Mák Ferenc – Rosszkedvünk tavasza

By | 2014-03-26

Forrás: Sikoly

LESZÁMOLÁS, KARRIER ÉS TÉRNYERÉS A VAJDASÁGBAN

Negyed évszázad távolából is tisztábban látom az arcát, mint ahogyan azt remélte akárki is, aki megszerkesztette a Sziveri János minden verse című kötetének borítóját.

A költő arca elkristályosodna, elhomokosodna az időben? Minden más esetben lehet ez akár igaz, s talán méltányos is. Sziveri esetében azonban személyes sorsa és költészete egymást erősítve vált tapintható történelemmé, olyannyira, hogy nemzedéke legkiválóbb tagjainak életében még ma is úgyszólván a párbeszéd szintjén van jelen. „Néha még mindig nyitott / szemmel alszom / szörnyek heherésznek lábam előtt / az izzó porban / Néha (…) zihálok, mint tépett szomorú / balkáni gerle”– írta egyik versében, hitvány szörnyek elől menekülve a nagy Semmi felé. Nincs már mit komolyan venni a világon – írta azAppendixben, amikor már az időt is csak így mérte: négy éve már, hogy elmúlott az ősz. Elmúlt azóta harminc év is úgy, hogy számára nem érkeztek meg az igazi, a bő termés áldását és a betakarítás örömét hozó évszakok. Nem csupán a testét, de az életét kezdte ki a kór, az a szörnyű betegség, amit „vajdasági” magyar költőként az itteni társadalom gőzeiből szívott magába. És nincs ember – politikus, tudós, vagy a csillagok mérnöke –, aki tagadni merné, hogy ő a Vajdaságba halt bele. 1983. május 9-én – a nácizmus fölött aratott győzelem évfordulójára időzítve – Újvidéken – hónapokig tartó meghallgatások, kihallgatások, megfigyelések és fenyegetések után – kommunista párthatározattal elbocsátották a Sziveri János szerkesztette Új Symposion folyóirat teljes szerkesztőségét, ami a titói Jugoszlávia agóniájának idején súlyos megbélyegzésnek számított. A politika mondott róluk ítéletet, de a pallost „vajdasági” magyar írók, akkori írótársak tartották a kezükben. Olyan förtelmes leszámolás volt ez, amelynek következményeivel azóta sem számolt el senki – főleg nem a nagy színjáték bábfigurái.

1975 táján a folyóirat újvidéki szerkesztőségében találkoztak azok a fiatalok, aki nemzedéki alapon tudtak egymásnak újat és izgalmasat mondani, és az érvelve-vitatkozva eltöltött fél évtized után 1980-ban Sziveri főszerkesztésével átvették a Sympót. Talán a korszak penetráns valóságából eredően – a titói hagyaték elüszkösödése folytán – meglepő hamarsággal vált kritikussá a fiatal költőknek, íróknak ez a társasága: mindössze három év kellett ahhoz, hogy a kritikátlanul semmit el ne fogadók köre kihívja maga ellen a politika haragját. 1983-ban mégsem a politika – a társadalmi bázisú közvélekedés és közakarat – állt bosszút a külön utat választó fiatalokon, csupán az aktuális hatalom vett elégtételt a másként gondolkodókon. Azt hiszem még elegendő idő sem volt ahhoz, hogy másként-gondolkodásunk tartalmi lényegéről meggyőződjenek. Azzal, hogy a politika sebzett oroszlánjának indulatait nem vettük komolyan, a becsvágytól túlfűtött egynémely politikus önérzetét sértettük meg. Mert ahogyan tanárainktól nem fogadtuk el – még transzcendens bölcseletként sem – Tandori Dezső verebei emésztésének metafizikáját, úgy nem hittünk a szocialista ember történelmi küldetésében sem. Ahogyan nem hittünk a forradalom tisztító erejében, úgy nem hittünk a mozgalmárok pótolhatatlanságában sem, de azt hiszem, ezzel a meggyőződésünkkel az akkori Közép-Európában nem voltunk egyedül. Mi a fölszabadulást másként, egészen más körülmények között képzeltük el – és azt sem állítom, hogy láttuk volna annak közeli realitását. Egyszerűen nem kellett már az önigazgatás, a kollektív felelősség, és az el-nem-kötelezettség politikai mákonya, nem kellettek a partizánmítoszok és a kinőtt illúziók, és ami ennél is legfontosabb: nem akartunk tanúk lenni mások eljövendő, nagy perében. Mert hogy lesz elszámoltatás, annak félreérthetetlen jelei 1980 után egyre világosabban mutatkoztak meg.

