Zalán Tibor: A Sziveri-jelenség

By | 2014-03-26

Zalán Tibor: A Sziveri-jelenség

Forrás: litera.hu

„Az idő felejt, és mi könnyen felejtünk az időben. Még élünk néhányan, akik tudjuk, akik még elékezünk arra, milyen volt ő. Hogy kért sajtot, bort, pálinkát, hogy vett zakót vagy táskát magának. Fontos ez?”  – Sziveri János ma ünnepelné hatvanadik születésnapját. Barátja és pályatársa Zalán Tibor emlékezik a költőre a Literán.

A költő Sziveri János harminchat éves korában, idestova huszonnégy éve halt meg hosszú és súlyos betegségben. Ha élne, éppen ma, március 25-én lenne hatvanéves. Nem játszom el a kínálkozó lehetőségekkel, hogy nézne ki ma Sziveri, meghízott-e az elmúlt huszonnégy évben, vagy csak „megemberesedett” volna, avagy továbbra is szélhercegként hordozná magát a csorbuló világban; lecsatlakozna-e ide vagy oda, vagy megmaradna szabad embernek, szabad gondolkodónak, független alkotónak; kapna-e József Attila-díjat, oda ítélnének-e neki egy Kossuth-díjat, Prima Primisszimát, vagy ilyesmit, valamikor, valakik – de kik és mikor? Ezek a spekulációk persze semmire sem jók. Annyi bizonyos, halála után hosszú volt a csönd körülötte, előbb csak a Kortárs Kiadó törődött az életművel, megjelentetve a hátrahagyott, majd az összes verseket (Mátis Lívia kiadóigazgató áldozatos munkájának köszönhetően, Sziveri János minden verse, 1994) majd Reményi József Tamás szerkesztésében a Gondolat Kiadónál jelent meg aSziveri János művei gyűjtemény, 2011-ben.

A hosszú csönd az utóbbi években megtörni látszik, ha ezek a törések nem is mindig a legjobbat teszik az életműnek. Nem játszom el azzal a gondolattal sem, hogy mit mondana ezekre Sziveri. De tudom, hogy mit mondana az olyan állításra, hogy őt kijátszhatják maguknak a jobboldali „(fél)fasiszták”, szemben ezzel Petrit nem tudnák odajátszani maguknak. Szánalmas állapot ez, amikor a céltábla nem tud visszalőni – s mint minden ilyen összehasonlítás, ez is célzottan pontatlan. Petrit természetesen nem azért nem tudja a „(fél)fasiszta” jobboldal kisajátítani, amiért Sziverit állítólag tudná, hanem azért, mert Petrit nem is akarja kisajátítani. Ahogy Sziverit sem. Előbbi politikai gondolkodó (is) volt, nagyszámú direkt politikai vers megalkotója, utóbbi szabadgondolkodó (és politikában magát megmártó irodalmár) egész életében; aki korán rádöbbent arra, hogy az igazság, amely etikai kategóriái között fontos helyet foglalt el, soha nincs középen, csak valamelyik oldalon, vagy oldal felé kilengve keresi a létformáját. Nem volt ő alkalmas tehát sem a későbbi jobboldal, sem a későbbi baloldal szószólójának lenni. Alaktalan szabadságmítoszhoz kötötte az életét – költészetében viszonylag elhanyagolható hányadot jelentenek a politikai (vagy annak minősíthető) versek –, tudva-tudta, ezekből, az ilyesmikből, egy idő után veszélyesen kirohad az aktuálpolitikai kötőanyag, ami a rendszerváltozás bekövetkeztével sok költői életmű számos felkapott alkotása mellé tett kérdőjelet.

