Monthly Archives: augusztus 2017

Séd – 2017. ősz (előzetes): „Legfölebb ha omnibuszon”

Az Arany 200 busz Veszprémben. Szent István-napi ünnepi programok, 2017. augusztus 18–20.

Nem mondhatni, hogy Arany János nevétől visszhangzik a 2017-es év, de akárki találta ki az Arany busz 200 elnevezésű multifunkciós emlékeztetőt, jól találta ki, és – a lehetőségek határáig – jól is valósította meg. Itt a helye, hogy a projektgazdát, a dicső tettest, a Petőfi Irodalmi Múzeumot nagy tisztelettel megnevezzük. Köszönjük.  Continue reading

Séd – 2017. ősz (előzetes): Afro-Cuban

szerző: Kovács Attila

Richard Bona és a Mandekan Cubano koncertje az Arénában. VeszprémFest, Veszprém, 2017. július 12.

Két zenei kultúra találkozása forrósította fel a hangulatot az Arénában. Richard Bona és csapata megmutatta, Afrika és Kuba között művészi értelemben megszűnhet mindenfajta távolság. A muzsika összekapcsol, és olyan új hangzást eredményezhet, amelynek Bona sugárzó személyiségével, muzikalitásával, humorával kiegészülve az Aréna közönsége is örülhetett.

Az időjárás ismét beszorította az Arénába a VeszprémFest első eseményét. A küzdőtéren, a csápolók között várakozva Richard Bona & Mandekan Cubano koncertjére, az előzenekar, Pátkai Rozina és akusztikus csapata (Pátkai Rozina – ének, Ávéd János – szaxofon, ifj. Tóth István – gitár, Kiss Benedek – nagybőgő, Szabó Dániel – dob) brazil dallamokból kiinduló improvizatív előadását hallgatom. Az Antonio Carlos Jobim által „feltalált” bossa nova szamba gyökerű, annak jazzes változata, nagyon különleges és visszafogottan feszített zene, jól improvizálható, és a csapat ki is aknázza a lehetőségeket, jók a szaxofon- és dobimprovizációk, stabil a bőgő és finom a gitárkíséret. Az énekesnő jól választotta meg csapatát, hangversenyük kellemesen alapozta meg az est főattrakcióját.

Pontosan negyed 10-kor Mészáros Zoltán fesztiváligazgató Richard Bona érkezését jelzi. A kameruni származású művész harmadszor jött el Veszprémbe, most a Mandekan Cubanóval, amely kubai (Ludwig Alonso – dob, Osmany Paredes – zongora, Roberto Quintero – ütőhangszerek), venezuelai (Luis Quintero – ütőhangszerek), spanyol (Dennis Hernandez – trombita, Ray Alejandre – harsona) zenészekből verbuválódott. Érdekes a csapat összetétele, az ütősök túlsúlya természetes, de például nincsen gitár, így a zongora marad az egyetlen, komplex harmóniák megszólaltatására képes hangszer. De erről kicsit később. Mészáros Zoltán zseniális jelzővel illeti a basszusgitáros, énekes Bonát, aki meg is érdemli ezt a jelzőt. Énekének jellegzetes afrikai fordulatai származásából eredendően természetesek, a sokszor falzettben megszólaló afrikai dallamok megkapóak. Basszusjátéka – más ismert produkcióiban még inkább – kiemelkedő. Scott LaFaro, a tragikus sorsú bőgős és az ő kontinuumának tekinthető, a szintén érthetetlen módon elhalálozott Jaco Pastorius bund nélküli Fender Jazz Bass-szának hihetetlen technikájú, pregnáns hangját hallom időnként megszólalni, kiegészülve persze egyéni látásmódjával, precizitásával, különleges hangjaival. Hangszeréről mindent tud, annak minden lehetőségét kihasználja, számos technikával dolgozik (up-rise, touching), és érezhetően sokféle stílusban otthon van, beleértve a jazzt is. Karrierje során sokféle formációban, sokféle zenésszel játszott együtt, és ez teljessé formálhatta vele született adottságait. Érdekes a gitárszintetizátor és a sampling (mintavételezés) technika használata. Eszközök, amelyek Bona kezében kreatívvá válnak. Valóban hatásos, amikor a hatodik számban zenészeit leküldve saját hangját rögzíti több rétegben, több szólamban samplinggel és végül ráénekli a főmotívumot, ami önmagában is gyönyörű. Vagy ott van az utolsó ráadásdal, ahol Bona zongorán eljátssza a motívumot, mutatva, hogy ez a hangszer sem idegen tőle, aztán – a capella – mérhetetlen érzékenységgel el is énekli, vallási áhítattal, méltón zárva a koncertet. Mindezek párosulnak zenei és verbális humorral. Az utolsó dal után például, mintha szenteltvízzel, az ásványvizes palackból meghinti a közönséget. Igazi frontember, de leginkább igazi művész. Közönségével azt tesz, amit csak akar. Persze vannak olcsóbb poénok is (a vissza-visszatérő „gulyásozás”), de mindezt feledteti, ahogy a „Kis kece lányom…” kezdetű népdalt egy szál basszusgitárral kísérve – Istenem, milyen eszméletlenül jó harmóniákkal – megénekelteti a közönséget.