Bennünket a Bácska és a Bánság vidéki józansága hozott egybe ott, az újvidéki szerkesztőségben, ahová én Óbecséről az elpusztított tanyák látványa feletti rémülettel a szívemben érkeztem meg. Napszámosok, kamillaszedő nyugdíjasok, kiszolgált vasutasok és kamasz libapásztorok világa volt az, ahová hétvégeken rendre visszatértem, reménytelen városi kísérlet volt tehát a jövő ígéreteként társadalmi prosperitásról, a népek testvériségéről, és gazdasági fölvirágzásról beszélni. Csak a hazugság nőtt fölébünk – de az irgalmatlan gyorsasággal. Volt azonban valami, még ennél is taszítóbb abban a nagyvárosban: az előttünk járó nemzedék példáján megtanulhattuk, hogy az irodalmi szerepvállalás akkor csak a politika szolgálatában volt elképzelhető – és lehetséges. Aki az írás mellé szegődött, az nem lehetett független és szabad szellem. Az előttünk járók példája – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – azt mutatta, hogy a Vajdaságban a magyar írást csak a jugoszláv ideológia cselédjeként lehet szolgálni. A pennabajnokok csak a politikai kultúrtantik szolgálatában remélhettek maguknak ilyen-olyan pályát, s főleg karriert – hogy az akkor használt fogalmainkra emlékeztessek. Ezt mélységesen megvetettük. Mi sem akartunk feltétel nélkül függetlenek lenni, csak éppen másmilyen értékek mentén képzeltük el az elkötelezettséget: „A művészet már régóta nem csupán önmagáért létező valami” – mondta Sziveri János 1980 májusában egy vele készült interjúban, majd hozzátette, világlátásunkat a társadalom történései erőteljesen meghatározzák és alakítják. S a politikus – azt hiszem – ezt hamarább észrevette, mint ahogy mi magunk ebből stratégiát vagy életfilozófiát építhettünk volna. Többségünk versben, novellában vagy kritikában még csak jelezte, hogy tőle bizony idegen ez a perspektíva, ez az életpálya, és nem kíván a felkínált lehetőségekkel élni, a pozícionáltak gyakorlott szemmel máris felismerték az ellenszegülésben rejlő társadalmi-politikai kockázatot. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének, és Eörsi István Lukács Györggyel készült interjújának közlése önmagában nem volt, nem lehetett megtorolandó bűn, önmagában egyik sem fenyegetett a „társadalmi rend megdöntésének” veszélyével. A politikust, az egyetemi tanárt, az intézeti igazgatót és az állambiztonság emberét az általunk képviselt és gyakorolt kritika határozottsága rémítette meg. Ugyanis a politikus, az egyetemi tanár és az intézet igazgatója az állambiztonsági ember felügyelete mellet is világosan fölismerte, hogy a kritika és a bírálat egyszer az ő pozíciójáig is elér. 1983. május 9-én tehát vállvetve mentek elébe az események kiteljesedésének.