Sziveri nem volt politikus költő, csak érzékeny mindenre, a társadalom és közvetlen környezete valamennyi rezdülésére. Mezítlábas-tornacipős, szakadt trikós korában ismertem meg Hadersdorfban a Magyar Műhely folyóirat találkozóján, holott ő sosem volt avantgárd. És néztem, ahogy fekete öltönyben, fekete cipőben, fehér ingben, kezében egy pislákoló gyertyával fekszik a halottas ágyán. Tíz év ha eltelhetett találkozásunk óta. Nem szeretettem ezt a sok feketeséget, és a gyertyát sem a kezében. Szerettem volna megtartani annak a vagabund szélhercegnek, akinek megismertem, és mind a mai napig meg is maradt számomra ilyennek. Szerkesztette az Új Symposiont, űzték, hajtották, gyilkolták, kirúgták, ellehetetlenítették. Nem vagdalkozott, csinálta tovább, amit csinálnia kellett. Írta a verseit, nem feltétlenül ellenük, bár ezen sem lett volna semmi csodálkoznivaló. A legközelebbi barátaim egyike volt, gyakori vendége a házunknak Fenyvesi Ottóval és Szűgyi Zolival, akkor is, amikor működött még az Új Symposion, akkor is, amikor már csak földönfutó volt, játszott a gyerekeimmel, csatangoltunk hajnalig a pesterzsébeti éjszakákban, és egyfolytában megváltottuk a világot. Kár, hogy ebből a világ azóta sem vett tudomást. Általában Farkas Attila szomszédomnál kötöttünk ki, aki az éjszaka bármely szakában fogadott bennünket, és oldotta feszültségeinket erős borokkal, karcos pálinkákkal. Garabonciás alkat volt, nagyon szeretett vitatkozni és agyalni, de nem volt kiállhatatlan ember. Pontosabban, azokkal nem volt az, akiket becsült. Azt is meg kell jegyezzük, ilyenek nem sokan voltak.

Élete egyik nagy törése az volt, amikor elvittem B.-hez,ez abban az időszakban volt, amikor épp elkezdték módszeresen kinyírni a Syposiont. Elmesélt mindent, ami történik velük, mit meg nem tesznek velük – nem a szerbek – a vajdasági magyarok. B. rezignált bölcsességgel azt tanácsolta Sziverinek, hogy csakis az erkölcsi minimumot állítsák maguk elé a tartásuk – és főként pozíciójuk – megőrzéséhez. Aznap este Sziveri szinte lázbeteg volt, összeomlott egy nagy idea előtte, s rájött, tévképzetként kell innentől kezelni, hogy Magyarországról bármilyen, akár erkölcsi támogatást is kap a célkeresztbe került lap, élet. Ha kap(na), az is csak az erkölcsi minimum lenne.

Sokat tűnődtem, kapcsolatban van-e a betegsége az elszenvedett – a társaitól elszenvedett – bántásokkal, üldöztetésekkel, kifosztásokkal, taccsvonalra ültetéssel. Bizonyára igen. Élete utolsó szakaszában már csak kevesen nyitották rá az ajtó, én így emlékszem, de ez már mindegy is. Manapság konferenciákat, szimpóziumokat rendeznek a tiszteletére, régtől fogva működik a Sziveri Kuratórium, amely minden évben Sziveri-díjat ítél oda annak a fiatal alkotónak, aki folytatja a Sziveri szellemiséget (de hát, mi is az a sziveri szellemiség, a tartáson, egyenes gerincen és az alkotás tökéletességének igézetén kívül?), Veszprémben Sziveri Intézet alakult, amely egyik fő tevékenységeként az előző rendszerek radikális lapjait rendszerezik és kutatják, úgyint az Új Symposiont, a Mozgó Világot és az Echinoxot. Sziveri-különszámokat jelentetnek meg folyóiratok, a fiatalok érdeklődni látszanak a már az elsüllyedéstől joggal félthetett életmű iránt. Sziveri kanonizálódni látszik. Ez pedig azt jelenti, hogy mindinkább kiveszik a köztudatból az a Sziveri-kép, amelyik leginkább lefedi őt magát, és a Sziveri-jelenséget. Emlékének mi sem árt jobban, mint ez az emlékkönyvbe beragasztgatott ilyen-olyan fényképhalmaz. Mindamellett örülök, mert nem elfelejtett költő emléke felett kell most, itt, töprengenem. De azért engedtessék meg, hogy féltsem az elkövetkező hatvan évtől. Az idő felejt, és mi könnyen felejtünk az időben. Még élünk néhányan, akik tudjuk, akik még elékezünk arra, milyen volt ő. Hogy kért sajtot, bort, pálinkát, hogy vett zakót vagy táskát magának. Fontos ez? Vagy már csak a mű a fontos? Azt hiszem, most, hogy emlékezünk, ne csak a műre, hanem az emberre is emlékezzünk! Az esendőre. Jel. Jelen. S ég.

Zalán Tibor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.