Itt van tehát egy nagyon tehetséges, afrikai származású muzsikus a maga jellegzetes dallamvilágával. Vajon mi születhet egy másik földrészről származó „hangászokból” összeállt, nagyon sajátos zenei világú csapat és egy autonóm személyiség más kultúrában gyökerező dallamvilágának fúziójából? Egyszerűen kimondva: nagyon jó! Persze profi a csapat: pontos, ugyanakkor laza, invenciózus, és ha kell, alázattal a háttérben maradnak (a dobos például csak az utolsó előtti ráadás számban kap szólószerepet, de akkor aztán rendesen odateszi). Bona pedig szemvillanással irányít. A kubai vagy még inkább közép- és dél-amerikai stílusban – hiszen szamba, mambó és csacsacsa is felhangzik – mindent tudnak ezek a zenészek. Pedig ne gondolja senki, hogy egyszerű ez a muzsika. A meghökkentő fordulatokkal, szokatlan kiállásokkal tarkított hangszerelések, a két fúvós kiváló énekszólamai, az európai fülnek elvarázsoltnak ható ritmikai passzázsok komplex és mégis az átlagos hallgatót is elbűvölő, lüktető, eleven zenét hoznak létre. Egyszerűen nem lehet a hatása alól kivonni magunkat. Az, hogy átértelmezik az alaptémákat, az meg szinte természetes, hiszen a két fúvós és a zongorista improvizációi szinte más dimenzióba – a jazz világába – visznek bennünket. A zongorista alázattal kísér, de szólóiban mind a harmóniákat (kvartos, tritonusos építkezés, kiváló akkordhelyettesítések), mind a hangokat (modális) tekintve valódi jazz. A trombitás szordínós improvizációi invenciózusak, technikásak, kissé Miles Davis hangjára emlékeztetnek, a harsonás rögtönzéseiben nagyon érdekes hangokkal operál. Az ütősök közül – érdekes – a kongás nem kap szólólehetőséget, a többi ütőst megszólaltató zenész viszont az est folyamán többször is megcsillogtathatja képességeit. De mégiscsak Bona az, akin a zenei korona van. Énekei zsigerig hatolnak, hihetetlenül dinamikusak, ritmikusak, olykor szívbe markolóak. Van pár olyan dal is, amely kizárólag az afrikai dallamvilágból merít, itt vagy szólóban énekel vagy a csapat háttérben marad. Basszusjátéka pedig mély technikai tudásról, fantasztikus harmóniaérzékről, ugyanakkor alázatról tesz bizonyságot. Improvizációi több mint meggyőzőek. Ez már nem is professzionalizmus, ez az igazi tehetség megnyilvánulása.

Az afrikai és a latin zene fúziója tökéletesen megvalósul az est folyamán felhangzó nyolc plusz két ráadás dalban, a két kultúra határvonalai elmosódnak. Bona szándéka megvalósul, új stílus teremtődik: az afro-latin. Az afro-amerikai folklór jelentette a jazz alapját, vajon ez az új stílus is inspirál majd másokat, és bejárja a saját evolúcióját? Jó lenne megérni!