra átkerültél volna az egyik létezésből a másik létezésbe. […] Szédülni kezdesz, de nem forog veled a világ, inkább valahogy körülötted fordul el, kiránt a valóságból, azt érzed, hogy itt vagy, és nem vagy itt, és ettől mintha a valóság is megváltozott volna körülötted, mintha nem lenne többé azonos önmagával.” (Dragomán György: Az átkelés).

A műhely rovat ismét Arany Zsuzsa Kosztolányi monográfiáját közli folytatólagosan, a pesti éveket véve górcső alá. A Nietzschétől és Schopenhauertől való elfordulást, és Kant, valamint Platón eszméinek hatását mutatja be a kutató. Kitér Komjáthy Jenő költészetének hatására alakult Társaság és a Tűz című lap, valamint az Egyetemi Lapok Kosztolányi életében betöltött szerepére. Bemutatja Kosztolányi évét a Bécsi Egyetemen, valamit ennek hatását gondolkodására.

A tanulmány rovat Lőrincz Csongor Provokált képek, A túlélet temporalitása és a nyelv képisége – Gottfried Benn, illetve Herczeg Ákos „Egy fogás néha”, Az asszertív nyelvhasználat visszavonódása Ady költészetében 1910 és 1916 között című tanulmányait közli. Lőrincz a képiség és Benn lírájának textuális és poetológiai aspektusait veti össze a képek és temporalitás összefüggésében, az esszék és a lírai szövegek egymásra vonatkoztatott interpretációjának segítségével, összekapcsolva ezáltal a képkritikát és a nyelvkritikát. Herczeg az Ady-életmű korszakolását a versbeszéd alanyának pragmatikai konkretizációjában bekövetkező változások alapján vizsgálja. A tanulmány a szubjektum nyelviesülésének vizsgálata után a fiktív életrajz – életrajzi fikció megjelenését mutatja be a Margita élni akar, valamint A szerelem époszából című művek segítségével. A föltámadás szomorúsága című vers az én olvashatatlanságát állítja középpontba, majd a szubjektum tárgyiasulását, a látottságot és az interszubjektivitást vizsgálja – ahogy megfogalmazza – későmodern távlatból.

A szemle rovat négy kritikát mutat be. Bazsányi Sándor Borbély Szilárd kötete esetében a korlátozott fikció problémaköréről beszél, azaz valóság és fikció összefonódásáról a Borbély-életműben. Kiemeli a regény sajátos nyelvezetét, amelyet – Kertészhez hasonlóan – Borbélynak is újra kellett alkotnia a nincstelenség ábrázolásához. Borbély így nyilatkozik erről: „Aki elhagyja a falu népét, az elárulja őket. Aki beszél róluk, az is. Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti a nyelvét. Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett.”

Balajthy Ágnes Krasznahorkai László Megy a világ című elbeszéléskötete kapcsán azt a megállapítást teszi, hogy „a szövegek a bennük feltárulkozó értelemalakzat gyors beazonosítása helyett a mondás milyensége felett való elidőzésre hívnak fel.”. A kötet a beszélés–elbeszélés kettőse köré építkezik, és ez a beszéltség köti össze a narratív és reflexiós szövegeket Balajthy szerint.

Simon Attila Bónus Tibor Az irodalom ellenjegyzései kötetét mutatja be, amely a kortárs magyar irodalmárok olvasásmódjára kérdez rá, azaz arra, hogy a tételesen kifejtett olvasáselméletük és a tényleges olvasási szokásaik között húzható-e párhuzam. Kiemeli, hogy Bónus írásaiban a dekonstrukció belátásai és olvasási technikái nem elvárásként fogalmazódnak meg, hanem sokkal inkább „bizonyos félreértések eloszlatásakor jutnak szerephez, tehát maga az olvasott szöveg idézi őket – tévesen.”. A mű által megfogalmazott legfontosabb kérdésnek tartja, hogy „nem ellentmondásos-e a dekonstruktív kritika gyakorlata?”, amely kérdést szerinte a kötet alapján maga Bónus olvasásmódja hívja elő.

Somogyi Gyula Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány tanulmánykötetét ismerteti. A kötet célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar kánon mennyire mellőzi a női írókat, és az írónő változtatni szeretne mindezen. A hagyomány hiánya „egyéni és kollektív identitáskrízisként is jelentkezik”, Somogyi kiemeli, hogy a szerző ezt visszamenőleges hagyományépítéssel kívánja ellensúlyozni, ezt a szerző korábbi tanulmányaiból vett idézetekkel is igyekszik alátámasztani. Hiányként emeli azonban ki, hogy „bár a női írók elfelejtéséről beszél, maga is megfeledkezik a kötet által tárgyalt írónők előtörténetéről, s így valóban nem írható meg egy koherens narratíva a másikról, hanem csak egy olyan válogatás állhat elő, amelyből kizárólag a saját arckép ismerhető fel, az annak ellentmondó aspektusok kevésbé.”.

A kritikát és a lapszámot Potyók két, nőt ábrázoló grafikája zárja (Kapucnis, illetve Macskázó), mintegy alátámasztva a leírtakat.

Győrfi Anna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.