Utólag könnyű meglátni, nem voltak azok egyszerű idők: Tito halála után gazdátlan maradt egy birodalom, melyben számos önjelölt messiás vakmerő víziója nehezítette a túlélési kísérleteket és mérgezte a közéletet. Régi sérelmek új megtorlási lehetőségeket kerestek – ebből lett a színház körül aGolubnjača-ügy –, vakmerő szlovén fiatalok kikezdték a tábornoki tekintélyt is – ennek következménye lett a Mladina betiltása –, a koszovói albánok az önálló döntés jogát követelték maguknak, miközben – éppen ellenük is – valahol már fogalmazták a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia memorandumát. És amiről korábban azt hittük, hogy a mi valóságunkat nem befolyásolhatja: Magyarországon is forrt a közélet. Kiss Ferenc korán távozott irodalomtörténész mostanában közölt 1964–1985 között papírra vetett Naplójában olvasom: 1983-ban – sok egyéb mellett a Mozgó Világkörül támadt botrány nyomán is – a Kádár-rendszer kénytelen volt belátni, hogy már nem olyan stabil a hatalma, hogy a konszolidálódó ellenzéki nyomást kibírta volna, az ország „hasadásos állapotba” került – ahogy az irodalomtörténész fogalmazott. 1986-ban a szegedi Tiszatáj egyik számát Nagy Gáspár verse miatt betiltották. Illyés Gyula ugyan 1983. április 15-én meghalt, de Bíró Zoltánék változatlanul továbbra is követelték a hatalomtól – személyesen Aczél Györgytől – a Hitel című saját folyóiratuk megjelenését, és Bethlen Alapítvány néven egy önálló, az államtól független segély- és ösztöndíj-alap létrehozását szorgalmazták. Ugyanakkor Lezsák Sándorék – a népnemzeti gondolat megerősödésének jeléül – már nagyban szervezték a lakitelki találkozót, melyre 1987-ben került sor. A hatalom a magyar nacionalizmus újraéledésétől tartott, mire Kiss Ferenc megjegyezte: akkor Kádárék fogják föl úgy, hogy mi a magyar nemzeti szuverenitásért küzdünk. „A társadalmi felelősség erősödése nélkül ebből a helyzetből kivergődni nem lehet” – olvasható a napló egy 1984-es bejegyzésében. Majd néhány lappal odébb egy Knopp Andrással folytatott beszélgetés során a halasztást nem tűrő feladatok sorában Kiss Ferenc megemlítette: „kellene egy pontos tanulmány a jugoszláviai magyarokról, [hiszen] azért itthon is illene tudnunk, hány gyerek jár magyar, hány szerb iskolába!”. A kérdésre, hogy ki lenne alkalmas ennek megírására, a napló írója megjegyezte: egy nemzetközi, vagy angol intézmény, mivel Jugoszláviában „kockázatosabb ilyen munkát elvállalni”. Olyan fölvetés volt ez, amelynek megvalósítására nehéz lett volna nemet mondani, hiszen 1983 körül a magyar népnemzeti ellenzék körében a figyelem középpontjába került a határon túli magyarok sorsának kérdése is. Hogy ebből jugoszláv politikacsinálók mennyit tudtak – nehéz megmondani. Szerintem mindent. Hogy befolyásolta-e a vajdasági politikai hatalom bitorlóit a magyarországi népnemzeti ellenzék egyre kevésbé titkolt programja? Biztos vagyok benne, hogy igen. Különben 1983 tavaszán miért kellett volna Bori Imrének megírnia a Még Illyés Gyulától sem! című, hadüzenettel is fölérő, gonosz pamfletjét?

Mindemellett van a történetnek egy rejtett dimenziója is: sokan úgy vélték, hogy az Új Symposionakkori nemzedékének gondolkodását erőteljesen befolyásolták az egyre határozottabban megmutatkozó szerb ellenzéki mozgalmak, s hogy a tartomány vezető politikusai a fiatal magyar írókkal szembeni radikális fellépésükkel Belgrádnak kívántak üzenni. Én azonban ebben kevés realitást látok, főleg akkor, ha nem tévesztem szem elől a folyton ránk hulló „bezárkózás”-sal kapcsolatos vádakat, amelyekkel az előttünk járók makacsul őrzött önállóságunk láttán rendre megbélyegeztek bennünket. „Megtévesztett minket – nyilatkozta Sziveri János egy 1989 októberében már Budapesten megjelent interjújában –, hogy a belgrádi, zágrábi és ljubljanai testvérlapok egyre hangosabbak lettek a nyolcvanas évek elejére. Kezdtük azt hinni, amit nekik szabad, azt nekünk is szabad. Sokkal keményebb diónak bizonyult a vajdasági vezetés, mint hittük.” Vagyis: megfeledkeztünk a vajdasági magyar értelmiség pozícióféltő elszántságáról. Ennyiben ez belső „vajdasági ügy” volt, túlértékeli tehát a helyzetet, aki a tartományi politikát „üzenőképesnek” szeretné látni.

Az 1980-as évekre a Vajdaságban szinte valamennyi társadalmilag jelentős pozíciót – igazgatói posztot, egyetemi és főiskolai katedrát, főszerkesztői stallungot és párttitkári bársonyszéket – elfoglaltak az Új Symposion első nemzedékének tagjai, a jugoszláv eszmeiséghez feltétlenül hű Sinkó-tanítványok. Magyar kultúrlehetőségek tekintetében akkor sem volt túl gazdag ez a tartomány, s ami volt, azt is a szerb hatalom osztotta el közöttük. A pozíciót akkor is ki kellett érdemelni! S ha már kiérdemelték, akkor meg is kellett őrizni azt. Még akkor is – és főleg akkor –, ha sokan tudták, hogy az ország keserves idők elé néz. Major Nándor 2010. május 4-én Tito halálának 30. évfordulóján adott nyilatkozatában elmondta: „Tiszteletem ellenére nem a személyes halála rendített meg, hanem az a tudat, hogy vége van egy korszaknak: hiába a fogadkozás, hogy a vezetőség folytatja a politikáját, éreztem, hogy holnaptól valami más kezdődik.” És ez a más valami 1983-ban már a küszöbön toporgott. A pozícionált magyar értelmiségnek nem volt – akkor sem volt – szüksége a versenyre, nem óhajtotta megméretni magát. Ez a pozícionált magyar értelmiség akkoriban ideológiai óvszernek tekintette a jugoszlávizmusát. Jól fölfogott érdeke volt tehát eltakarítani a lehetséges versenytársakat. És ezt haladéktalanul meg is cselekedte. 1983. május 12-én a Magyar Szó közölte a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség Tartományi Választmánya Elnökségének közleményét, miszerint az Új Symposionszerkesztőségi tagjainak „eszmei érzéketlensége és politikai éretlensége” miatt megvonták a bizalmat a lap főszerkesztőjétől és szerkesztőségétől. A korábbi vádakhoz képest a közlemény határozottan visszafogott volt. Az anarcholiberális magatartáshoz és a nacionalista megnyilatkozásokhoz képest most már „csak” önigazgatás- és szocializmus-ellenes magatartással vádolták a fiatal írókat. Ám a megbélyegzéshez és a kiközösítéshez ez is bőségesen elegendő volt.

1983 tavaszán a jugoszláviai magyar írók egy csoportja számolt le egy új, még a pályája elején lévő nemzedék tagjaival, akiknek még a bizonyítás lehetőségét sem kívánták biztosítani. Rafinált szimatuk azt sejtette velük: addig kell megerősíteni a pozíciójukat, amíg a jugoszláv meggyőződésükre támaszkodhatnak. Mert rettenetesen árvák lesznek, ha valami folytán eltűnik a biztosnak vélt támaszuk. Ebben igazuk volt, és erről akár ma is meggyőződhet, aki körülnéz a volt tartományban. Akik a politikára hivatkozva elindították és végrehajtották a leszámolást, és kitakarították a Vajdaságot, azok ma is mélyen hallgatnak. Major Nándor – korábban ünnepelt novellista –, akkor a JKSZ Központi Vezetőségének végrehajtó titkára, azóta egy nem-létező ország bukott politikusa, a miloševići Jugoszlávia bombázásakor naplójában azon tépelődött: jó lett volna időben elhagyni ezt az országot, és egy magyarországi kisvárosban csöndesen megtelepedni, Fehér Kálmán költő, a Forum kiadóház akkor aktuális vezérigazgatója ma csókai visszavonultságában megfontolt pásztoréletet él, Erdélyi Károly, aMagyar Szó akkori főszerkesztője – a leszámolás állambiztonsági megbízottja és főbiztosa – ma a kalocsai székesegyház harangjainak felügyelője. A kihallgatások indulatos keretlegénye, Siflis Lajos pedig csendben, micivel a kezében, elvonult az árnyékvilágba. Sic transit gloria mundi! Csak a Sympó-történet szürke eminenciása osztogat még ma is remegő kézzel – rendületlenül – irodalmi díjakat. Ő még ma is igényesen válogat. Rettenetes – vagy bájos? – posztmodern történet.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.